100 ÉVE SZÜLETETT BÁRDOS
KORNÉL
PAP, EGYHÁZKARNAGY, ZENETÖRTÉNÉSZ, TANÁR
(1921-1993)
Bárdos Kornél
(szig.hu)
I.
Ivasivka Mátyás
BárdoS KORNÉL
Albert ciszterci zenetudós EMLÉKÉRE[1]
A világtörténelemben – ugyanígy nemzeti históriánkban
– se szeri, se száma azoknak a szerzeteseknek, papoknak, akik spirituális
tevékenységükkel párhuzamosan művelői, gyarapítói voltak valamelyik
tudományos, művészeti területnek, számos esetben a politikai, gazdasági
szférának. A tárgyilagosságra törekvő történetírás – ellentétben a
különböző előjelű diktatúrákat kiszolgáló koncepciózus, utólagos
belemagyarázásokkal torzított hamisításokkal – mindig megfelelő súllyal
méltatta az egyházi személyiségek ilyen irányú tevékenységét.
Ám, mintha a XX. század tudós papjai, szerzetesei
eddig nem részesültek volna az előző korokban élt jeles
elődöknek kijutott méltányolásból, utókori elismerésből. Talán
elegendő, ha nagynevű honfitársainkra, a piarista Öveges
Józsefre (fizika), rendtársára Sík Sándorra (esztétika,
irodalomtörténet), a bencés Holenda Barnabásra (matematika),
az ugyancsak Benedek-rendi Jáki fivérekre, Szaniszlóra (fizika,
filozófia), és Teodózra (népzenetudomány, zenetörténet)
utalunk. Méltó társa a fölsoroltaknak a Ciszterci Rend három kiválósága, Rajeczky
Benjamin (zenetörténet, népzene) Horváth Adolf Olivér (botanika)
és a tíz éve elhunyt Bárdos Kornél Albert, nemzetközi hírű
zenetörténész, a zenetudományok doktora, aki 1932 és 1940 között a Ciszterci
Rend pécsi Nagy Lajos Gimnáziumában diákoskodott. Ezzel párhuzamosan tagja volt
a pécsi Püspöki Énekiskola hírneves kórusának is.
A szerzetesi életre történt indíttatást a Nagy Lajos Gimnáziumban, a zenei
hivatásra való irányulást az Énekiskolában kapta. Sokat mesélt nekem
erről, amikor a kétévenként vissza-visszatérő Pécsi Kamarakórus
Fesztiválokon (ezek 1964-től a szintén egykori Nagy Lajos-ista diák, Tillai
Aurél kezdeményezésére indultak el) találkoztunk. A baráti
beszélgetésekben is tanított; jómagam, az erős egy évtizeddel fiatalabb
kolléga rengeteget tanultam tőle. Játszi könnyedséggel, élvezetesen tudott
fajsúlyos, magvas információkat közölni, nem egy alkalommal anekdotákkal
fűszerezve. E téren is méltó követője volt nagy névrokonának, Bárdos
Lajosnak! (Halála után szűk egy esztendővel Budapesten kiadott „A
mi dalaink” című munkámat Albert atya emlékének szenteltem.) De máskor is
meg-megjelent városunkban; testvérhúgát, az orvos Vera asszonyt látogatta meg,
aki az Állami-díjas orvosprofesszornak, Flerkó Bélának volt a
hitvese.
1921. november 1-jén a Baranya megyei
Felsőmindszenten indult ez a nem túl hosszúra szabott, sikerekben, ám
megpróbáltatásokban is egyaránt gazdag életpálya. Az érettségi után Zircen, az
ottani ciszterci Teológiai Főiskola hallgatója volt 1940–45 között. A
háború után szentelte pappá Endrédy Vendel zirci apát. Ezt
követően a ciszterci növendékek fővárosi tanulmányi házába, a
Bernardinumba költözött; Kodály Zoltánhoz hasonlóan egy
időben volt hallgatója a Pázmány Péter Tudományegyetemnek (latin-német
szak) és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolának (középiskolai
ének-zenetanár-képző).
