Egy kivételes művésztanár köszöntése

Sárik PÉter És Virágh András Gábor zongorahangról,

elhivatottságról – Prunyi Ilonáról

Prunyi Ilona

(lfze.hu)

Tchaikovsky: Romance op. 51. - Ilona Prunyi (piano) (7:08)

(NAXOS, 1991)

Rachmaninov: Morceaux de fantaisie, Op. 3 - Ilona Prunyi (piano) (12:29)

Szergej Rahmanyinov: Morceaux de fantaisie, Op. 3 (Elegie - Polichinelle – Melody)

Prunyi Ilona - zongora

Élő koncertfelvétel (MTVA)

"Magam sem gondoltam, hogy ennyire tanárrá is válhatok. Ezzel megleptem magamat is. De így, a tanítással és a művészi pályámmal együtt kerek a világ, ezzel teljes az életem.” - nyilatkozta Prunyi Ilona néhány esztendővel ezelőtt, a Parlandóban megjelent interjúban. A zongoraművésznő, aki május 1-jén ünnepelhette nyolcvanadik születésnapját, kiemelkedő előadói pályája mellett pedagógusként is elképesztő életművet tudhat maga mögött. Hivatalos tanári pályafutását 23 esztendősen kezdte, akkor lett a Zeneakadémia oktatója. Zongoraművészi karrierje mellett sem hagyott fel soha a tanítással, és mind a mai napig fogadja a hozzá jelentkezőket. Az eddig eltelt ötvenhét esztendő alatt sem kopott meg a szenvedélye, amellyel igyekszik személyre szabottan átadni tudását, tapasztalatait, s kihozni minden tanítványából a maximumot. Növendékei sorában akad énekes, orgonista, karvezető, karmester, zeneszerző és számos hangszeres is. S hogy mi miatt különleges pedagógusszemélyiség és miért kivételes a tőle elsajátítható tudás, arról két volt tanítványa, Sárik Péter és Virágh András Gábor mesélt.

Prunyi Ilona a diplomáját 1964-ben vehette át, s már ezt követően tanított zeneiskolában, a Zeneakadémián pedig óradíjas zongorakísérő volt oboa- és kürt szakon. Öt év elteltével az ének tanszakon folytatta, tanársegédként dalirodalmat oktatott. A zongora kötelező tárgyat 1982-től tanítja, mind a mai napig.

Emlékezetes tanítványainak sora is lenyűgöző, hiszen hozzá járt ének- és dalirodalom órára többek között Sass Sylvia, Tokody Ilona, Marton Éva, Polgár László, Gulyás Dénes és Kolonits Klára, karvezetői között megtalálni Kaposi Gergelyt és Dobszay Ágnest, karmesterszakosai közé tartozott Erdélyi Dániel vagy Dobszay Péter. A zeneszerzők között van Meskó Ilona és Virágh András Gábor, a zenetudomány szakosok sorában pedig Péteri Dóra és Csengery Kristóf. Az egyéb hangszeresek között megtalálni Vigh Andreát, Fenyő Lászlót, Tóth Ibolyát, Sárik Pétert, Zoboki Gábort, az orgonisták névsorában pedig ott van Elekes Zsuzsa, Fassang László, Pálúr János vagy Ruppert István is.

S a növendékek hogyan élték meg a vele töltött éveket? Erről egy jazz-zongorista-zeneszerző és egy orgonista-zeneszerző mesél.

SÁrik PÉter: Neki köszönhetem, hogy lett hangom”

“Már a megismerkedésünk is különleges volt. 2006 nyarán úgy éreztem, hogy válságba került a zongorázásom – meséli Sárik Péter – akármennyit is gyakoroltam, nem tudtam kontrollálni a játékom, egyértelmű volt, hogy valami nagy baj van.

Aztán egy reggel arra az álombeli hangra ébredtem, hogy nekem Prunyi Ilonához kell járnom zongorázni, ami azért is volt furcsa, mert nem ismertem személyesen, sőt még koncertjén sem voltam soha. Közös ismerősünk volt Fassang László, akit megkértem, kössön vele össze. S annyira jellemző rá az a nyitottság, ahogy a legtermészetesebben fogadta ezt a képtelen, álombeli üzenetet, és nem utasított el azonnal, annak ellenére sem, hogy már harmincnégy éves, ráadásul jazz-zongorista voltam. Szeptemberben meghallgatott a Zeneakadémián, klasszikust és jazzt is játszottam, nagyjából húsz másodperc után leállította mindkettőt, de némi gondolkodást követően úgy döntött: vállal.

