“MINDIG ÚGY ÉREZTEM, VAN MÉG FELADATOM”

SZABÓ JÚLIA IGAZGATÁSRÓL, TANÍTÁSRÓL ÉS A SZOLFÉZS MEGSZERETTETÉSÉRŐL

Szabó Júlia zenetanár, címzetes igazgató, főtanácsos

(Csuka Zoltán Városi Könyvtár, Érd)

Több mint félévszázados pályája során mindig a zene szeretetére kívánta megtanítani növendékeit, s arra törekedett, hogy magukhoz mérten fejlődjenek. Így nem csoda, hogy akadt olyan tanítványa, aki tizenegy éven keresztül járt szolfézsóráira, és még ma is hetente jelentkeznek volt növendékei, hogy váltsanak vele néhány szót. Szabó Júlia különleges kapcsolatot alakított ki tanítványaival, miközben két évtizeden keresztül irányította a legnagyobb körzettel rendelkező érdi zeneiskolát, majd egy másik kivételes, a társművészeteket is felvonultató intézménynek lett az alapítója, vezetője. A címzetes igazgatónővel a nagykőrösi, az abonyi, az érdi és a piliscsabai évekről, nem szokványos tanári személyiségéről, valamint mostani mindennapjairól is beszélgettünk.

- Most is hetente jár Érdre. Tanít még?

- Nem, a pedagógusi pályám végére kitettem a pontot. A zeneiskolában 2013 nyaráig dolgoztam, majd a magántanítványok sora következett. Amikor azonban tavaly megkeresett egy növendék, hogy velem szeretne felkészülni a felvételijére, már egy másik szolfézstanárt ajánlottam számára. Lezártam ezt az időszakot, de azon még dolgozom, hogy az érdi zeneiskola első negyedszázadának dokumentumait, amelyeket volt igazgatóként őrzök, összerendezzem, és átadjam a helytörténeti tárnak. Nagy munka, még nem értem a végére.

- Nem szokványos zenetanári pályát járt be, hiszen ének-zene-történelem szakos diplomát szerzett… S minden szülővárosában, Nagykőrösön kezdődött, ahol 11 éven keresztül volt a zeneiskola hallgatója.

- A szüleim inspiráltak, hiszen édesanyám unokatestvére hegedűtanár volt, aki a zeneiskolában is tanított, s nyolcéves voltam, amikor édesapám megvásárolta nekem ezt a Schimmel zongorát, amit most is itt őrzök a nappalimban. Édesapám testvére pedig szórakoztatózenészként a szabadidejében dobolt és hegedült egy együttesben. Amikor elkezdtük a zeneiskolát a húgommal 1947-ben, akkor még havonta ötven forint volt a díja, télen pedig két hasáb fát is vinni kellett minden órára … Akkoriban ez egy magánzeneiskola volt, s aztán az 1953-ban alakult nagykőrösi állami zeneiskolában folytattuk a tanulmányainkat. Szerettem én is zongoraórákat, s a szolfézs már a kezdetektől jól ment. A nagykőrösi Arany János Gimnáziumban érettségiztem, humán tagozatosként, majd következett Szegeden a Tanárképző. A diploma megszerzése után az abonyi zenei tagozaton tanítottam, amit nagyon szerettem, mert kiváló munka folyt, a napi énekóráknak köszönhetően tényleg tehetséges gyerekekkel dolgozhattam. A gimnáziumban kórusom is volt, amit igazán élveztem. Bartók Zenei Klubot alapítottunk a gyerekekkel, még Pásztory Dittának is írtunk, aki jelezte, egyszer talán ellátogat hozzánk, s a kamarakórus több alkalommal is elnyerte az országos arany oklevelet. Ez alatt a néhány év alatt megtanultam keményen dolgozni. Már ekkoriban kértek, menjek át korrepetálni a helyi gyerekotthonba is, amit örömmel vállaltam. Végül megkeresett az abonyi zeneiskola igazgatója, Szabó Sándor 1965-ben, hogy vállaljam el az érdi, pilisvörösvári és pilisszentiváni kihelyezett tagozaton a tanári állást. A kezdetektől szerettem volna a fővárosba kerülni, és ez a felkérés remek lehetőséget jelentett.

