Élmények és tanulságok

Vikingur Ólafsson hangfelvételen és koncerten

Aki már felfedezte magának (hiszen a nagyvilág számára már jóideje felfedezett!) valamely felvétele meghallgatásával az izlandi zongoristát, lelkesen fedezte fel a MÜPA programelőzetesében, hogy 2021. szeptember 21-én módunk volt személyesen is „megismerni” őt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben rendezett szólóestjén. Vélhetően hozzájárult a jelentős érdeklődéshez a Müpa-magazinban olvasható beszélgetés is – sokan talán innen értesültek arról, hogy a művész a koncertanyagot egyetlen kompozícióként gondolja el (szünettel tagolt program esetében egy-egy nagy ívként), ezért fordulhatott elő, hogy realizálását semmiféle spontán beletapsolás nem zavarta meg.

Víkingur Ólafsson - Debussy · Rameau (official Trailer) (0:31)

Számomra az Ólafsson-alapélményt Debussy-Rameau albuma jelentette (Deutsche Grammophon 4837701), amellyel az ismerkedést a hangzó anyaggal kezdtem (az előadó által írott kísérőszöveget csak jóval később olvastam el). Mondhatni, elementáris élményt jelentett, az első hangtól az utolsóig. Igazgyöngy-játéknak tűnt, amelynek minden alkotóeleme (értsd, a rövid darabok ill. tételek) egyszerre volt önmagában gyönyörködtető, és értékes alkotórész a hangfüzér egészét illetően. Talán még a karakterizálásnál is fontosabb, hogy mindegyiknek saját színvilága van, s ezek együttese végtelenül harmonikus összhatást eredményez. Az interjú felvezetőszövegében szereplő idézetből megtudjuk, hogy éppen ennek az albumnak a megjelenésekor azt nyilatkozta a zongorista, hogy „Minden zenét kortárs muzsikaként értelmezek, nem teszek köztük különbséget”. Frappánsan rímel ez arra a megjegyzésre, amelyet alkotóművész-részről úgy fogalmazott meg egy interjúban Madarász Iván, hogy „kortársunk a zenetörténet”. A valamely stílusra vagy épp szerzőre specializálódó előadók számára viszont furcsának, de mindenképp meggondolkodtatónak tűnhet ez a szemléletmód. (További „csavar” a gondolatmenetben, hogy a kortárs-zene maga is olyan széles íven helyezkedik el, mint amilyet az időtengely mentén a történeti zenék jelölnek ki.)

De Ólafssont aligha épp ezért szeretjük! Művészi habitusára jellemzőbb a másik kiragadott idézet, miszerint egyetlen kompozícióként tekinti a műsort – éspedig azért, mert ennek az alkalmankénti „kompozíciónak” ő a „szerzője”, vagyis az összeállítója (emlékezzünk a komponálás szó etimológiájára!). Az induktív és deduktív gondolkodásmód egyidejű (eme tevékenységben egymást feltételező) jelenlétével is érdemes lenne e jelenség kapcsán foglalkozni, de érdemesebb hang(zás)közelben maradni, mert itt is bőven akad megfigyelnivaló, tanulság az élmények hátterében.

Ólafsson a „mérhetetlen meósa” szerepre vállalkozik, amikor értékmérő felfedezőútra indul a szinte áttekinthetetlenül gazdag billenyűs-irodalomban. Időt-energiát nem kímélve válogat, hogy általa vállalható értéket közvetítsen mind fellépései, mind felvételei alkalmával. További, s korántsem lebecsülendő szempontja, hogy összeállításának „hallgatóbarátnak” kell lennie, tehát előkelő helyre sorolja a befogadhatóság szempontját.

És akkor már jócskán soroltunk adalékokat, amelyek alátámasztják: indokolt Ólafssont „zongoristafenoménként” definiálni. Habár voltaképp nem is elsősorban zongoristaként fenomén, hanem olyan muzsikusként, ami maximálisan eleget tesz a schumanni követelményeknek. A megannyi „kiművelt” érzék és érzékszerv felsorolásán túl nála működik az a belső-lényegi kapcsolat is, hogy a fül a fejünkön van, tehát, az érzékszervi fejlettség összefügg az intellektussal!

Főiskolás-kori emlékem, hogy milyen intellektuális örömforrás volt az értelmező szótár közeli szócikkeinek disztingvált definíciója, a zongorázás, a zongoristaság különböző „kategóriáit” illetően. Nos, Ólafssont ezek egyikének Prokrusztés-ágyában sem érezné jól magát.