Négy esztendőn keresztül jártam hozzá, s ez az időszak megváltoztatta az életemet. Nem volt könnyű a közös munka, hiszen hétéves koromtól zongoráztam, rengeteg beidegződésem volt már, és nem ártott volna erre az időszakra abbahagyni a koncertezést, de ez lehetetlen volt. Ezért úgy tanultam újra a zongorajátékot, hogy közben rendszeresen felléptem, ami még tovább nehezítette a helyzetet… De mindketten kitartottunk, s heti rendszerességgel foglalkozott velem.

A zenei fejlődés nem választható el a lelki-emberi fejlődéstől. Ha valaki görcsös, az hallatszik a játékán is. Ez az időszak arról is szólt, hogy belülről szintén meg kellett változnom, de az Ilivel (a Tanárnőről hamar átváltottam erre a megszólításra) töltött órák - a zongora mellett - egyfajta személyiségfejlesztést is jelentettek. Rengeteget beszélgettünk a zenéről és ugyanannyit a hangjegyek mögötti titkokról, az életről, az emberekről is. Mindarról, amiből a muzsika megszületik. Sokan eltévednek a hangok, az akkordok megformálásában, pedig minden zenemű a világot írja le, épp ezért, ha a világról nem beszélünk, ha nem éljük meg, akkor üres lesz a játékunk… Megismertem egy új zenei környezetet, beleláttam a klasszikus zenészek mikrokozmoszába és a helyére került az én világom is. Ilit azért is szeretik olyan sokan a növendékei közül, mert zseniálisan látott bele mindannyiunkba, így belém is. Ezért olyan hasznos tanácsokat tudott adni, amelyek drasztikus változást eredményeztek. Nem volt mismásolás, kézzelfogható, konkrét dolgokat tanított. Ő ugyanis nemcsak elmondta, hogy azon a módon miért lesz jobb valami, hanem meg is tudta mutatni, mert éppoly zseniális művész, mint amilyen tanár. Az elején figyelmeztetett, hogy nagyon nehéz lesz, és készüljek fel, hogy nagyjából két évig nem fogok lényegi változást érezni a játékomban. És így is lett, ennyi idő kellett, hogy elkezdjen működni a “terápia”.

Ili elképesztő szenvedéllyel, kimeríthetetlen energiákkal foglalkozik a növendékeivel. Megesett az is, hogy egy szombaton, mire felébredtem már négy nem fogadott hívás várt tőle, ugyanis az előző napi óránk után még éjjel is gondolkodott, s támadt néhány ötlete egy aktuális probléma megoldására. Kevesekre jellemző – a szakértelem mellett – ez a mérhetetlen odafigyelés. Tőle megtanultam azt is, milyen óriási felelősséget jelent a tanítás.

Ili fantasztikus képességekkel bír, ahogy blattol, ahogy ránéz a kottára és hallja a teljes zenét, a miérteket, az összefüggéseket, s ahogy ezt a tudást képes a tanításra fordítani, az valóban kivételes.

Az együtt töltött évek alatt én picit sem lettem jobb klasszikus zongorista, de mindazt, amit az órákon elsajátítottam, tökéletesen tudom alkalmazni a saját műfajomban. Óriási hatással volt a játékomra. Neki köszönhetem, hogy lett hangom, hogy megtanultam megfelelően billenteni. Tőle sajátítottam el a‘spórolós zongorázást’, hogy képes legyek egy nagyobb lélegzetű műnél jól beosztani az erőmet, s azt a misztériumot is, hogy a leütését követően is lehet változtatni egy hangon, ha az ember nagyon erős hangelképzelésekkel bír. Ez a fajta gondolkodás és a jazzistákhoz képest klasszikusabb játékmód a részemmé vált, a stúdióban a hangmérnökök hálásak, hogy meg tudom szólaltatni a zongorát, és nem tőlük várom, hogy a semmiből értelmes hangzást teremtsenek.

Ilinek köszönhetem, hogy tovább tudtam lépni abból a nagyon görcsös zongorázásból, ami korábban jellemző volt rám. Nyilván csodát ő sem tud tenni, de magamhoz képest óriásit léptem előre. Sokkal többet kaptam tőle, mint amiért annak idején elmentem a Zeneakadémiára. Olyan világokba vitt el, amelyek létezését nem is sejtettem. Gyakorlatilag megmentette a szakmai életem, és ezt nem tudom eléggé megköszönni neki!