- S nagyon hamar, egy évvel később már igazgatóhelyettesként folytatta a munkát…

- Igen, Érd központtal és négy kihelyezett tagozattal – Pilisvörösvár, Pilisszentiván, Solymár és Zsámbék – megalakult a Budai járási Körzeti Állami Zeneiskola, melynek igazgatóhelyettese lettem. Mindezt Szabó Sándornak is köszönhettem, aki elképesztő munkát végzett, és nemcsak ezt az iskolát indította el, hanem a váci és a szentendrei intézményt is életre hívta. Komolyan figyelte a munkámat már Abonyban, majd érdi kihelyezett tagozaton is, kikérte rólam a kollégáim véleményét. Tornyos tanár úr járt hozzánk szakfelügyelőként órát látogatni, folyamatosan kaptuk tőle is a visszajelzéseket. S mivel ismertem a területet, ezért kért fel a megye és az új igazgató a helyettesének. Négy évvel későbbi távozását követően pedig rám szállt az igazgatói poszt. Először csak megbízással, de egy év elteltével a megye ki is nevezett az intézmény vezetőjének. Kicsit korainak éreztem, bár az igazgatóhelyettesi évek sok mindenre megtanítottak, már akkor számos tennivalóval nekem kellett foglalkoznom. A megyei vezető, aki a zeneiskolákat összefogta ebben az időben, Varsányi Anni volt, és vele húsz éven keresztül dolgoztam együtt. Minden hónapban egyeztettünk, nagyon jó volt a munkakapcsolatunk.

1986-ban költözött át az iskolavezetés ebbe az épületbe (2030 Érd, Felső u. 33.)

- Nem lehetett könnyű egy újonnan született intézmény irányítása.

- Nagyon sokat köszönhetek a munkatársaimnak. A kinevezésemet követően a saját korosztályom egy-két tagjánál éreztem, hogy nehezebben fogadnak el, a többség azonban azonnal támogatott, mellém álltak, mert értékelték az udvariasságomat, azt, hogy mindig mindenkihez tisztelettel közeledtem. Az iskola pedig egyre nőtt, amikor a csúcson voltunk, 16 tanítási helyszínre jártak a kollégák, s három helyettessel dolgoztam. Még a ráckevei járást is hozzánk csatolták, mert légvonalban mi voltunk hozzá a legközelebb… A miénk lett a legnagyobb körzet. Mindez temérdek munkát jelentett, akadt is egy-két megtorpanásom, ahogy ezt Anni is megfogalmazta. Amikor azonban látta, hogy valami miatt nekikeseredem, mindig biztatott, hogy folytassam, mert ezt nem szabad abbahagynom. S azért sem álltam meg teljesen soha, mert mindig azt éreztem, van még feladatom… 1975 és 1987 között én szerkesztettem az érdi Zeneiskolai Tájékoztatót, évente három számunk jelent meg. Olyan vendégek jöttek hozzánk rendszeresen, mint például Szőnyi Erzsébet, de megfordult Érden Kokas Klára, Szokolay Sándor, Durkó Zsolt vagy Földes Imre is… Nyolcszáznál is több volt a növendékünk, ötven-hatvan munkatárssal dolgoztunk, amikor elindult a leválasztási folyamat, s Százhalombatta vezetésével Budakeszi és Zsámbék különvált 1987-ben, Solymár és Pilisvörösvár pedig 1991-ben. Ma már kilenc zeneiskola látja el azt a feladatot, amire annak idején mi voltunk egyedül. Én pedig 1970-től 1990-ig dolgoztam igazgatóként.

- Közben pedig még egy diplomát is szerzett, mégpedig az ELTE-n nevelésszociológiából. Miért döntött úgy, hogy a temérdek munka mellett ismét beül az iskolapadba?

