Rost Andrea / Hot Jazz Band: Ma éjjel táncolnék

Szentendrei Teátrum - Rost Andrea & Hot Jazz Band - Dalok a lányszobámból...! (6:10)

(Szentendrei Teátrum, 2021. VI. -részlet)

A tapasztalat azt mutatja, hogy igazán nagy dolgok határterületek érintkezésének áramában tudnak megszületni. Ezt természeti törvények is igazolják: a leggazdagabb élővilág két vagy több élőhely típus találkozásánál jön létre. Mondjuk egy hűvös erdő, egy száraz gyep és egy kanyargó folyó ötvözetében. Vagy ott, ahol a tudomány átsiklik a művészet, a filozófia térfelére és megfürödnek egymás életnedveiben. Hogy is lehetne másképp? Hiszen egyik a másik nélkül értelmetlen. Együtt jellemzik jól bennünk többnyire darabokra szakadó világunkat.

De minek ez a sok szó? Halvány, utópisztikus kísérletet tennék, hogy éreztessem olvasóimmal, milyen örvény sodort magával Rost Andrea és a Hot Jazz Band közös hangversenyén, amelyet március 19.-én az Eiffel Műhelyházban volt módom megélni.

Két műfaj, a maga nemében mindkettő páratlan muzsikusokkal. Rost Andrea, aki énekelt a világ legrangosabb opera színpadain, a milánói Scalától a new york-i MET-ig, és a Hot Jazz Band, akik egy könnyedebb műfajban, de ugyanolyan átgondoltan, igényesen, és ezzel együtt parázsló színekkel, lélekkel telten játszanak.

Könnyedebb, de nem könnyebb műfajban. Talán ez is vonzotta Rost Andreát, amikor úgy gondolta, hogy érdemes „megmártózni és lubickolni egy másik világban”, saját szavait idézve.

A feladat egyáltalán nem könnyű. Kitalálni, felépíteni, összehangolni, összecsiszolni, eljátszani és megrajzolni ezeket a zenéket – Gershwintől Loewe-én át Eisemann Mihályig és Fényes Szabolcsig – talán nehezebb is, mint rutinszerűen alakítani egy Gildát, vagy egy felhőtlen hangulatú jazz session-t adni. Bizonyosan szükség van hozzá egymás elismerésére, megértésére, zenei együttérzésre, Andrea részéről éppúgy, mint a zenekart vezető és Rost Andreával duettet is éneklő Bényei Tamás részéről, vagy éppenséggel a klasszikus műfajban is remekül helyt álló Korb Attila részéről, aki ezúttal egy Steinway zongora mellett ült.

És ha a „feladat” sikerült, jöhet a lényeg! Lépjen közénk a „varázsló”, vigyen magával, sodorjon magával az örvény, megszüntetve minden mást tudatunkban.

„Aki énekelni tud, az repülni tud” – írtam valahol és igazam lehetett…Repülni vitték ragyogó arcú utasaikat, előbb egy azúrkék, felhőtlen világba, a „szivárványon túlra”, aztán a megismerhetetlen lélek virágtalan zugaiba, végül föltápászkodva nagyon is aktuális szorongásainkból, a mindenáron győzni és élni akaró tánc, és a mindent felülíró derű világába.

Azaz, egy pillanat! Mégsem zárulhat úgy egy este, hogy Rost Andrea nem énekel egy igazi, csupa-dallam opera áriát. Lányszobájának francia, német és magyar világslágerei mellett, meg kellett mutassa azt a hangot is, amivel bejárta a leghíresebb operaszínpadokat. Micsoda misszió! Nem tudom, vajon az Eiffel Műhelyház közönsége a könnyedebb műfaj rajongóiból tevődött-e össze inkább ezen az estén, de ha igen, minden bizonnyal életre szóló élményt kaptak „operából” is. Nem szeretnék harminc év után a néhai muzikológus szerepében tetszelegni, de Lauretta áriáját nem emlékszem, hallottam-e így élőben valaha? Az érzés ahhoz hasonlítható, talán némiképp profánul, mint amikor valaki egy estén át sétakocsikázik a városban Ferrarijával, játszik, mosolyog a színpadon, majd egyszer csak, hogy mégis lássuk, odalép neki…és megszólal a hang!

Rost Andrea és a beszámoló szerzője, Czigány Ildikó

A viharos vastaps már nem csak Puccininak, nem csak Rost Andreának, nem csak az őt zongorán kísérő Korb Attilának szólt, hanem a ritmus hátát magabiztosan megülő, megint csak versenyautózók kihagyhatatlan figyelmével száguldó, lobogóan pontos zenekarnak. A fúvós zamatoknak, színeknek, tisztán aranyló akkordoknak, Bényei Tamás kortalan korokat idéző megszólalásának, és az általuk újjáélesztett, valószínűleg mindnyájunkat túlélő dallamoknak.

Czigány Ildikó