UNGÁR ISTVÁN

Évforduló

Kodály Zoltán és Kodály Zoltánné Péczely Sarolta 1962-ben, a Zeneakadémia nagytermében rendezett ifjúsági hangversenyen

(erzsebetvaroshirado.hu)

Afféle öntudatos harmadéves zeneakadémistaként a patinás előcsarnok szecessziójába illeszkedő büfé pultjánál álltam mélyreható gondolataimba merülve és amolyan nagyfiús lazasággal kértem egy csésze eszpresszó kávét. A jobboldalam felől ekkor megszólalt egy vékony orgánumú férfihang: - Én is. Önkéntelenül odafordultam és azon nyomban földbe gyökerezett a lábam, elbambult szórakozottságomból egy csapásra kijózanodva, falfehéren vettem észre, hogy a jobboldali szomszédom Kodály Zoltán. Mondanom kellett volna valamit – legalább köszönni – de az előbbi nagyfiúságom hirtelen semmivé vált és a meglepetéstől rám tört kisfiús zavaromban szégyenszemre belém akadt a szó. 1966-ot írtunk. Akkor láttam Kodály Zoltánt közvetlen közelről első alkalommal – és utoljára. A középkorú felszolgáló hölgynek a szeme sem rebbent, előbb elém tette le a kávét – én kértem korábban – amihez hozzá sem mertem nyúlni. Lebénultam. A Psalmus hungaricus, a Székely fonó, a Galántai táncok, a Jézus és a kufárok, a Budavári Te Deum zeneköltő óriása, a magyar zenepedagógia és módszertan világot ámulatba ejtő Mestere, – ahogy idehaza tiszteletteljes csodálattal nevezték és szólították a Tanát Úr – a büfés szemében ugyanolyan kuncsaft volt, mint én. Végül is érthető, vagy mégsem? Amúgy életének utolsó éveiben is gyakran megfordult Kodály Zoltán a Zeneakadémián, ez a „kaland” máskor is megeshetett volna velem, de egyszeri volt és soha nem fogom elfelejteni. Olyan áhítattal tekintettem Rá, amilyenre az elmúlt több mint félévszázad során sem emlékszem. Meséltem erről az élményemről gimnáziumi ének-zene óráimon diákjaimnak és azt tapasztaltam, hogy idővel empátiájuk egyre kopott, inkább csak elnézően megmosolyogtak. Elképzelhető, hogy ez a fajta, igazán belülről vezérelt tekintély kiveszőben van, és szép számmal vannak, akik értetlenkedve fogadják. Tény, hogy a manapság divatos „légy önmagad!” bárgyú reklám világától teljességgel idegen. Na, én a legkevésbé sem voltam önmagam a pultnál a kávémmal. Mafla viselkedésem ellenére végül is büszke voltam.

Fidelio: II. felvonás, No. 11 - "Und spür ich nicht linde... " (0:54)
Ludwig Van Beethoven: Fidelio - II. felvonás, No. 11 - "Und spür ich nicht linde... " · Ludwig Otto Klemperer, a Philharmonia Zenekar és Jon Vickers (ének)

Akkoriban egy hozzám hasonlóan érzékeny, széleskörű kultúrával rendelkező csoporttársamnak áradoztam arról, hogy mennyire szerettem volna látni Beethovent, amint a Fidelio no. 11. Asz-dúr hangnemű Florestan áriát átdolgozva lázasan írja az oboaszóló a zenekar izgatott esztám ritmusa feletti szárnyalását, majd a zenekari tutti az énekest egekbe röpítő, feltüzelő extázisát az 1814-ben újonnan komponált kódában. Mire ő: - Nem kívánsz te túl sokat? Én azzal is beértem volna, ha egyet köpni látom. A később kiváló költőnkké vált Fodor Ákosnak igaza volt, kellőképpen el is szégyelltem magam. (Jó pár éve már nincs köztünk.) Félek, Ákos reagálásán a mai tízen- huszonévesek nagy része jót röhögne, pedig a legkevésbé sem viccnek szánta. Más idők voltak. Olyanok, amelyben jól esett törpévé zsugorodni, ha mellettem Kodály Zoltánra nézhetek fel.

A kecskeméti vasútállomás 1910-ben (forrás: www.keptar.oszk.hu), amelynek egyik mellék-épületében született Kodály Zoltán. Szülei - Kodály Frigyes, akkori teherfuvarozási pénztáros és Jaloveczky Paulina vasúti hivatalnok 1879 júniusától 1883. májusáig - ugyanis laktak itt. Hogy pontosan hol, a sok átalakítás miatt ma már nem lehet kideríteni. (Forrás: Kataliszt.hu)

140 éve, 1882. december 16-án született Kecskeméten. (Jeles nap, 1770. december 16-a adta a világnak Ludwig van Beethovent.) Kodály Zoltán szellemisége határozta meg nemzedékek – magammal együtt muzsikus kortársaim – a zenei nevelésről, az éneklés megszerettetéséről, a remekművek befogadtatásáról alkotott gondolkodását. Világszerte okkal méltatják és követik népdalon alapuló módszerét, amely a legkisebbektől kezdve avat be a muzsika adta élménybe. Ugyanakkor nagyon is szívemből szólt Szabolcsi Bence, amikor irodalmi igényű, megrendítően szép gyászbeszédében a Farkasréti temetőben így búcsúzott: „De Kodály Zoltán mindezekben és mindenek felett költő volt.” Nem biztos, hogy helyesen látom, de még kulturális körökben is a tudós, a népzene kutató, a zenetanítás gyökeres megreformálója olykor méltatlanul kiszorítja, hátérbe kényszeríti az alapvető igazságot: Kodály Zoltán zeneszerző géniusz volt. Természetesen a zenepedagógia számára felbecsülhetetlen biztonságot jelentett, hogy a komponálás mellett olyannyira szívén viselte. E legendás gyászbeszéd így folytatódott: „… e korszak zenéjének egyik legnagyobbja az, aki távozik s mi tanítványai, akik e költő csodálatos életének tanúi és követői lehettünk, oly végtelenül nehéz szívvel búcsúzunk tőle, mint a lenyugvó naptól a vándor, aki úgy érzi, hogy immár sötétben marad.”

Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Tóth Aladár és Szabó Ferenc
(Harmath István felvétele)

Szabolcsi Bence jóslatnak is beillő aggodalma 1967 márciusában nem volt alaptalan. Öt év sem telt el Kodály halála után és a Művelődés és Oktatásügyi Minisztérium nem botfülű, (a Tanár úr vallotta, hogy olyan nincs) hanem botlelkű (sajnos ilyen van) hatalmasságai választható fakultatív tantárggyá akarták tenni az amúgy is 2 tanévre zsugorított gimnáziumi ének-zene órákat. Talán Kodály Zoltán fentről villámló haragja oltott belénk, zenepedagógusokba erőt, hogy egy esztendő elteltével sikerült ezt megakadályozni. A Dunapatajon remélt több ezer ének-zene tagozatos általános iskola mára nem álom, hanem hiú ábránd. Szabolcsi Bence vándoraként igencsak hamar maradtunk sötétben. Eltorzult a világ körülöttünk, a mulandóság pimaszul a múlhatatlan elé tolakodott. Ebben a hazai zenei életben a Tanár úr által kijelölt úton mérhetetlen sok tennivalója van a zenepedagógusoknak. Ezzel tartoznak a Tanár úrnak. „Én kicsike vagyok” ahhoz, hogy alkotó munkásságát méltassam, de azt igen is tudom, hogy Kodály Zoltán a cappella gyermek- és női kari kötete a kicsik örömének nagy iskolája. Ahogyan a Gólyanóta „roborom-bom-bom” osztinátója elkezdődik az alt szólamban és a „mitől véres a lábad” szövegrésznél ékszerként épül az egyszerű népdalra a felső szólam tercelése, az megszámlálhatatlan daloló gyermek gyönyörűségének kiapadhatatlan forrása. Az Egyetem-begyetem dúrrá fényesedése („tengertánc”), a Táncnóta felpörgése („még azt mondja a retek, a retek…”), a Lengyel László játék párbeszéde életre szóló élményt nyújt a kis dalosoknak gyermekkorban és örök élvezetet a nagyobbaknak. Remekművek sora tanít és irányít az éneklés szeretetére, amelyek mögött mindig is megbújik a zeneszerző mellett a Tanár úr nevelő szándéka. Hogy aztán milyen csoda születik az Angyalok és pásztorok égi és földi világának egybeolvadásával a mű végén, miként várja félelemmel, mégis vigasztalón a „jóságos, rettenetes kéz” a halál eljövetelét a 16 éves Weöres Sándor ihletésében a mázsás súlyú Öregek c. vegyeskarában a lezárás előtt a túlvilági G-dúr, majd a megfáradt esz-moll és annak domináns B-dúr hármasával, („No, gyere, tedd le!”) s az azt követő akkordláncolattal, az már Kodály más műfajú remekműveivel együtt az egyetemes zeneirodalom Parnasszusán foglal helyet.

Kodály Zoltán: Öregek (1933) (6:45)

Weöres Sándor verse a felvételen olvasható

Ars Nova Sacra Énekegyüttes vezényel: Párkai István

(Belvárosi Szent Mihály templom, Budapest 2007.12.08.)

Azok a nebulók, akik a Gergelyjárás „jobb az árpa, mint a zab…” fokozásában, a Pünkösdölő „ezt szeretem, ezt kedvelem…ég a gyertya, ha meg gyújtják…” felszabadult, vidám, orgonapontszerű, mozgékony alsó szólammal lendületet adó izgalmában aktív dalosként vehettek részt vagy azok a felnőtt énekkarosok, akik belesodródtak a Jézus és a kufárok elsöprő erejű, monumentális fugájába, menthetetlenül be lettek oltva a Kodály-koncepcióval. És a többiek?! A kodályi elv meghatározó tanítása: „Legyen a zene mindenkié!” Egy nagy ember áldása, hogy senki számára ne legyen hieroglifa a kotta, hogy mindenki tapasztalhassa meg, milyen öröm énekelni, és hogy a zeneirodalom roppant méretű kincstárában halandó létére találkozzon a halhatatlansággal. Ebben segítséget nyújtani a beavatatlanoknak gyönyörű, ám fáradságos misszió.

Tanítványa nem lehettem, ám karvezető ének-zene tanárként mindennapi betevőmmé vált Kodály Zoltán művészete. Azoknak a társainknak a lelkét gazdagítani, akik azt egyáltalán nem igénylik, emberpróbáló feladat. Ez a misszionáriusok küldetése. Énekelni szép, de „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: örvendjen az egész világ!” Ez az áldás valóra kell váljon, hogy együtt zenghessünk az angyalok mennyei kórusával és a pásztorok földi énekével ragyogó Glóriát!

Isten éltesse Kodály Tanár urat odafenn és kikezdhetetlen szellemét idelent!

Cantemus kórus-Szabó Dénes - Kodály Zoltán: Angyalok és pásztorok (4:25)

A felvétel a Művészetek Palotájában készült 2014. decemberben

Sütő Ferenc Kodály Zoltán szobra a galyatetői római katolikus templom előtt (2014)

(bacstudastar.hu)