A magyarországi szerzetesrendek 1950-es törvényen
kívül helyezése Bárdos Albert atyának is komoly kihívást
jelentett. Ám a megpróbáltatások éveiben erős várat jelentett számára
mélységes hite, szerzetesi elkötelezettsége, két diplomával is dokumentált
tudományos felkészültsége, és nem utolsó sorban Kodály Zoltán és
rendtársa Rajeczky Benjamin hathatós támogatása. Utóbbi
vonta be Albert atyát a Szabolcsi Bence, Bartha
Dénes és az ő nevével fémjelzett világrangú magyar zenetörténeti
kutató munkálatokba. Miskolci, ill. budapesti zeneiskolai tanárkodás után
1979-től az MTA Zenetudományi Intézetének főmunkatársa, majd
1982-től osztályvezetője.
Már tanári éveiben megindul a Bárdos-tanulmányok,
könyvek hosszú sorozata – szinte kivétel nélkül az Akadémiai Kiadó és a
Zeneműkiadó gondozásában. A mintegy tíz könyvben német-latin szakos
tanárként, páratlanul körültekintő bibliográfusként, muzikológusként
kutatásai, összegzései eredményeként elénk tárja – az egykori városi és egyházi
jegyzőkönyvekből, emlékiratokból, valamint levelekből – többek
közt Pécs, Tata, Győr, Sopron, Eger, Székesfehérvár, Kalocsa, a Felvidék,
Erdély zenetörténetét, melyek az európai zeneéletben történt egykori aktív részvételünket
bizonyítják. A pártdiktatúra szorításának némi enyhülése lehetővé teszi,
hogy (akkor még csupán Rómában) tanulmányt közöljön a zirci ciszterci apátság
XVIII. századbeli zeneéletéről, 1982-ben. Színes leírásait gazdag
kotta-mellékletekkel illusztrálja.
Személyes tanúja lehettem, amikor a 70-es évek közepe
táján Cserháti József megyéspüspök támogatásával és Rajczi
Péter gimnáziumi kollégám közreműködésével dokumentációs anyagot
gyűjtött az 1976-ban az Akadémia Kiadónál megjelent Pécs zenéje a
XVIII. században cím könyvéhez. Nem titkolta abbéli örömét, hogy most
szűkebb pátriájának, diákévei helyszínének zenetörténetét kutathatja.
A mintegy 170 oldalas munka bő egynegyed része „A
gimnázium zenéje” címmel egykori alma matere, az akkor még jezsuiták által
vezetett Nagy Lajos Gimnáziumról szól, mely jelentős zenei bázis volt
abban az időben. De idézzünk néhány megállapítást a kitűnő
munkából: „A jezsuitáknak kezdettől fogva gondjuk volt a zenére, mert ezt
nevelésük egyik fontos eszközének tartották… Nagyobb ünnepeken az ünnepélyes
misét és vesperást Radonay (helyesen: Radanay! I. M.) püspök végezte náluk… Bár
az első években még nincs szó a zenekar működéséről, de a
körülményekből, az ünnepi pompából következtethetünk erre is… A gimnázium
és a rendház is sokat szenved a kuruc és rác időkben. 1712-ben a rendi
ünnepek leírásában kifejezetten hallunk már a zenekar
közreműködéséről is, s a szöveg értelme szerint pedig már
hagyományról van szó… Az ifjúsági zenekar és kórus természetesen
szereplője az ünnepélyes istentiszteleteknek, körmeneteknek és iskolai
ünnepélyeknek. Kapcsolata a várossal nem csupán abban áll, hogy hallgatósága a
város széles rétege, de úgy is megnyilvánul, hogy időnként kisegítést,
külső erősítést kap… A tanítás a jezsuita hagyományokhoz híven
ingyenes volt. Szegény fiúk gazdagabb családnál vendégként kaptak élelmet,
mások énekléssel keresték kenyerüket…”
De idézzünk a székesegyház zenei életét tárgyaló „A
dóm zenéje” című fejezetből is: „1744-ben a vármegye a dóm zenészei
részére fejenként 5 Ft-ot, a karnagynak 15 Ft-ot utal ki… A vármegye is gyakran
kéri fel az együttest szereplésekre a jegyzőkönyvi bejegyzések tanúsága
szerint: a helytartó tanács fontosabb események (koronázás, pl. Mária Terézia
koronázása és uralkodók születésnapja) alkalmával Te Deumot szokott központilag
előírni. Ilyenkor a vármegye is juttat a dóm zenészeinek 3-5 aranyat.