- Már akkor szerettem volna elvégezni egy egyetemet, amikor elkezdtem Abonyban a tanítást. Jogi végzettségre vágytam, gyerekbíró szerettem volna lenni, a megye azonban nem küldte tovább a papírjaimat, később meg azért nem felvételizhettem, mert már rendelkeztem egy diplomával. Amikor azonban a nyolcvanas évek elején jelentkezni lehetett az ELTE-re, posztgraduális képzésre, lelkesen vállaltam a három esztendőt. Nem volt könnyű, hiszen a munka mellett kellett mindezt elvégeznem, de nagyon jó időszakot jelentett. S azért is fontos mindez, hiszen az oktatás mellett később tudományos kutatói munkát folytattam a zeneszociológia és személyiség lélektan területén.

- 1990-ben címzetes igazgató lett Érden, s továbbra is tanított, de közben alapított egy új, a társművészeteket is felvonultató iskolát…

- Pilisvörösvárott minden héten vállaltam egy tanítási napot, nagyon odafigyeltem az ott folyó munkára, s a tagozat gyorsan fejlődött, rohamosan nőtt a növendékek létszáma. Volt ott egy korábbi tanítványom, akinek már a lányai is iskoláskorúak lett, és megkérdezte, nem hívnék-e életre Piliscsabán egy zeneiskolát. Egy darabig ellenálltam az ötletnek, de olyan kitartóan próbálkozott, hogy végül igent mondtam. Az iskola 1992-ben indult el, furulyával, előképzős szolfézs szakkal, zongorával, de félévkor már a néptánccal is bővültünk, csatlakozott a német nemzetiségi tánccsoport, majd elindult a kézműves szak, a kerámia, s jött sorra a többi hangszer: a cselló, a hegedű, a trombita, a klarinét, a fuvola és a népzene. Tanítottam Érden, s közben pedig vezettem a piliscsabai Zene- és Társművészetek Iskoláját alapító-igazgatóként. A táncegyüttesek sok helyen szerepeltek külföldön, számos fesztiválra is utaztak: Németországba, Franciaországba, Litvániába, sőt, még Szardínia szigetén is felléptek. Hét és fél év elteltével átadtam a stafétát egy kedves volt abonyi növendékemnek, de még öt esztendőn keresztül nyugdíjas óraadóként maradtam az intézmény tanára. S mind a mai napig kapcsolatban állunk, ha vannak koncertjeik, eseményeik, szívesen meghallgatom ezeket, ahogy Érdre is örömmel látogatok vissza. Az ottani intézményben ugyanis összesen 48 esztendőt töltöttem… Amikor egy könyv született az érdi iskola történetéről, akkor az első huszonöt év történetét én foglaltam össze, a piliscsabai Emlékkönyvnek pedig a társszerzője lehettem. De nemcsak ebben a két intézményben dolgoztam, hanem más feladatokat is szívesen vállaltam. 1995-től országos közoktatási szakértő lettem, s több közéleti szervezetnek is tagja voltam, köztük a Közoktatási Szakértők Egyesületének vagy az Ifjú Zenebarátok Magyarországi Szervezetének, amelyhez már 1966-ban csatlakoztam, 1968-tól pedig országos vezetőségi tag is lettem.

- S ezalatt a több mint fél évszázad alatt végig szolfézst tanított, pedig sokaknak nem ez a kedvenc tárgyuk… S 2013-tól még magántanítvány is akadt Önnél temérdek.

