Alig néhányszor hallottam Földes Imrét[2]
zenéről beszélni, nyilván éppen ezért rögződött az a néhány alkalom. Vagyis,
ha jobban belegondolok, nem rögződött, csak úgy, ahogy ő maga
rögződött, igazi tanáralkat, jól beszél és élvezettel, de mégsem magáról
tart előadást, nem arról van szó, hogy ő milyen nagy ember, hanem
hogy milyen nagy dolog az, amivel foglalkozik. Hozzáállást
tanít, a csodálkozás képességét, vagyis nem feltétlenül csak ahhoz csinál
kedvet, amiről szó van, hanem magához az ügyhöz. Ha az új zenéről
beszél, az ember mindenkit és mindent meg szeretne ismerni, ha a régiről,
akkor – ugyanez. Csak még nagyobb az anyag, még több az elmaradás, még nehezebb
a pótlás.
Mintha ezen segítene a foldesimre.hu, rengeteg cikk és elemzés, rádióban
elhangzott előadás, interjú, kritika, nekrológ. Kocsissal kezdtem, mert
Földes Imre azt a Kocsist is ismerte, akit kevesen, nem a mestert, hanem a
tanulót, akit csak úgy lehetett fegyelmezni, ha a tanár süketnek tettette
magát, nem reagált a kivételes gyerek kivételes tehetségére, hiába ugrándozott
a gyerek, hogy ő tudja, tudja, mindig mást
szólított föl. Hogy a kivételes tehetségből mégis kivételes felnőtt
lett, az nyilván a tanárok érdeme. Hiába nem vagyunk gyerekek, hiába nem
vagyunk kivételes tehetségek, Földes Imrét olvasva mintha még egy esélyt
kapnánk az élettől.
Kocsis Zoltán
Fáy
Miklós