Időutazás, 1995–2020

Az Andor Ilona Baráti Társaság kórustörténeti képeskönyve

Egy, a világot sújtó nehéz esztendő végén, a negyedszázados évfordulót méltón megünneplő hangverseny lehetősége nélkül, mégis Andor Ilona és Kodály Zoltán örökségéhez méltóan, gazdag tartalmú könyv jelent meg az Andor Ilona Társaság keretében működő Kodály Kórus történetének első negyedszázadáról.

A kórusvezető B. Horváth Andrea szerkesztésében és a Társaság jóvoltából már korábban is számos értékes kiadvány napvilágot látott: a második ezredfordulón Egy mindenkiért, mindenki egyért címmel a társaság névadójára emlékező kötet; 2015-ben Andor Ilona életéről és több évtizedes munkásságáról szóló dokumentum-gyűjtemény (111: Képek, emlékek, gondolatok – In memoriam Andor Ilona); Andor Ilona rádiófelvételeiből válogatott hanglemezek, amelyek az egykori Kodály-kórus énekét teszik közkinccsé („… annyi áldás szálljon” 1-2.), további „adathordozók”, immár az újjáalakult, B. Horváth Andrea vezette Kodály Kórus művészetével, és még egy olasz, Kodály-módszerű tanári kézikönyv is, „szolmizációval, népdaloktól a klasszikus zenéig”, az együttes karnagyának munkája (Dal „so-mi” fino ai classici).

Most pedig, a 25 éve együtt című, 244 oldalas kötetben áttekintést kaphatunk az „új” Kodály Kórus tevékenységéről. Nem utólagos történeti összefoglalás keretében, hanem az eseményekkel szinte egyidejű (vagy ilyképpen ható), az eleven élményeket megrögzítő beszámolók egymásutánjában. A szövegek nagy részét az előadók, a kórus karnagya és énekesei írták. A krónikát színes képek teszik még élőbbé, hitelességét pedig a külső szemlélők/hallgatók tollából származó hangversenykritikák is erősítik. Az olvasó előtt – az egyesület működéséről szóló adatokon túl – egy kórus eseménydús, hazai és külföldi fellépésekben gazdag negyedszázada, egyszersmind közelmúltunk zenetörténetének-zeneéletének sajátos metszete bontakozik ki.

Megjelennek a kórusélet helyszínei, könyvtárak és múzeumok (így a magyar művelődés olyan fellegvára, mint az észak-komáromi Duna Menti Múzeum), művelődési házak és oktatási intézmények (utóbbiak sorában az „anyaiskola”, az egykori budapesti Ranolder Intézet majd Vendel utcai Tanítóképző, ma Leövey Klára Gimnázium, ahonnan a kórus-előd indult a világhír felé, és amelynek falai között a most 25 éves kórus tagjainak egy része is nevelkedett), hangversenytermek, közterek és templomok, Rómától Zentán át Brüsszelig; budai idősotthon, pesti gyár és bonni vadászkastély. A szereplések alkalmai változatosak: a koncerteken túl sokféle ünnepség, megemlékezés, koszorúzás, könyv- és hanglemezbemutató, fesztivál, istentisztelet és kórustalálkozó. Egy-egy budapesti és szovátai nyílt kóruspróba is a nyilvános megmérettetések körébe tartozik.

Megfogalmazzák a szerzők a közös éneklések és a hazai, Kárpát-medencei vagy távoli vidékekre vezető utazások élményeit, emlékeit. Rácsodálkoznak például, ahogyan két szerzetesnő Felső-Nyárád menti falvak gyermekeiből szervez kórust, egyszersmind a muzsika erejével „élni segítő közösségeket.” (88. o.) Rácsodálkozhatunk, ahogyan a tapasztalat oldja a lélek legmélyén bujkáló előítéleteket. („Ennyi humort, közvetlenséget, sziporkázó szellemet egy idős szerzetesben nem feltételeztünk volna” – jegyzik fel a Zirci Apátságban tett látogatáskor, 129. o.)