Persze ilyen esetekben elmaradhatatlanok a mise és Te Deum alatt a Havi-hegyen
a díszlövések a mozsarakból, melyekről a katonaság vagy a vármegyei hajdúk
gondoskodnak… Minden vasárnap és ünnepnap lévén zenés mise, bőséges
alkalom volt az új művek megtanulására és bemutatására is…”
Albert atya tudományos munkásságának koronájaként
értékelhetjük, hogy Rajeczky Benjamintól megbízást kapott a máig megjelenés
alatt álló, négy kötetre tervezett Magyarország zenetörténete című
alapmunka II. kötetének szerkesztésére. Ez az óriási vállalkozás – reményeink
szerint – nem csupán a szerkesztő, hanem a magyar zenetudomány eddigi
diadalútjának betetőzését is jelentheti.
A nemrég elhunyt Szkladányi Péter, a
Pécsi Szimfonikusok igazgatója, maga is jeles zenekutató, a következő
szavakkal vezette be nekrológját a pécsi Új Dunántúli Naplóban: „Végtelen
kutatómunkára indult 1993. november 7-én éjjel a mennyei levéltárba dr. Bárdos
Kornél zenetörténész, a zenetudományok doktora, az MTA Zenetudományi
Intézetének osztályvezetője. Élete utolsó pillanatáig dolgozott: éppen
Kassáról érkezett haza, ahol a részben már megjelent, illetve készülő
Magyarország zenetörténete c. monumentális alapmű XVII-XVIII. századot
átfogó III. kötetéhez keresett újabb adatokat. Mert mindig talált újabb
adatokat… Temetése 1993. november 15-én 13 órakor lesz Zircen rendtársai,
rokonsága és tisztelői jelenlétében.”
A budai ciszterci Szent Imre Gimnáziumban emlékszoba, benne
számos dokumentum idézi Bárdos Kornél Albert atya pályafutását, monumentális
életművét. A diktatúra, mely földi életidejének több, mint négy évtizedét
beárnyékolta – jóllehet illetékesei tisztában voltak azzal, hogy nagy formátumú
tudósról, a magyar kultúra kimagasló személyiségéről van szó –,
fanyalogva, igen szűkmarkúan ismerte csak el értékes tevékenységét. A
jövő Magyarországának a feladata lesz ennek a mulasztásnak a helyrehozása…
II.
AGÓCSY LÁSZLÓ SZOLFÉZSMÓDSZERTANI
előadásáról
„A szolfézs és hangszeroktatás kapcsolata”[2]
Minden előadás értéke azon dől el, vajon - mint a szél
felborzolja a vizet - gondolkodásra és cselekvésre indít-e? Úgy érzem ez az
alapvető követelmény megvalósult Agócsy Lászlónak, a pécsi
zeneművészeti szakiskola tanárának három előadásában, amelyeket a
Zeneiskola Szervezet kérésére tartott tavasszal a budapesti szolfézs tanárok
részére. Épp egyik legnagyobb eredményét látom e hatásában. Előadásai
alatt saját munkánk apró részletein gondolkodhattunk, és sokszínű ötletei
nyomán fantáziánk újabb megoldásokat kereshetett. Tudatosíthattuk,
megnyugodhattunk abban, ami helyesnek bizonyult. Végül lelkiismeretünk is
megszólalhatott hiányaink, felületes, sematikus és ötletszegény óráinkkal kapcsolatosan.
Az előadások címe tényleges problémánkat fejezi ki. Hangszeres órákhoz
való viszonyunkban könnyen beleesünk a „nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb”
hibába, és az öncélú szolfézs-szirén csábítására hallgatunk. Pedig a
hangszeroktatás is, a szolfézs is a saját eszközeivel él módszerével egymás
munkáját segítve csak egy célt szolgálhat: a muzikalitás és műveltség
fejlesztését. A veszélyre világosan figyelmeztet és a megoldás helyes útját is
megmutatja Irsai Vera, központi igazgató legutóbb megjelent szolfézs tantervünk
alaposan megfontolt bevezetésében. Ennek gyakorlati megvalósításában viszont
sokat segít nekünk, hogy az élet mindennapjaiban megvalósított és bevált
ötleteit, tapasztalatait azok egyike – Agócsy László – mesélte el
előadások keretében, aki a szolfézs tanítás bölcsőjétől kezdve
eredményesen, és szívügyeként tanítja a tárgyat.
