MARTON ÁRPÁD KÖLTEMÉNYEI

Szó-szólók

Testetlen lebeg a derű.

Lelked szólózó hegedű,

bíbor bársonyú zongora,

lassan imbolygó gondola,

s a gondolásnak gitárja

szívének álmát kitárja,

arany és ezüst fuvolák

hangjából gyémántkupolák

borulnak föléd, és dobok

hallatán vígan föllobog

a lelkedben egy régi emlék,

törékeny hárfahang a nemlét,

s hogy elborít emlékek árja,

indulóz harsány trombitája,

fagott, klarinét viháncol,

hangjukra mindenki táncol,

oboák, kürtök és tubák

szavára boldogan fut át

rajtad boldog fölismerés:

a lét zenél. S ez nem kevés.

E-dúr románc

Mindenen testetlen derű

lebeg, s egy égi hegedű

könnyed E-dúr románcot játszik.

Felhőnek még nyoma sem látszik:

az égen nagy, áttetsző kékség.

Pár órára most még a szépség

vesz lakást itt az őszi tájon,

hogy szíved belesajdul fájón.

Mert míg eme ártatlan szépség

elbűvöl, közben már a végét

látod és félvén féled, tudván:

e derű törékeny, és durván

széttépik majd barbár kezek.

Hát töltekezz, amíg lehet.

Tengerparti tanulmány

Bernáth Aurél színeiből

Amott lenn halászbárka ring.

A víz ezüst selyemkaring,

és haragoszöld píneák

vadul kiáltják: Íme! Át-

vészeltünk telet és fagyot,

s míg sós, tengeri illatok

közt méltósággal lépdel,

a Nap e kába déllel

ismét trónjára lép.

Izzón lobog a lét.

Az öröm dallamívét

bongják a campanilék,

s ha skarlátszínű alkony

palástja leng a parton,

s a szendergő lapály

álmát az ár-apály

kísérti láthatatlan,

száz ledér ál-alakban,

bazárjában a Holdnak

ezüst medál a holnap.

Scherzo

Ki vagy te? És ki az Éned?

Melyikük hangja az ének:

"mert nem találod önmagad,

legvégül semmid sem marad?

Vendégként élsz önmagadban,

de lelked mégis lakatlan!"

Magad? Annyit tesz: egyedül.

Magányod árván hegedül

egy üres koncertteremben,

és kijutnod lehetetlen.

Így muzsikálsz már évek óta.

Süket a csönd, üres a kotta,

dallama nincs e zenének,

atonális, mint az éned,

s a múltad ősi regéje

némább, mint szférák zenéje.

Húzod a vonót, s közben hallgatsz.

Ne hidd, hogy könnyen belehalhatsz.

Súlytalanság

Ma minden annyira valószerűtlen.

Lebegsz csak testetlenül, egyszerűen.

Selyemlepelként hullámzol halkan.

Súlytalan suhansz, mint dallam a dalban.

Emelnek fényként feszülő szárnyak.

Bánatok lehullnak, illannak árnyak.

Előtted múltad és mögötted nemlét.

Életben álom vagy. Álomban emlék.

Fordítások

Miden versünk műfordítás.

Hisz benne szó-alakban

üzen a végső entitás.

Az Ős-Kimondhatatlan

formálja benne önmagát

hasonlattá és képpé -

az érzékibe tenni át

mi nem tudnánk eléggé.

Hasonlat minden mondatunk.

A dallam és színek.

Mit szóba nem foglalhatunk,

magát idézi meg

színárnyalatban, hangközön,

hogy szinte szédülünk:

zúdul ránk égi fényözön.

Ő sincs meg nélkülünk…

Színről színre nem látható.

Nem pedzi értelem.

Ám jelenléte áthatol

szón, képen, éneken.

Színtónusokban rejtezik.

Átsejlik mondaton.

Ritmusok, rímek felfedik,

bár föl nem foghatón.

Zene a régi házban

Ma föltámadt a régi ház.

Az est egy noktürnt zongoráz,

s az alkonyat úgy mászik,

mint filmvásznon ha játszik

megannyi régi emlék:

bizonytalanság, nemlét

és árnyképek a falakon.

Sejtelmesen és matatón

hány messze este éled,

és bennük régi éned

mered rád kérdőn, báván,

ki elől elfutsz gyáván,

de most ez ünnepesten

lecsap rád, várva lesben,

hogy szíved belső rejtekét

felnyitva szórja szerteszét,

mi lelkedben egy titkos

kincstárban él, és itt most

előlép. Mennyi hangulat,

illat, szorongás, indulat,

reménykedés és bánat,

mely most régi szobádat

támasztja föl az estben

légies asztráltestben.

És szívszorító gyászzene.

Halottaid bús szelleme

lebben át most a légen,

akik itt régesrégen

fohászkodtak és hittek.