Foglalkozását illetően zongoraművész, ám nem munkáját tekintve. Mindehhez nemcsak többlet-feladatokat vállal az irodalom széleskörű megismerésével, különböző kritériumoknak megfelelő összeállítások készítésével, hanem ezekkel saját szempontoknak felel meg (mely szempontok maguk is a „többlet”-kategóriába tartoznak – azaz tartoznának, ha a többlet afféle külső bővítés lenne, nem pedig a művész számára meghatározó jelentőségű).

A Müpa-beli koncert műsora a „Mozart és kortársai” tabló remekeit ígérte. Két félidőben hallottunk eredeti műveket (tételt vagy ciklust) és előadói átiratokat is (ez utóbbit több értelemben: Mozart g-moll vonósötösének lassú tételét művészileg kivitelezett partitúraolvasásként, Cimarosa rövid szonátatételeit harmóniailag feldúsítva). A nagyközönség (s benne a szűkebb értelemben vett szakma) számára ismeretlen tételek között fel-felcsillantak repertoárdarabok – de az ismertség másodlagos szempontnak hatott ebben a két „véges történetben”. A finálé szerepét – jó érzékkel – ismert kompozíciókra osztotta Ólafsson (Mozart: C-dúr „Facile” szonáta, illetve Mozart-Liszt: Ave verum), ami hasznos tájékozódási szempontnak bizonyult.

Mozart: Piano Sonata No. 16 in C Major, K. 545 "Sonata facile" - I. Allegro (3:00)

Mozart: Piano Sonata No. 16 in C Major, K. 545 "Sonata facile" - II. Andante (4:00)

Mozart: Piano Sonata No. 16 in C Major, K. 545 "Sonata facile" - III. Rondo. Allegretto (1:43)

Amikor jelentősen különböző súlyú-terjedelmű „gyöngyszemekből” készül a füzér, a hallgató óhatatlanul is kénytelen továbbgondolni az előadói koncepciót. A „Small is Beautiful” gondolatkör kerül előtérbe (Leopold Kohr elvéből választotta korszakos jelentőségű esszégyűjteményének címét a német származású brit közgazdász, Ernst Friedrich Schumacher is!), atekintetben, hogy a műsorfüzérek (legyen szó hangversenyről vagy felvételről) teherbírása „véges”, tehát e program-típus némiképp behatárolja a nyersanyagként alkalmas irodalmat. És félve-halkan megkockáztatható a felvetés: méltányos-e ilyennyire nyersanyagként tekinteni kompozíciókat, köztük olyan műveket, amelyek kétségkívül önálló életre (is) képesek? Mert lehet Ólafsson a minőség meósa, eme tevékenységéért csak a méltatlanul feledésre ítélt művek (és szerzőik) lehetnek hálásak – a többiek esetében inkább csak a megszokás, az értékesnek elkönyveltséggel járó evidencia porát törli le…

Méltatlan lenne, ha említés nélkül maradna Ólafsson pianista-felkészültsége – játékának lenyűgöző hatásában talán része van az előadó szinesztéziás hallásának (amiről a hangverseny műsorfüzetéből értesültünk). És nem értékelhető eléggé az a már-már etikus tartás, amellyel mintegy egyszemélyes felelősséget vállal – mindenért.

A komolyzenei estek közönsége számára inspiráló ez a műsorfelépítés (prózában az „egyszemélyes színház” produkció jelentettek hasonló élményt; remélhetőleg sokak emlékezetében él még Jancsó Adrienne több helyszínen előadott Botozgatója e műfaj egyik csúcsteljesítményeként). A hallgató élmény-keretek között „tanul”, azaz fejlődik. Figyelme nem lankad, ugyanakkor hosszú időn át intenzív marad. Ily módon úgy összegződik a rövid lélegzetű darabok élménye, mint a fürtté koncentrálódott apró orgonavirágoknál.

Ólafsson a kvalitásához méltóan „készült” a magyar közönség számára ráadással: Kurtág Márta emlékének szentelt ráadásként játszotta Bach egyik orgonaszonáta-tételét, a Liszt-tanítvány Stradal átiratában.

Víkingur Ólafsson – Bach: Organ Sonata No. 4, BWV 528: II. Andante [Adagio] (Transcr. Stradal) (5:26)

Fittler Katalin