E sorokban szeretnék pár gondolatot aláhúzni és kissé kiegészíteni
tapasztalataimmal.
„Módszeremnek titka az, hogy megszerettem azt, amit magam is szeretek.”
Érdemes ezen elgondolkozni… Agócsy ebben a mondatában tapintott rá a két tárgy
közötti kapcsolat megoldásának legelső szempontjára. Mindenekelőtt -
megbeszélések és ötletek keresése előtt - erre a kérdésre kell nagyon
őszintén válaszolnunk magunkban. Tudunk-e szívből fakadó,
őszinte zenei légkört teremteni magunk körül óráinkon? Vajon melegítő
forrás vagyunk, szeretettel, lelkesedéssel tudjuk áttüzesíteni növendékeinket?
Nem vesz-e erőt rajtunk a fáradtság, kedvetlenség, melyek akadályozzák
óráink sikerét és jó hangulatát? Lehetünk jó muzsikusok, de talán nem vagyunk
mindig jó pedagógusok. Ha nem ügyesen adjuk át az ismereteket, lelkesedést,
tárgy iránti szeretetet, eredményt sem várhatunk. Ha e kérdéssel többet
törődünk, bizonyára kevesebben lesznek növendékeink, akik unalmas és
felesleges tehernek érzik tárgyunkat a hangszer mellett.
„A zenélés alapja az ének” - hangsúlyozza az előadó a mai zene egyik
legfontosabb e1vét. Hivatkozik többek között a Mikrokozmosz előszavából
Bartók Béla szavaira: „Minden hangszertanulásnak tulajdonképpen a tanulók
énekeltetéséből kellene kiindulnia…” s J. S. Bachnak az Invenciók eredeti
címében olvasható „szép éneklő előadás-módra” való figyelmeztetésre.
- Fontos feladatunk és egyben felelősségünk bontakozik ki - úgy érzem -
ebből az elvből a hangszertanításhoz való viszonyunkban. Ha nálunk
követelmény rendszeres és türelmes munka útján a szép ének, az ízléses tagolás,
formálás, ha sok hangszeres témát énekelünk óráinkon énekes témák mellett –
ügyelve a kor és stílus követelményeire is – akkor sokat segítünk a hangszeres
tanárnak. Kifejlődik növendékeinkben a készség, hogy énekelve
gondolkodjanak hangszerükön is, s megérezzék maguk is az előadás helyes
módját. Ellenkező esetben, ha csak lapról olvasunk – bár ez nagyon fontos
– s felületesek, elnézőek vagyunk, inkább ártunk a hangszeres munkának.
Még a kamaszhang sem ment fel minket ebben, mert a hang gyengülése nem
jelenthet megalkuvást ízlésben, stílusban és pontosságban.
Jól esett Agócsytól a zenei formákkal való foglalkozás fontosságáról is
hallanom. „Musikalische Formen ist Historischen Reihen” című mű
prospektusából Heinrich Martens szavait idézte: „A mai zenei nevelés rájött
arra az értékre, hogy a felnövő ifjúságot már korán és fokozatosan be kell
vezetni a formák világába.” Mindjobban és szélesebb körben érezzük, hogy
értékes és kellemes segítséget kapunk általuk munkánkhoz. Anélkül, hogy
rendszeres formatant, vagy zenetörténetet tanítanánk, a formák fokozatos
megismerésével értékes és tanulságos muzsikáló órákat tudunk teremteni. Formai,
tagoló készségük növekszik, tudatos muzsikálásuk fejlődik, s munkánknak a
hangszeres órán is hasznát látják. Az előadó maga is bemutatott módszeres
óravázlatokat formatani témából.
