Itt és most

különleges „jelenidejű” koncert

Mondhatni, minden hangverseny „jelenidejű”, hiszen ott és akkor csendül fel a műsor. Elsősorban nagy apparátust foglalkoztató, esetleg ritkán hallható műveknél méltán sajnálkozik a hallgató, ha mindösszesen egyszer kerülnek előadásra. A koncertéletünk gyakorlatában nem példa nélkül való megoldás, hogy három alkalommal kerül közönség elé egyazon program, akkor is ideálisnak tűnik, ha a hangzás korántsem mechanikusan ismétlődik. Van a másik gyakorlat, amikor turnén számos/számtalan alkalommal kell más-más közönségnek tálalni ugyanazt a műsort. Ennek lélekölő hatásáról sokat tudnának mesélni zenekari muzsikusok. Ilyenkor a karmestertől várható a „csoda”, aki animálja játékosait, figyelmeztetve, hogy a mindenkori közönség az általa hallottakkal azonosítja a művet (ha számára ismeretlen darabról van szó), avagy annak alapján minősíti az interpretációt.

Rendkívül ritka jelenség, hogy valaki egyszeri eljátszás kedvéért állít össze (és tanul meg) egy műsort – kihívás ez a művésznek magamagának, egyszersmind a közönség megbecsülése.

Évtizedekben mérhető hosszúsággal külföldi zenekarban munkát vállaló játékosokban felvetődhet a vágy, hogy távollétük ellenére is jelen legyenek a hazai (fővárosi) zenei életben. S ha már, akkor nem zenekari játékosként, hanem szólistaként vagy kamaramuzsikusként. Az ilyen törekvések régóta jellemzőek Kovács Anikóra, aki viszont amióta megszűnt a Qatarban betöltött állása, újult erővel veti be magát a koncertéletbe. Elsősorban szólistaként és kamaramuzsikusként lép fel, leggyakrabban a Klebelsberg Kúriában és a könnyebben megközelíthető Nádor teremben. Hangversenyeinek sajátossága, hogy ő állítja össze a műsort, tehát egyfajta zenei önarcképhez is adalékokat kapunk.

Áchim Kovács Anikó (művésznévként felvette édesanyja nevét is) ezúttal is Szenthelyi Judittal adott hangversenyt 2022. április 24-én a Nádor teremben. A műsor könnyen áttekinthető: az első rész barokk (Händel F-dúr hegedűszonáta, Bach: E-dúr partita), a második pedig megannyi „meglepetés”: Kezdte a hegedűst komoly próba elé állító II. Szólószonátával Ysaÿe-tól, majd Hubay két zsánerdarabja (Preghiera és Zephir) következett, végül fináléként átirattal búcsúztak: Kodály Háry-Intermezzójából Szigeti József által készített verzióval.

A több mint korrekt felkészülés, valamint szinte „a mindenséggel mérd magad” kihívás tiszteletreméltó, mégis, az eredeti Intermezzo ismeretében szívesen lemondtunk volna erről. Akinek nincsen a fülében a remek hangszerelés, megcsodálhatta a teljesítményt (beleértve a korántsem „zongoraszerű” kíséretet) – egyébként pedig a nagyot-álmodás gesztusát tudtuk leginkább értékelni ebben.

A decentralizált koncertszervezés nem mindig könnyíti meg az érdeklődők helyzetét – gyakran utólag vesz észre számára érdekes műsort még a rendszeres zenehallgató is. Mindenesetre, Kovács Anikónak az évtizednél régebbi rendszeres „hazajárása” során kialakult egy hangversenylátogató-mag, amelyben találunk fiatalokat is – és külön öröm: szakmai közönséget (elsősorban vonósokat és zongoristákat). Persze nem illik lebecsülni a közönségszervezés háttérmunkáját sem!

Sajátos vetületei vannak a muzsikusképzésnek. Arra mindenesetre kevés idő jut, hogy még a tanulóidő alatt felkészítsék a (potenciális) zenekari játékosokat, hogy ne adják fel a lehetőséget elsősorban a szólisztikus szereplésekre (a kamarazenére legtöbb zenekarunk örvendetesen nagy súlyt fektet, s ebben a covidnak is szerepe volt).

Kovács Anikó teljesítményét aligha kell úgy értékelnünk, hogy zenekari muzsikus – szólista-szerepben. Más kérdés, hogy az ilyesfajta ritka megmérettetés óhatatlanul egy kis belső „drukkal” jár. Éppen ezért felvetem az ötletet: nem kellene elszakadni az egykori vizsgadarab-sorrendtől, vagyis a barokk blokkot a második részbe tenni? A koncepció nem sérül, viszont még élményt adóbban szólnának a barokk tételek. Nem csak a közönségnek (amely lelkesedéssel hallgatja őket), hanem magának az előadónak is. Hogy számára is felszabadult örömzenélés jegyen a barokk-játék.

Fittler Katalin