A megunhatatlan zongoravarázs

Legutóbbi felvételével ugyanazt a cél tűzte ki Fülei Balázs, mint figyelemfelkeltő című zeneakadémiai hangversenysorozatával. A „Hallgasson Füleire!” tematikus összeállításaiban arra inspirálja a közönséget, hogy találja meg az utat a „személyes” zenehallgatáshoz. A hangversenyeken élőszóban, a felvétel programjához kapcsolódóan pedig személyes gondolatait papírra vetve ad elgondolkodnivalót a hallgatóknak. Bónuszként a muzsikához.

A CD-borító tanúsága szerint a zongoraművész a főszereplő. Annyiból mindenképp igaz ez, hogy nemcsak előadóként kínál élményt, hanem egyszersmind kalauzolja is – előre kiszámíthatatlan összetételű – hallgatóságát a művek világában. Ráadásul, ez a „túravezetés” olyan többletet is ad, amely befolyásolhatja a későbbiekben a zenekedvelők zeneértő szándékát.

Mert szavakkal egyaránt lehet közelíteni a (nemritkán kimondhatatlan) lényeghez, és eltávolítani is a hangok világától primer hangzásélményt várókat. Éppen ilyesfajta meggondolásból érzem telitalálatnak, hogy a CD címe kizárólag angolul olvasható. Értőknek konkrét, érdeklődőket akár szótározó felfedezésre késztető.

Aki akárcsak végigolvasta az említett hangversenysorozat tematikus programját (Összetevők és fűszerek – Érzékenység és érzékiség – Akkor ez most tánc? – Színek és illatok), nem lepődik meg azon, hogy a kísérőszöveg a „Zene öt érzékszervre” címet kapta. Tegyük hozzá, ezzel korántsem szándékozik elhatárolni a műsort a zongorairodalom megannyi további remekétől. De ha valaki ezt erős személyes túlzásnak érezné, annak is kínál érdekes-tanulságos, gondolatébresztő meglátásokat. Ha szigorúan a „tárgyszerűségnél” akarnánk maradni, rögvest kínálkozik a modern zongora objektív dicsérete. Azé a hangszeré, amelynek történetében egymást inspirálóan hatott egymásra szerző, előadóművész – és hangszerkészítő! És aki meghallgatja a Ravel – Franck – Debussy műsort, megerősödik abban a meggyőződésében, hogy a „billentéskultúra” örök-aktualitású! Megfelelő hangszer és avatott játékos egyaránt elengedhetetlenül szükséges a szerzői szándékok elképzelhető legteljesebb megvalósításához.

Ravel Miroirs (Tükrök) sorozata és Debussy Estampes (Metszetek) sorozata, s közöttük César Franck sajnálatosan ritkán játszott kései remeke, a Prélude, Choral et Fugue olyan összeállítás, amely egyvégtében játszva/hallgatva saját minőséget képvisel. Tehát, nem összeadódnak, hanem inkább hatványozódnak az érzetek-tapasztalatok, s velük az élmény intenzitása. Ugyanakkor a végighallgatás nem a egyetlen „járható út” a program megismeréséhez – legalább annyira hasznos, ha egy-egy kiválasztott darabban többszöri végigkövetésével mélyedünk el (akár a folyamatba ékelve egy-egy kottával-a-kézben meghallgatást is!). Voltaképp valamennyi műsorszám „megérdemli” a beható érdeklődést – maguk a darabok is, és az interpretáció is. Az utóbbi akár a játszanivalóhoz mérve, akár pedig az előadói „beavatás” ismeretében. Mert miközben mélyül az élmény, a hallgatóban kialakul a személyes kötődés, tehát az a fajta kapcsolat, amelyet a zongoraművész oly fontosnak tart. Mint írta: „A századforduló három zenei egyénisége, Ravel, Franck és Debussy nem arra készteti hallgatóit, hogy műalkotását adott távolságból hallgassák. Zenéjük belemászik az emberi képzelet legbelsőbb csatornáiba, és hangjaik által úgy érezheti a hallgató, hogy a közösen átélt alkotásban ő maga a főszereplő”. De legyünk őszinték: az sem elhanyagolható, ha a zenekedvelő a zenehallgatás során közös élmény-térben érzi magát a szerzővel és az előadóval. Akárcsak mint mellékszereplő egy akusztikus tablón.

(Hungaroton – HCD 32861)

Fittler Katalin