Követei a nincsnek,

tudói sosemvoltnak,

örök hiányba holtak.

S a régi dallam egyre szól.

Fölsír, zokog és panaszol,

az arcodon mint könny csorog,

és elveszett karácsonyok

zamatát hozza vissza,

míg szívsajgásod issza

a felismerés: nem lehet

megfékezni a perceket.

Csupa illanó lábnyom,

mely röpke angyalszárnyon

a lelkeden ma átrepült,

míg egy Bruch-tételt hegedült

családod ifjú sarja,

s míg szíved egyre marja

soknemzedéknyi kétség,

kihúnyt ünnepek fényét

lobbantja, ámde nem felel.

Ő szól tovább, s te nem leszel.

Hegedűszó

Egyetlen, tiszta A.

Fényesen, nyílegyenesen

száll keresztül a kék egen,

alá vibráló légrétegeken.

Sem vibrato, sem piano nem

teszi cifrálkodóvá.

Nem gavott és nem sarabande.

Egyetlen, gazdag, tiszta hang.

Magányos, mégsem árva.

Betölt anélkül, hogysem várna

rezonánsára válasz-tónusoknak.

Csak árad, mégsem fárad.

Lelkéből az óarany fának

olvadón, lágyan dől a hang:

hajnalcsillag és estharang

az ő jegyében járnak.

E tiszta A-hang csak repül

kedzettelen, testetlenül

húrján az örök nyárnak.

Talán az Isten hegedül.

Kép a falon

Homályos, bús szobákon

hány kósza, régi álom

leng át, ha itt a nyárdél…

A Nap csak állong. Ráér.

S a fakult csipkefüggöny

résén, mint holmi tüllön

hány foszlott emlék méláz…

A lelked, ím, e vén ház.

Elevenek és holtak

emléke benne porlad,

de most e néhány percre,

mint szú motoz percegve,

föléled, táncra kel,

míg búsan énekel

valaki messze, halkan,

s te ráismersz e dalban

rá, ki lehettél volna,

s ki emléke-foszolva

most is benned kísért…

Életet életért!

Nem könyörül a törvény.

Elnyel mindent az örvény,

Idő mélységes kútja…

Hát adj hálát, hogy újra

hallhattad még e lágy

melódiát, s a vágy

még nem halt el egészen.

Tónus vagy régi képen.

Úttalan út

Hogy honnan és hova…

E kettőt nem tudjuk soha

megfejteni. Így hát kísért

a vágy az Örök Életért,

s míg a homályba réved

tekintetünk, az élet

apránkint cserbenhagy.

Ábrándok foglya vagy…

Hát szóljatok, zenék!

A lélek életét

megmentve testtelen,

keresztül tereken

és át múló időn…

És jöjjön, ami jön!

Ének az esőben

A langy esőben halkan

fölpáráll egy lágy dallam.

Csitító kórusének,

hogy mégis szép az élet,

hogy minden poklon átjutsz,

s múzsád, az örök Május

kacéran szájon csókol,

s te elalélsz e csóktól:

álmodsz bűvös zenét,

átélsz új hősregét,

szívedben újra győz

a nyár, s a méla ősz

lefegyverezve végképp

esdve kér különbékét.

A versírásról

Ha verset írsz, már mintha hallanád

a születendő műved dallamát.

Mint óriás növényt rejt apró csíra,

egy rímpárban már készen áll a líra,

s ha jól figyelsz, ím hát varázsütésre

a formátlanból előlép a fényre

az új csoda: a frissen írott versed.

Hogy mi módon, ezt soha meg nem fejted.

Mert verssé válni vágynak a szavak,

és rímbe szedve többet mondanak,

mint puszta szó és józan jelentés.

A versben minden szó egy jelenés.

Egy csipet logika és sok zene.

A versírásnak ez a lényege.

A hang

Tokody Ilonának

A hang talán a Végtelennek teste,

mely úgy iramlik át a kozmoszon,

nagy, néma űr között, kétségbeesve,

hogy bánatával semmi sem rokon,

mert végtelen a Végtelen magánya,

s míg céltalan az örök éjbe’ száll,

hajszolja-űzi gigászi honvágya,

mert testetlen szellemnek lenni fáj,

és oly jó testet ölteni a térben,

és szédülten ölelni a valót,

csillanni érben, lebegni a légben,

mert testetlenségében, akár egy halott,

oly magányosan száll a léten át,

s hogy megszülessen, hangod bársonyát

áhítja testül, ahogy Názáretben,

s hogy eggyé lesztek, boldogan felrebben,

hisz hangod lett szépséges hangszere,

s lét-értelem a hullámzó zene,

és hallják bolygók, zengik égkörök,

hogy hanggá lett a Szellem, és örök

időkön át hangod fényében rója

útját, hisz lettél híve, szolgálója,

és átjár mindent halhatatlan ének,

mert hangodban testet öltött a Lélek.