A zenei formákkal való bővebb foglalkozást éppen a VI. és VII.
osztályú, nem zenei pályára készülő csoportjainknál értékesíthetjük
leginkább. (Növendékeink nagy része ide tartozik.) Agócsy is utalt ezek
anyagának aktuális problémájára. Okulva az eddigi hiányokon fontos feladatunk,
hogy az éveken át megszerzett zenei készségüket zenei általános
műveltséggel gazdagítsuk. Ha elhagyják VII. osztály után a zeneiskolát,
(továbbképzőbe aránylag kevesen járnak), értékes, zenét szerető és
értő közönséggé kell válniuk.
Az elmúlt évben kísérletképpen a VI. osztályokban a klasszikus világ
főbb formái (variáció, rondó, szonáta) köré csoportosítottam évi
anyagunkat. A VII.-ben a renaissance és barokk kor formái kerültek munkánk
középpontjába (kánon, imitáció, invenció, fúga, concerto grosso stb.). Az
időrendi csere bevált: a funkciós zene birtokában könnyebb volt a
renaissance és a barokk világ megértése és összehasonlítása. (A Zeneakadémián
sem zavart, hogy az összhangzattan megelőzte az ellenponttant). Olvasás,
diktálás, hallásfejlesztés, legfontosabb összhangzattani tájékozódás e keretben
ötvöződött egybe. Agócsytól ajánlott „Hangszeres lap” segítségével (a
végzett és munkában lévő hangszeres műveket írják fel)
biztosíthattam, hogy kellő időben megfelelő művet
mutassanak be növendékeim elemzés céljából. Hanglemezek mellett így színessé
váltak az órák. II. félévben Dobszay László óráján nyert élmény hatására
VI.-ban a Varázsfuvolából énekeltünk és elemeztünk kb. 10 részletet. VII.-ben
pedig renaissance kórusok után Bach paraszt-kantáta közös éneklése (évvége felé
kamarazenei kísérettel) nyújtott élményt, és segített a korok stílusának
megértésében s megérzésében. A rááldozott munka, utánjárás nem volt hiába, mert
szorgalmasan dolgoztak és szerették az órákat a gimnazista és általános iskolás
csoportok is.
Hasznosnak bizonyult az a szokás is, hagy III. osztálytól kezdve
időnként jutalomból, majd rendszeresen meghallgatunk egy művet
(illetve tételt) hanglemezről, vagy tényleges bemutatással. A mű
stílusának és formai tagolásának megállapítása a feladat. Utóbbit hallgatás
közben füzetükben „a b c” stb.-vel jelölik. Utána szavazással és rövid
megbeszéléssel keressük meg a helyes választ. Az üdítő és kevés időt
igénybe vevő munka mind nagyobb biztonságot nyújt a tájékozódásban,
ránevel a tudatos, figyelmes zenehallgatásra. A fokozatos munka gyümölcseit
aztán bőven van alkalmunk élvezni a magasabb osztályokban.
Agócsy előadásai során részletesen foglalkozott a formai rész
elmaradhatatlan tartozékával, a harmóniával és a többszólamúsági érzet
fejlesztésével. Itt érdeklődéssel hallgattuk azokat a tanítási
tervezeteket, amelyeket a pécsi zeneművészeti szakiskola
tanárképzősei állítottak össze ebből a tárgykörből előadónk
irányítása mellett.
Agócsy László sok munkával összeállított, tapasztalatai alapján jól végiggondolt
előadásait valamennyiünknek volt alkalma hallani. E helyen is köszönetet
mondunk érte. Gondolkodni, beszélgetni, kísérletezni, egymástól tanulni és
egymástól kedvet kapni már a mi dolgunk. De jó lenne az is, ha a Parlando
lapjain is mind többször szólna valamelyikünk közös problémáinkról, egyéni és
közös tapasztalatokról. Az idősebb kartársaink sok éves küzdelmének,
munkájának eredményeképpen a hangszertanítás mellett ma már időnk és
alkalmunk van a zenei képességek fejlesztésével külön is foglalkozni.
Használjuk fel ezt a lehetőséget arra, hogy a zene birodalmában mind
könnyebben tájékozódjanak, mind több, mind szebb zenei élménnyel gazdagodjanak
növendékeink.