A kotta négy sorozatot tartalmaz, a növekvő tételszámok sorrendjében: Három mikroludium, Kis szvit (négy tétellel), Öt bagatell és a Rajzolatok hat négykezes zongoradarabja. Időrendjüket tekintve, legkorábbi az Öt bagatell (2017. 07. 10 – 23.), utána a Rajzolatok készültek (2018. 05.02 – 06.17.), majd a Kis szvit (2019. 05. 18 – 22.), végül a Három mikroludium (2020. 04. 03 – 05.). Ez utóbbi már a négykezes-kotta tervezésének idején, s nem utolsó sorban ennek terjedelmi keretei is befolyásolták a tétel-szám alakulását. Ahány oldal, annyi miniatűr – csupán a Rajzolatok zárótétele igényelt páros oldalt.

Kis túlzással azt állíthatnánk: alkalom szüli a műveket. A négykezesek ősbemutatójára a Szegeden évente ősszel megrendezett Vántus István Kortárszenei Napokon került sor, rendre a Zenepedagógiai délelőtt program keretében (a SZTE JGYPK Művészeti Intézet Ének-zene Tanszékén), csupán a 2020-as került kényszerű halasztásra, a járványügyi helyzetre való tekintettel (éppen a Vántus István által 1971-ben - minden más hazai kortárs zenei rendezvényt megelőzően – alapított sorozatnak a jubileumi, 50. évfolyamával fordult ez elő). Itt a legváltozatosabb megjelenésekre-megmutatkozásokra nyílik lehetőség: fiatal – néha még főiskolás – szerzőtől a neves doyenig terjed az alkotók listája, s az előadók között is jelentős generációs különbség van, diákok mellett tanárok és szerzők is fellépnek, továbbá - főként énekesként - hivatásos előadóművészek is. Az előadók maguk is hallgatók, és a közönség soraiban jelen van a legtöbb szerző is.

Láng István műfajokban gazdag életművében a zongora korábban szólóhangszerként volt jelen (valamint szonátapartnerként, kísérőhangszerként, illetve szólista-ranggal szimfóniában). A négykezes-írás a pedagógiai kiadványba készült korai Négy zongoradarab átdolgozásával kezdődött – majd jöttek az új ötletek, zenei gondolatok aforisztikus formába öntésére.

A címlapon szereplő, frappáns „7-től 77 éves korig” nemcsak figyelemfelkeltő, hanem egyszersmind elgondolkodtató, éspedig „érdemi” tekintetben. A koncertélet gyakorlatában általában mostoha sors jut az extrém rövid daraboknak (előfordult, hogy a „felkészületlen” közönséget olyannyira váratlanul érte Webern zenéje, hogy célszerűnek tűnt a rövid opus ismételt előadása). Szerencsére a szólisztikus és kislétszámú kamaraegyüttesek műsorán mindinkább polgárjogot nyernek a terjedelmileg rövid (ám korántsem „kis”) kompozíciók – a hangfelvételek pedig koncentrált figyelmet biztosítanak számukra.

Láng István, aki alkatilag par excellence zenekari szerző, erőteljes drámai vénával, a rövid időtartamot is intenzitással tölti meg. Végigjátszva a sorozatokat, csak csodálhatjuk a gesztusok, karakterek megannyi atmoszféráját, ugyanakkor a sorozatokban érződik az a bizonyos „vörös fonal”, amely az esetlegességnek a leghalványabb lehetőségét is kizárja. Ethosz és affektus állandó jelenléte teszi intellektuálisan is vibrálóvá a miniatűröket. A kifejezést illetően külön feladat a rövid idő alatt közvetíteni az indulatokat (lehetetlen nem gondolni arra a visszaemlékezésre, amikor a zongoraművét előjátszó művészt Webern azzal lepte meg, hogy párhangos gesztus-dallamfordulatainál „hangzuhatagokról” stb. beszélt…), és az is kihívást jelent, hogy „nincs idő” hibázni. Koncentrációt igényelnek a gyors „váltások”, az állandó-intenzív jelenlét inspiráló az előadók számára, és a „négy kéz: egy lélek” teljesítménye minden tétel esetében megunhatatlan örömforrás. Átélés – miközben „belefeledkezésre” nincs sem idő, sem pedig lehetőség a játszanivaló mellett! A szituáció gyermekek (és gyermek-lelkű felnőttek) számára rendkívül vonzó! A váratlanul felbukkanó „technikailag igényes” mozzanatok pedig azt a kihívást rejtik magukban, hogy az előadó észrevétlenné tudja tenni a kivitelezéssel kapcsolatos „háttér-mozzanatokat”, hogy a hallgatóság csak a folyamatokkal törődjön, legyenek azok aforizmák, mondások – vagy bármiféle „szöveg nélküli” érzelmi-indulati pillanatképek. A jelenlétet igénylő tételek egyszersmind hasznos koncentrációs gyakorlatok, ritkábban és rendszeresen fellépő zongoristáknak egyaránt.

Az arányos-áttekinthető, szemet gyönyörködtető kottakép mellett a kiadvány másik nagy értéke, amiért aligha lehetünk eléggé hálásak, hogy komolyan véve a négykezesek kétszemélyes kamarazene-jellegét, mindkét játékos számára biztosít játszópartitúrát. Tehát, „two in one” gyakorlatként, a kottához – szólamanyag mintájára – borító nélküli másodpéldányt is társít.

Fittler Katalin