Megjelennek a kötetben az öntevékeny kórusélet hátterében álló intézmények és szervezetek, a hajdan Kórusok Országos Tanácsaként szolgáló – ma már bővült funkciójú és nevű – szövetség (mi mindent köszönhet áldozatos munkatársainak a nemzet!), a Magyar Művészeti Akadémia (amely a jubileumi emlékkönyv kiadását is támogatta), a Magyar Kodály Társaság; továbbá önkormányzatok (fővárosban és vidéken), alapítványok (közöttük egy-egy Bárdos Lajosról, Csányi Lászlóról, illetve a ferences muzsikus Tamás Gergely Alajosról nevezett) és mások. Találkozunk azután a Kárpát-medencei magyar zeneélet intézménnyel felérő személyiségeivel, határon innen és túl, olyanokkal – hogy csak néhányukat említsük –, mint a néhai Baross Gábor, Ittzés Mihály, Raics István, Soltész Elekné vagy a Felvidékről Ág Tibor. Szerepelnek más jeles énekkarok, a Kodály Kórussal közös programokban, megint a teljesség igénye nélkül sorolva, budapestiek: Bárdos Lajos Gyermekkar, Kalevala Kórus, Monteverdi Kórus; pécsiek: a Leöwey Klára Gimnázium énekkara (névadójukat ők w-vel írják), Mecsek Kórus, azután komlóiak, pécsváradiak, kecskemétiek és mások, továbbá határon túli magyarok és más nemzetbéliek.

Kitüntetett figyelmet kapnak az énekkar munkásságában és a kötetben is az Andor Ilona-emlékhelyek, pécsváradi szülőháza; egykori iskolája (ahol iskolát teremtett) és lakása (ahol kóruspróbákat tartott), mindkettő a Ferencvárosban; sírja az óbudai temetőben és emléktáblája Kecskeméten, a róla elnevezett utcában. Ott vannak azután a Kodály- és Bartók-emlékhelyek. Utóbbinak Csalán utcai múzeumlakása, szobra a felvidéki Nagymegyer községben, ahol népdalok tucatjait gyűjtötte, és Szolnokon. Kodály Zoltán farkasréti sírhelye, azután a Csitári hegyek, Galánta és Nagyszombat. Utóbbiról 2012-ben, amikor a kórus ott járt, krónikásuk joggal jegyezte föl: [Kodály] „Tanár Úrra emlékező táblát nem találtunk.” (114. o.) Ám 2017 óta már nem ez a helyzet (eppur si muove): ha nem is az egykori gimnázium épületén, amelynek falai között tanult, és nem is utcafronton, de mégiscsak van a városban emléktáblája a Mesternek.

Az iménti példa mutatja, valódi történelemkönyv ez a kötet. Lapjain egyre-másra rejtett kincsekre bukkanunk. Közéjük tartozik néhány fontos, ám egyelőre kevéssé ismert kompozíció, Ránki György, Szőnyi Erzsébet, a belga Dominique Cosaert műhelyéből. Ránki György: Zsoltár gyermekhangra című, 1987-es ősbemutatója után sokáig félretett, ünnepélyes-himnikus Babits-megzenésítése a Kodály Kórus jóvoltából 2014-ben kelt új életre és azóta többször is műsorra került.

Szőnyi Erzsébet Elszánt könyörgés-kánonja ahhoz a Kodály és Bárdos nevével fémjelzett hagyományhoz kapcsolódik, amely súlyos nemzeti-közösségi és/vagy egzisztenciális tartalmakat fogalmaz meg ebben a műformában (Forr a világ; Boldogasszony, kérve kérünk; Istené az áldás); Szőnyi műhelyében is ekként találkozunk vele már korábban (Demokrácia; 122. zsoltár). Az Elszánt könyörgés a bencés Korzenszky Richárd szövegére készült (2014), hangversenyteremben a Kodály Kórus műsorán szólalt meg elsőként, 2019-ben. (A bemutató előzményeiről is szól B. Horváth Andrea írása, a Márkusné Natter-Nád Klára által szerkesztett és nemrégiben megjelent Szőnyi Erzsébet emlékére című kötet lapjain. Ugyanezen kötet 108. oldaláról tudjuk viszont, hogy az izraeli biciniumok nyolc darabját énekelte a Biller István vezette Budafoki Kamarakórus 1994-ben a Régi Zeneakadémián, eszerint a 25 éve együtt 207–208. oldalán budapesti bemutatóként jelzett 2019. évi előadásaik valójában nem bemutatók, sokkal inkább újrafelfedezések.)

