Kurtág György 95. születésnapja alkalmából jelent meg a kotta, amelynek anyagát hangzó emlékképként azok őrzik, akik hallották a Kurtág-házaspártól, 1989. március 22-én. Pontosabban, a Papp Mártának ajánlott Intermezzo mellett akkor a Kromi jelenet a Borisz Godunovból című átiratnak az első verziója csendült fel – a kottában szereplő, Bojti Jánosnak ajánlott kiegészített változat 2018. május 12-én került először közönség elé, Borbély László és Wilheim András előadásában.

Ha azt mondom, Muszorgszkij, elsőként minden bizonnyal az Egy kiállítás képeinek a szerzőjére gondol a legtöbb zenebarát. Operakedvelők a Borisz Godunov szerzőjeként tisztelik, ám az opera – ne függetlenül a különböző átdolgozásoktól – egészének ismeretével már kevesen büszkélkedhetnek (kiragadott részletei annál népszerűbbek). Szokás tudni, hogy a Ravel átdolgozásában örökzöld zenekari mű eredeti megfogalmazása zongorára készült – de még zongorista-berkekben is kevesen tudnak, akár csak címként megnevezni más Muszorgszkij-zongoraműveket. (A szerző életművének általánosan ismertebb területét a dalok jelentik.)

Már csak ezért is tarthat számot érdeklődésre az átirat-kotta – de vitathatatlan, hogy az érdeklődés még inkább az átirat-készítő zeneszerző személyének köszönhető. Kurtág György korábbi átirat-köteteiből leginkább a Bach-átiratok váltak népszerűvé, hiszen általuk olyan tételek váltak zongoristák számára játszhatóvá, amelyeket korábban hallgatnivalóként ismertek-szerettek.

Ilyen szempontból más a helyzet a Muszorgszkij-átiratokkal. Mint Wilheim András előszava tájékoztat, az Intermezzo (eredeti címén Intermezzo in modo classico) Muszorgszkij fiatalkori zongoraműve volt (az 1860-as évek elejéről, amikor megnőtt a nagyformák iránti érdeklődése; a befejezetlen C-dúr zongoraszonátájával és az Éj a kopár hegyen zongorára fogalmazott első verziójával egyidős). Ez a tétel a későbbiekben is foglalkoztatta a szerzőt, zenekari változatot készített belőle, amiből újabb zongoraletétet készített. Egyébként az 1850-es évek végén és a ’60-as években a remekül zongorázó szerző – részben talán tanulmányi céllal is – maga is készített négykezes-átiratokat. A Borisz-jelenet forrásairól is pontosan értesülést kapunk.

Liszt Ferenc „zongorapartitúráknak” nevezte (elsősorban) a Beethoven-szimfóniákból készített zongoraletéteket, amelyekben maximálisan ragaszkodott az eredeti zenei anyag teljességéhez, néha olyasmit is rögzítve a kottában, ami nyilvánvalóan játszhatatlan, éspedig meghatározott céllal: hogy a játékos – többé vagy kevésbé ismerve az eredeti műveket – tudatában mindig jelen legyen az eredeti hangzáskép. Kurtág György is maximálisan tiszteletben tartja az átiratok forrását, akár kisebb, akár nagyobb apparátusnak szánt játszanivalóról van szó. Ugyanakkor, miközben a hanganyag változatlan, maga két funkcióban is jelen van a nevével fémjelzett produkciókban: a billentyűsoron való elrendezéssel/elhelyezéssel egyszerre komponál hangszínt és intenzitást (sűrűséget), miközben nemcsak az egyes szólamok játszhatóságáról gondoskodik, hanem arról az ideális esetben megvalósuló „szimbiózisról”, amely a Kurtág-házaspár játékában minden alkalommal kivételes élmény forrását jelentette.

A Kurtág-féle négykezes-átiratokban nincsen „primo” és „secundo” – két testben egylényegű hangzáskép él, amelynek hangzó életre keltésére mindenkor együtt vállalkoznak. Ezért fordul elő egy-egy dallamnak az „osztott” megszólaltatása, akár olyankor is, amikor rá lehetne bízni valamelyik előadóra. A zeneszerző és zongorista Kurtág mellett itt megmutatkozik a tanár, aki bármiféle szöveges instrukció nélkül, kizárólag a zenei anyag elrendezésével készteti mind érzékenyebb együttjátszásra a két előadót. Ha úgy tetszik, két testben egy lelket.

Érdemes az átiratok sorrendjében ismerkedni a játszanivalóval (már csak azért is, mert az Intermezzo nemcsak rövidebb, de tónusaiban-karaktereiben könnyebben megragadható, míg a Jelenetnél a változatos faktúra önmagában is igényes feladat, törekedni kell a nagyforma ívének a tudatos érvényesítésére). Több a karakterre utaló szöveges instrukció is az első darabban,

A Borisz-jelenet további jelentőségét az adja, hogy az opera alaposabb megismerésére is inspirál – ugyanakkor a zenekari hangzás ismeretében mélyebb tartalommal (az előadók számára konkrét instrukciókkal) telik meg a kottakép; fontos, hogy érezzék e jelenet perspektivikusságát a zongoristák. Ezúttal nemigen lenne célszerű a „játékosok” megnevezés, épp a tervezett hangzás monumentalitása miatt. Fantasztikus élmény megtapasztalni az unisono-hangzások hatását!

E négykezesek három személy jelenlétét feltételezik a zongoránál, a két játékosnak feltétlenül szüksége van lapozóra. Ezúttal aligha lehetett volna „lapozható” elrendezésről gondoskodni! És még csak az „óriáskígyó”-leporelló formátum sem lenne praktikus megoldás.

Remélhetőleg nem kerüli el a kiadvány a négykezes-együttesek figyelmét – mert az értékes játszanivaló akkor tudja betölteni hivatását, ha a gyakorlatban hasznosításra kerül, és ideális esetben sokak jutnak el vele a pódiumra!

(Editio Musica Budapest, Z. 15 138)

Fittler Katalin