NAPLÓJEGYZETEK, SZEMÉLYES ÜZENETEK

(EDITIO MUSICA BUDAPEST, Universal Music Publishing Editio Musica Budapest, Z. 15 150)

Zongorista-körökben – és talán nem is csak ott – a Játékok oly mértékben „jelenti” Kurtág Györgyöt, mint a Mikrokozmosz Bartókot. Míg a bartóki sorozat immár történeti léptékű, Kurtág rendre gyarapodó sorozata személyes-szakmai életünk része. Akkor is, ha nem applikálódott a hivatalos-kötelező tananyagba (szerencsére!). A jubiláló kötet a kiadónak is alkalmat teremtett a visszapillantásra.

A kotta hátoldalán áttekintés található a kiadványsorozat (kétségkívül szándékolatlan, ám utólag könnyen interpretálható) alakulásáról: „Az első kötetek (1975–1979) megírásának ötletét az ösztönösen játszó gyermek adta, akinek a hangszer még játék. Az 5. füzettel induló második sorozat Kurtág kortársainak és barátainak ajánlott naplójegyzeteit és személyes üzeneteit tartalmazza, amelyeket az 1980-as évektől komponált. Az első három kötetben szereplő művek nagy része zongoratanulmányaik kezdetén járó gyerekek számára készült. A további kötetek már főként olyan nehézségű darabokat tartalmaznak, melyek megszólaltatásához közép- vagy még inkább felsőfokú zongoratudás szükséges.”

A sorozat negyedik és nyolcadik gyűjteményében négy kézre és két zongorára fogalmazott darabok kaptak helyet. Állandósult alcímként a „Naplójegyzetek, személyes üzenetek” alcím, ami önmagában is sokat elárul a „tartalomról”.

Mert miről is van szó? A korai játékok esetében méltatlan lenne elhallgatni a kétségtelenül korszakos jelentőségű zongoratanár Teöke Marianne nevét, akit őszinte-nagylelkű gesztussal „pedagógiai munkatárs”-nak tekintett Kurtág. Ő volt az, akinek inspiráló érdeklődése hatására Kurtág „előhívott” magából olyan gesztusokat, amelyek a gyermeki lélekben otthonosak. E darabokkal kétségkívül hasonlíthatatlanul hosszabb távú szellemi kalandra hívta a zongoratanárokat, mint amilyet más „pedagógiai” gyűjtemények igényeltek/igényelnek. Meglepetést jelentett akkortájt a sajátos notáció is, amelyhez a Játékok kötetei elismerésre méltó gondossággal adtak konkrét útmutatót.

Újdonság lehetett a hangok megszólaltatásának a zongoratanításban korábban aligha „engedélyezett” módja, a kísérletezőkedv felébresztése és ébren tartása. Mindez „kontrollt” igényelt, vagyis eleve elképzelést, majd annak megvalósítását (a hangzás kontrollját, hogy valóban „olyan-e”, amilyennek az előadó tervezte). A sajátosan lejegyzett darabok némelyikéhez párdarabként „jólfésült” verziója társult – tapintatos bátorító kísérlet, elsősorban a pedagógusoknak.

A címben rejlő kettősségre is kezdettől figyelmeztetett a kiadványok kísérőszövege, rámutatva: a játék – játék, ami egyrészt nem „komoly”, másrészt viszont halálosan komolyan kell venni! Ez a kettős kritérium alapkövetelmény az „értő” kottahasználathoz – nem véletlen, hogy e szellemi kihívás viszonylag keveseket érintett meg.

Más körülmény is hozzájárult, hogy a zongorázni tanuló gyermekek közül keveseknek jutott osztályrészül e játékkészlet. A modern (elektronikus) zongorák előtérbe kerülése (részben praktikus okokból) azzal a következménnyel járt/jár, hogy a billentéskultúra (sőt, már a hangszín-igény is!), mint olyan, elképesztő mértékben háttérbe szorult. A Játékok megannyi játék-ötlete számára járhatatlan terep még a billentés-érzékenységre törekvő modern hangszer is.

Zongoratanár-tapasztalat: aki csupán a zeneiskolában találkozik „igazi” zongorával, gyakran éli meg a frusztráló élményt, hogy ami otthon „ment”, az órán „nem sikerül”. Ugyanazok a mozdulatok (billentések) eltérő hangzást eredményeznek, s minél érzékenyebb a gyerek hallása, annál inkább zavarja, hogy az ott-és-akkor megszülető hangzás eltér az otthon hallottaktól.

A Játékok egy része ily módon kiállítási tárggyá lényegült át, olyanná, amelynek megérintését, ha nem is tiltja, de nem is inspirálja a „környezete”.