Dominique Cosaert felől a világhálón tudhatunk meg néhány adatot. Az 1959-es születésű zeneszerző-karnagy 1988-ban elnyert ösztöndíjjal a budapesti Zeneakadémián Ugrin Gábornál is tanult. 2006-ban pedig – olvassuk most már az emlékkönyv lapjain – a brüsszeli magyar közösség számára, nőikari Requiemet komponált a magyar 1956 emlékére. Az idejében elkészült tételeket (nem mind készült el időre) 2006. október 23-án, az 50. évforduló alkalmából rendezett brüsszeli központi megemlékezésen mutatta a Kodály Kórus. A háttérben felfejtendő összefüggések, megrendítő ellentmondások rejlenek. Hogy íme, mi mindent tanulhatott, a vezénylésen kívül, Ugrin Gábortól a zeneszerző. Hogy mennyire különböző volt 2006-ban Brüsszel és Budapest ezerkilencszázötvenhatja.

Még egy rejtett kincs: Szőnyi Erzsébet levelének fakszimiléje (173. o.). „Drága Andrea! Tegnap lélekben Veletek voltam, abban a templomban, amelyhez sok szép emlék fűz, hosszú lenne itt leírni. (…)” Ez a pár szó egy darabka hermetikus zenetörténet. A levél tanúsága szerint Szőnyi Erzsébet meghívást kapott az Andor Ilona Baráti Társaság által rendezett és az óbudai Szentháromság templomban megtartott Kodály-hangversenyre, 2017. október elsejére. Rá jellemző módon már a koncert másnapján írásban reagált a meghívásra. Mi minden fűzi a zeneszerzőt az óbudai Szentháromság-templomhoz? Ősbemutatók: Két himnusz a Szentháromsághoz, melyekkel az egyházközség birtokba vette újonnan épült – még fel nem szentelt – templomát (1983); Motetta a Lélekről, amely a templom felszentelésére (1984) íródott; a Szent Erzsébet-mise Gloria-tétele, amely ugyanott szólalt meg első ízben (1985), beillesztve a mise többi, korábban és másik egyházközség (az Erzsébetvárosi Szent Erzsébet templom) számára ajánlott tételsorába; az óbudai egyházközség alapításának hatvanadik évfordulójára (2006) komponált Benedictus sit offertórium. Tovább sorolhatók azután a zeneszerző más, régebbi műveinek óbudai előadásai, többek között a keletkezési ideje szerint korai (1946-os) ámde megfogalmazásában érett, gregoriánszerű dallamosságból nagyívű ariosóvá bontakozó, két oktávot bejáró Puer natus szólómotettáé, amely tétel igazán méltó a nőikarok figyelmére is! Sorolhatók egykori zeneakadémiai növendékei is: Áchim Erzsébet, a Motetta ősbemutatójának orgonistája (a zeneszerző ajánlotta őt az igényes feladatra), Horváth Jerne, a Benedictus sit karnagya (akit bizonyára egykori tanára orientált az óbudai templom énekkara felé), az egyházközség képviselőtestületéhez családja révén kötődő Németh Veronika, a Puer natus első ottani szólistája, és többen mások, régi személyes ismerősei – hogy csak röviden érintsük, amit „hosszú lenne itt leírni.” A Puer natus egyébként Óbudáról indulva nagy utat járt be, egyik óbudai énekese – utóbb a Nemzeti Énekkar tagja – előadta többek között 2019. december 18-án és 19-én, a Nemzeti Énekkar budapesti és kaposvári hangversenyén. Talán – Isten akaratából – az utolsó hangok, amelyek szerzőjük életében megszólaltak, miután Szőnyi Erzsébet néhány nap múlva, Aprószentek napján elhunyt.

Ennyi minden – és még sok egyéb is – rejlik a 25 éves emlékkönyvbe foglalt „időutazás”-ban (4. o.). Idézett levelének folytatásában megfogalmazza Szőnyi Erzsébet annak a missziónak a jelentőségét, amelyet B. Horváth Andrea és a Baráti Társaság Kodály Kórusa teljesít: „Minden tiszteletet megérdemelsz azért, ahogy ápolod áldott emlékű Andor Ilonka örökségét, szellemét, értékeit, művészetét. Megérdemli, de kell valaki, aki ezt felmutassa.”

A Kodály Kórus, Andor Ilona áldott örökségét felmutatva, maga is a magyar kultúra örökségét gazdagítja. Erről tanúskodik ez a könyv.

(25 éve együtt. Az Andor Ilona Baráti Társaság Kodály Kórusának emlékei írásban és képekben, a teljesség igénye nélkül. Szerkesztette B. Horváth Andrea. Budapest, Andor Ilona Baráti Társaság Kodály Kórusa Egyesület, 2020.)

Köteles György