Horváth György: Magyar klarinétművész-generációk. Külföldi elődök, iskolák és zenekarok. 1700-2020 (Magánkiadás, 2021) (pdf)

Örök emberi kérdés: kik vagyunk, milyenek vagyunk és – főleg – hogyan lettünk azokká, akik vagyunk. Egy csomó tudomány kutatja kifinomult módszerekkel az ember eredetét, múltjának történetét, alkotásainak mibenlétét, próbálja megfejteni viselkedésének mozgatórugóit. Az ember saját felmenői megismerésével igyekszik énképének teljesebbé tételére, családfakutatást folytat azért, hogy magát egy genetikai folyamat eredményeként láthassa. Amikor rácsodálkozik egy ősének ismerősnek tűnő alkatára, tevékenységére, saját maga megértéséhez is közelebb jut. Mert nem állunk egyedül sem az időkben, sem pedig a térben. Évezredek felhalmozódó tudását hasznosítjuk nap, mint nap akkor is, ha nem tudatosul bennünk. Örökölt tulajdonságaink, valamint szűkebb és tágabb környezetünk tett minket azzá, amik vagyunk.

Horváth György egykori tanítványom és kedves kollégám óriási munkát vállalt: elhatározta, hogy a mai idők klarinétosainak „szakmai családfáját” kutatja fel. Ennek a kutatásnak a tere egész Európa, ideje pedig a hangszerünk megalkotásától napjainkig tart. Ennek a mintegy 320 évnek minden szóba jöhető szereplőjét egy rendszerbe állítja: klarinétosokat, zeneszerzőket, tanárokat, hangszergyártókat azért, hogy megértsük - mi, mai magyar klarinétosok, - hogy kik vagyunk, honnan a tudásunk, mit kaptunk elődeinktől, aminek továbbvitele nemes feladatunk. Igazából egy zenetörténet ez, magyar klarinétos szemszögből tekintve.

Úgy képzelem el, hogy amint önként vállalt munkájába belemerült, egyre tágítania kellett kutatásának szemszögét. Egyre újabb és újabb területet kellett bevonnia vizsgálódásába, mert kiderült, hogy minden részletnek tágabb a kapcsolatrendszere, mint kezdetben gondolta. Alapos, lelkiismeretes kutató nem hagyhat ki kezdetben mellékesnek tűnő adatokat, hiszen ezek is gazdagítják a témáról kialakítandó képünket. Így lett ez a könyv végül több mint 500 oldalas.

Szakmai körökben köztudott, hogy hangszerünk – a szaxofont nem számítva – a legfiatalabb szimfonikus zenekari fafúvós hangszer. Nagyon érdekes megismerni a klarinét első két évszázada (18–19. sz.) iskoláinak történetét: erről szól a könyv első fejezete. A második fejezet még tágabb időszakot ölel át: a 16–19. század udvari muzsikusainak világába pillanthatunk bele. Érthető a vizsgált időszak kitágítása, hiszen a klarinét előtti idők szervesen tartoznak a magyar zenetörténethez. A harmadik fejezet – az előzőhöz hasonlóan –a templomi muzsikusokról szól több évszázados áttekintésben. A negyedik fejezet már megint a klarinét első két évszázadáról szól: a városi zenészek működését mutatja be néhány magyar város zenei adatai alapján. Az ötödik fejezet a hangszerünk – és a 19. században újjá formált magyar eredetű rokonának, a tárogatónak – népi és polgári felhasználásáról szól, főleg 19. sz.-i adatok alapján. Ez az időszak a cigányzenekar (melynek elmaradhatatlan hangszere a klarinét) nagy évszázada. Nagyon tanulságos majd három évszázad klarinéttal kapcsolatos sajtóhíreit olvasni a hatodik fejezetben. A hetedik fejezet részletes betekintést nyújt bő két évszázad magyar zeneoktatási intézményeibe, a fő szempont természetesen itt is a klarinét. Ahogy közeledünk napjainkhoz, úgy egyre több adatot talál a szerző nagynevű szólisták szerepléseiről: a nyolcadik fejezet a 19. sz. végétől napjainkig idéz koncertkritikákat. Hasonlóan: a kilencedik fejezet klarinétos rádiószerepléseket idéz fel. A könyv tizedik, tizenegyedik, valamint tizennegyedik és tizenötödik fejezetei a magyarországi zenekarok igazi lexikona: szimfonikus zenekarok, katonazenekarok, népi zenekarok, ill. könnyűzenei együttesek leírása és klarinétosainak ismertetése. Egy kis szerkesztési ügyetlenség, hogy az előbb felsorolt négy fejezet közé ékelődik két, szervesen nem odatartozó fejezet: egyik 19–21. századi zenészeket és tanárokat sorol fel, a másik pedig külföldön működő magyar klarinétosok ismertetése. A szerző nem felejtkezik el a zenei élet nélkülözhetetlen szereplőinek, a hangszerkészítőknek ismertetéséről sem: a tizenhatodik fejezet régi magyar fafúvós mestereknek állít emléket. Végül a könyv tizenhetedik fejezete klarinétművek, klarinétos szakirodalom, valamint összesített névjegyzékek ismertetése, melyben az olvasó hasznos adatok között böngészhet.

Mindannyiunk szeretve nagyra becsült kollégája, Kovács Béla találóan nevezte el Horváth György könyvét a klarinétosok bibliájának. Bízom benne, hogy nemcsak a könyv mai vásárlói, de további klarinétos generációk is fogják még sokáig forgatni ezt a művet. A biblia elnevezés azért is találó, mert ezt a könyvet nem úgy kell elolvasni, mint egy regényt, hanem inkább úgy forgatni – gyakran –, mint hívő ember a bibliát. Minél többször veszi kezébe az ember, annál több tanulságot talál benne.

Dr. Miháltz Gábor klarinétművész, a könyv lektora