Hegedű

Szecsődi Ferencnek a Magyar Hegedű Ünnepén

A hegedűhang, mint a fénysugár.

A levegőben egyre körbejár,

súlytalanul, akár a lepke,

s ha szárnyával gyémántvizekre

játszi kedvében odacsap,

úgy szikrázik föl, mint a Nap,

de el nem süllyed, nem bicsaklik,

cikázva röpdös parttól partig,

könnyet kacagva száll tovább,

és szertehinti hímporát

szomorú földön, bús világon,

akár filigrán csipkeálom,

megejt, eseng és néha kérlel,

de senki elé le nem térdel,

nem hivalkodik, nem vetekszik,

diadalmasan megtelepszik

felhőnek fodrán, fák hegyén,

tükörsima, mégsem kemény,

áttetsző, mint egy égi lélek,

kristályosítják szenvedések,

s míg mennybe száll káprázó ívben,

virágot hajt a tiszta szívben.

Írok

Írok tavaszt. Írok nyarat.

Írok ábrándot. Álmot.

Rézsút napfényt. Gyémánt tavat.

Kalandot. Boldogságot.

Írom a múltat. A jövőt.

Emléket és reményt.

Versemben éjjel s délelőtt.

Írom a kába fényt.

Hisz mindent egybegyűjtenem

másképpen nem lehet:

ékes szavakban fürdetem

e képzelt életet.

Versemben ott a nagyvilág.

A délidő. Az est.

A végtelenség lengi át

benne a véglegest,

s bár annyi minden elhagyott,

lelkem itt megtalál

mindent. Hát dúsgazdag vagyok.

Rossz rím csak a halál.

Súlytalanság

Ma minden annyira valószerűtlen.

Lebegsz csak testetlenül, egyszerűen.

Selyemlepelként hullámzol halkan.

Súlytalan suhansz, mint dallam a dalban.

Emelnek fényként feszülő szárnyak.

Bánatok lehullnak, illannak árnyak.

Előtted múltad és mögötted nemlét.

Életben álom vagy. Álomban emlék.

Napforduló

egy nap majd újra lángol

máglyát lobbant a vágyból

s a napraforgóföldeken

kószál lángszínben, meztelen

s a lépte lenge, könnyed

arcodra kútvízcsöppet

fröccsent hűsen és tisztán

lobogsz s dalolsz te is lám

megrészegít az izzás

nyáron meghalni is más

egy nap majd újra perzsel

magába olvaszt s elnyel

Tzimon Barto Bachja

Hisz tudnod kell: a fény váratlan vendég.

A Földgolyó, akárcsak egy Rembrandt-kép,

az éjsötétség hullámain úszik,

s ha esténként a kozmosz vaksötétje,

mint trónra lépő önkényúr, az égre

a semmi végtelen palástját elteríti

- mert tétován álmodjuk mind a fényt mi,

reszkető szívű űrutasként -,

s a világot, mint óriási pók,

a nemlét elnyeli: hatalma ellen

konokul zeng a Goldberg-variációk -

a mindenségnek Arkhimédesz-pontja,

s bár létedet az idő majd lebontja,

s szobád ádáz sarkából sorsod gondja

fürkész tátott torokként,

bár elomolsz, örök csillagporokként

a világűrben zengenek e hangok,

míg megsemmisülsz mindenből kifosztva.

Radu Lupu Beethovent játszik

Valahol halkan zongora

mereng, s a magányos szoba

hanggal telik. Úgy hat át a

mélabús Holdfény-szonáta,

mint napsugár az üvegen.

Elhagyva, félig süketen

kitárul most egy benti táj,

és nem szorongat semmi már.

Nem őrjöng, és nem panaszol.

Nem ostromol, s nem lakatol

a szívre billogot kudarcból.

Kiszállva vesztesen a harcból

nem perel, és eget nem tépáz:

lehelethalk sóhajjal méláz.

Teremt Elízium-világot.

Józanságtól részegült látnok.

A patak és az óceán

Bach nem patak.

Akármit mondanak,

ő nem „nomen est omen”.

Ellenkezőleg. Ó, nem,

nem is folyam, amint Beethoven,

nem hegyi tó, ahogy Brahms.

A partjain nem járhatsz.

A patak inkább Schubert,

kristályos, ámde sorsvert,

és nem, ő nem is Mozart,

ki jól tudta a módját,

miként lehet az ember

és ég föld lakója egyként.

Nem is Wagner, ki hegyként

kapaszkodik az égbe.

Bach legtalálóbb képe

az óceán s a tenger

hatalmas jéghegyekkel.

Nyugodt minden viharban,

és tükre ritkán fürdik

önfeledt madárdalban.

Szélcsöndes óceán ő.

Mélyében a szemlélő

az ég egészét látja

a végtelenre tárva.