A Játékok új sorozata további meglepetésekkel szolgált: első pillantásra látszott, hogy „felnőtt” játékról van szó. Komplexebb lett a kottakép látványa, az előadási jelek (nem utasító, hanem épp ellenkezőleg: a tájékozódást-értelmezést megkönnyítő) gyakori-sűrű szerepeltetése intellektuális figyelmet igényel a potenciális előadótól. Akinek nemritkán oktávnál nagyobb terjedelmű hangzásokat kell átfognia, kontrollált színű-tónusú akkordmenetekben.

Ugyanakkor az újabb gyűjtemények rendre másfajta „kíváncsiságot” is ébresztenek, a miniatúrák címe által. Megválaszolatlan-megválaszolhatatlan kérdés: kinek-kiknek szól a cím (egyszersmind a darab). Ritkán gondolkozik el ilyesmin, aki számára természetes, hogy (egykor élt és kortárs, hazai és külföldi) hírességek naplóit nyomtatásban olvashatja, érdeklődésként élve meg azt az indiszkréciót, amely eredeti funkciójában aligha illethette volna a múltbéli feljegyzéseket. A változó világ azonban „feltalálta” a nyílt és olvasói leveleket, s a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (Karinthy Frigyes: Előszó) gesztusa immár általánosan elfogadott lett.

A Játékok naplójegyzetei, személyes üzenetei esetében annál is áttételesebb ez a gesztus, mivel a darabok egy része Hommage, vagyis túlvilági címzettnek/hez szól. Eszerint tehát az alkatilag szívesen „rejtőzködő” (szemérmes) szerző (nemritkán magán-) életébe ad bepillantást, tanúságot téve arról, kik jelentettek számára … - itt illik abbahagyni a hipotéziseknek, interpretációknak, ha nem is a folyamatát, de legalábbis a szavakba foglalását (Kurtágnál jogos a hivatkozás Beckett utolsó versére, What is the Word).

Mindenesetre, az érdeklődőt aligha kell, hogy elriassza: fogalma sincs arról, kinek szól az ajánlás, kinek állít strukturált kottafejekből emléket a szerző. Legyen elég annyi, hogy e hangfüzérek által „közelebb kerülhetni” a szerzőhöz. Tehát, nincs szó többről, mint olyasfajta közeledésről, mint amire a rajongó vállalkozik, amikor autogramért áll sorba, vagy csak csatlakozik – akár csak külső körön – egy csoporthoz, és részesül abban a közösségi érzésben, hogy „odatartozik”. Így kerülhetnek „kapcsolatba” az idős szerzővel mindazok, akiknek nem jutott osztályrészül a szerencse, hogy személyesen ismerhessék, netán tanításában is részesüljenek.

Balassa Péternek Pályi András három művéről szóló, 1996-os írását olvasva (in: Jelenkor, kötetben: Koldustorta, a Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó kiadása, Budapest, 1998), a zeneközeli olvasót meglepheti a deifníció-értékű állítás: „Kurtág mellett az egyetlen magyar misztikus”.

Kurtág „miszticizmusánál” talán közérdekűbben fontos azt hangsúlyozni, hogy Kurtág (az alkotó és életműve) korántsem „megközelíthetetlen”. Ismeretes, hogy Kurtág sohasem tartozott a „könnyen megszólítható”, interjúra felkérhető művészek közé, sőt, sokáig kifejezetten elzárkózó volt bárminemű nyilvános „érdeklődéssel” szemben.

A nagy áttörés Varga Bálint Andrásnak köszönhető, akinek a Zeneműkiadónál 1986-ban megjelent, „3 kérdés – 82 zeneszerző” című könyvében olvasható Kurtág-interjú volt hosszú éveken át az egyetlen információs forrás. Az évek-évtizedek során oldódott ez a zárkózottság, külföldön és idehaza is mind többet lehetett olvasni Kurtágról, részben Kurtágtól. Mindmáig az egyik legfontosabb kiadványnak tekinthető a Holnap Kiadó A magyar zeneszerzés mesterei című sorozatában megjelent Kurtág-kötet (2009-ből, Varga Bálint András összeállításában, interjúival). Itt fedezhetünk fel egy kulcsfontosságú mondatot: „olvasnivaló darabok”. Sokak számára feltehetően a Játékok kiadványsorozat nemegy darabja is ilyesfajta olvasnivaló darabként funkcionál. De fontos hangsúlyozni: az olvasnivaló még senkinek sem „sajátja”. Csak akkor válik azzá, ha olvasmány lesz belőle, vagyis, ténylegesen elolvasásra kerül. Azt pedig ki-ki saját tapasztalatból is tudhatja, hogy az újraolvasás haszna és jelentősége felbecsülhetetlen.

Ezért, és elsősorban ezért közérdekűen fontos és örömteli, hogy újabb „olvasmánygyűjtemény” jelent meg. Amelyből, néhány kiváló zongoraművésznek köszönhetően, hangoskönyv is készülhet.

Fittler Katalin