Virágh András Gábor*: Zeneszerzőként is hasznosítom a tőle tanultakat

“A zeneakadémiai éveim alatt lett Prunyi Ilona a tanárom, ő tartotta a kötelező zongora-órákat a zeneszerzőszakosoknak – meséli Virágh András Gábor –, s korábban is volt egy távoli ismeretségünk, hiszen nagyon sok orgonistával foglalkozott, növendékei közé tartozott az édesapám, Virágh András is. Döbbenetes volt a Tanárnő zenei igényessége, ha nem volt elégedett egy-egy technikai megoldásunkkal, addig foglalkozott a problémával, amíg nem talált rá megoldást. Külön darabokat keresett, kijelölve, hogy mely részeket gyakoroljuk belőle, hogy kiküszöböljük az adott gondot. Addig-addig folytatta mindezt, amíg legalább vállalhatóan nem ment a játék. Senkiről sem mondott le, megszállottan dolgozott azon, hogy jobb muzsikusokká váljunk. S hiába más mindenkinek a személyisége, a keze, a fizikai adottságai, az összes növendékénél ráérzett arra, hol van a problémája gyökere, ilyen adottsággal pedig kevesen bírnak. Képes volt empatikusan belehelyezkedni a tanítványai zenész énjébe. Ha pedig feltárta a baj okát, hatékony megoldásokat is kínált, mindenkinek személyre szabottan. Mindebben persze az is segítette, hogy nemcsak elhivatott pedagógus, hanem kiváló zongoraművész is. Sokakra gyakorolt nagy hatást. Én magam is tanítok 11 esztendeje, s azt tapasztalom, ahhoz, hogy az ember sikeres munkát végezzen, a tudás mellett szükség van a megfelelő adottságra is.

A Tanárnőnél töltött négy esztendőnek köszönhetem, hogy teljesen másképp nyomom le a billentyűket, és számos alapvető zenei formálás során eszembe jutnak a tanácsai. Ugyanolyan meghatározóak ezek, mint a nagyapámtól, Virágh Endrétől tanultak, aki az első orgonatanárom volt… Ha meglátok egy kottát, azonnal megjelenik a fejemben a megfelelő kéztartás, ujjtartás, kartartás. Minderre korábban nem is gondoltam, és persze rosszul is csináltam. Ha jobb az ember technikája, ha tisztában van a hangok mögötti összefüggésekkel, akkor lényegesen könnyebb lesz az előadás. A Tanárnőnél töltött időszak eredménye, hogy másképp nyúlok a hangszerhez, mint korábban. S ezt adom tovább a tanítványaimnak is, akikkel a transzponálás, partitúra-olvasás órákon találkozom. Mindig elmondom, hogyan tegyék a kezüket a zongorára, miként tartsák az ujjaikat, a csuklójukat, s akkor könnyebb lesz eljátszani a skálát. Minden egyértelmű és kézzelfogható. S ezek annyira jellegzetes tanácsok, hogy aki már megfordult egy-két Prunyi-órán, azonnal felismeri. Stílust teremtett, mind a zongorázást, mind az elhivatottságot, a mentalitást tekintve, amit a növendékei közül egyre többen követnek, s visznek tovább. Magam is arra törekszem, hogy átvegyem a tőle látott pedagógusattitűdöt, s úgy foglalkozzam a növendékeimmel, ahogy ő közeledett hozzánk.

Zeneszerzőként is hasznosítom a tőle tanultakat, hiszen az együtt töltött órákon sajátítottam el, hogyan kell zongorára komponálni. Sokszor eszembe jut egy-egy hangszerkezelési, technikai tanácsa, ezek alapján születnek a művek, és ezért szintén nagyon hálás vagyok.

S örülök, hogy rendszeresen találkozunk a Zeneakadémián, tanárként a kollégája lehetek, s ha összefutunk a folyosón, mindig akad érdemi, hangversenyekhez, lemezekhez, művekhez kapcsolódó témánk, ha pedig hallja valamelyik koncertemet, művemet, most is elmondja a véleményét. A zenei kapcsolatunk megvan még ma is. “

Réfi Zsuzsanna

*A Virágh András Gáborról készült portrékat Várady Nikolett készítette.