- Eleinte négyen-öten jelentkeztek, aztán egyre nőtt a szám – pedig csak felvételizőket vállaltam –, egészen a pandémia kitöréséig, de már addigra én is azt éreztem, ideje befejezni. S ahogy említettem, már zeneiskolás koromban jobban ment a szolfézs, mint a zongora, s szerettem is a tárgyat. Emellett még – kezdő tanárként – a zeneirodalmat is elindítottam. Amikor a gimnazisták már nem szívesen jöttek szolfézsra, akkor összeállítottam ezt a tárgyat, tankönyvet is írtam hozzá, és nagy sikere lett. A gyerekek örömmel jártak, és a megyei vezetés tetszését is elnyerte. Nálam ugyanis mindez szorosan kapcsolódott a főtárgyamhoz. S azért is élveztem ennyi éven keresztül a szolfézstanítást, mert sohasem voltam merev oktató, másképp viszonyultam ehhez a tárgyhoz, mint sokan mások. Az egyik volt növendékem azt mondta, olyan tanár szeretne lenni, mint én. Erre az válaszoltam neki, hogy én sohasem voltam egy nagyon szabályos és szokványos tanár, ő pedig azt felelte: “épp ezért szerettem a Tanárnőt és az óráit.” Nálam ugyanis mindenki megdolgozhatott a jobb jegyért, és addig nem nyugodtam, amíg legalább a négyest nem érte el. A legfontosabbnak azt tartottam, hogy szeresse a zenét, hogy legyen kapcsolata a művészettel. Mindenkinek magához mértem a fejlődését. Senkit nem engedtem kinevetni, és soha nem az volt csak a cél, hogy felismerjék a kis szekundot és a nagy szeptimet… A zenei képzéssel párhuzamosan a személyiségüket, általános műveltségüket is folyton igyekeztem fejleszteni. Volt olyan tanítványom, aki 11 éven keresztül járt hozzám, a felnőtt szolfézs csoportomba akadt még házaspár is. A polcomon egy hatalmas, piros dossziéban őrzöm a köszönőleveleiket, a házassági meghívókat, az értesítések gyerekszületésekről. Van, aki most is felhív minden pedagógusnapon. Kedves emlék az az ajándékkötetet, amelybe azt írta egy volt tanítvány: “Mindig jókedvem lesz, ha eszembe jutnak az óráink… “

Szabó Júlia szeretett tanítványai körében

- S közben 85 növendéke készített fel a zenei továbbtanulásra.

- Van, aki két esztendeje végzett Debrecenben, karvezetés szakon. A zenei pályára irányítás volt a profilom, valamint a versenyeztetés. Sokan azért nem szeretik a megmérettetéseket, mert nem akarják kitenni magukat a kudarcnak. Én ezt szívesen vállaltam, hiszen hozzátartozik a tanításhoz, és akadt ilyen eset is. Viszont a népdaléneklési versenyen számos díjat elnyertek a növendékeim, a regionális szolfézs megmérettetéseken is szép helyezéseket szereztek. Több műveltségi versenyen arattak sikert a csapataim. A lányom már háromévesen közölte, hegedűs lesz, az óbudai zeneiskolának volt a növendéke, majd felvételt nyert a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába. Zenei tanulmányai során Bächer Anna is a tanára volt, akinek rendkívül hálásak vagyunk azért, hogy foglalkozott vele. Már a zeneakadémiai felvételire készült, amikor egy itthoni balesetben úgy megsérült a keze, hogy a zenész pályáról le kellett mondania. Így végül az ELTE-n középiskolai angol nyelv és irodalomszakos tanárként, valamint posztgraduális képzéssel a közgázon, üzleti kommunikációs szakon végzett. Tanított nyelviskolában és saját nyelviskolát is alapított Érden, majd pályát módosítva más területen folytatta munkáját, azonban mind a mai napig az életének része a zene, most éppen napi két-három órát zongorázik, és örömére szolgál.

- Ön ma is nagyon tevékeny, energikus személyiség. Nem fog a tanítás nélkül unatkozni?

- Ó, tennivaló akad most is bőven! Elkezdtem itthon rendezni a fotóimat, harminchat országban jártam ugyanis, s mivel a fényképezés az egyik hobbim, így rengeteg képet kell rendszereznem, amelyekből korábban kiállítást is tartottam. A Zene- és Művészeti Iskola eseményeit és rendezvényeit is rendszeresen fényképeztem, évtizedeken keresztül. Remélem, lassan már elmúlik a vírusveszély, és ismét járhatok a heti Filmklubba, a kávéházi találkozókra a barátaimmal, a különböző kiállításokra és az Óbudai Társaskör koncertjeire, amelynek támogató tagja is vagyok. Végre van időm olvasni! Várom már azt is, hogy ősszel átvehessem a gyémántdiplomámat! S épp a héten telefonált három volt növendékem, akik a zenei pályát választották, és mindannyian azzal zárták a beszélgetést: “Meglátogatjuk Júlia nénit!”

Réfi Zsuzsanna

Köszönjük a Lukin László Alapfokú Művészeti Iskoláról készült fényképek rendelkezésünkre bocsájtását Szabóné Bán Ildikó intézményvezetőnek (A Szerk. megjegyzése)