25 ÉVE HUNYT EL

SOLTI GYÖRGY

/ Sir Georg Solti /

karmester, zongoraművész és zeneigazgató

(Budapest, 1912. október 21. – Antibes, 1997. szeptember 5.)

Farkas Ádám: Solti György síremléke a Farkasréti temetőben

(Budapest, XII. kerület, Németvölgyi út 99. A Farkasréti temető 60/1. parcellájában a Főút-8-as sírhely.)

(Köztérkép)

Solti György síremléke - Köztérkép

Párkányi Raab Péter: SOLTI GYÖRGY – térkompozíció

(Budapest, VI. kerület, Liszt Ferenc tér, a Zeneművészeti Egyetem előtt, Dohnányi Ernő utca sarkához közel)

(Köztérkép)

https://www.kozterkep.hu/21530/solti-gyorgy

II.

Zsoldos Péter

karnagy, zenei szerkesztő-riporter, író

(Szentes, 1930. április 20. – Budapest, 1997. szeptember 26.)

Orbán Ottó:
Zsoldos Péter ravatalánál*

Kedves Péter!

Úgy beszélek hozzád, mintha élnél. Negyven éves barátság után nem megy másképp. Így jár az eszem, erre áll rá a nyelvem. Negyven év több mint az életünk fele. Nagy idő még egy békésen unalmas országban is. A mi szülőhazánk pedig története során kevésszer volt békés és unalmas. Tragédia és bohózat itt mindig is egymástól karnyújtásnyira létezett. Így telt el itt a mi negyven évünk is. Megismerkedésünk idején már izzott az őszi levegő, néhány nap múlva lőttek az utcán. Mi pedig ifjúkori szívügyeinkbe beleszédülve véletlenül egy időben vizitáltunk a harmincas évek magyar filmjeinek stílusában egy hajdan jobb napokat látott lányos családnál, ahol az én egyetlen viselhető nadrágom beleakadt egy hajdan ugyancsak jobb napokat látott fotel álnokul kiálló rugójába. Ültem a rugóban, előttem az ifjú költő sorskérdése: szakítsam vagy kiakasszam? Én a nadrág hosszú távú érdekeit szem előtt tartva a rugóval való kiegyezés mellett döntöttem, hosszas fészkelődés és manőverezés mellett, az ország robbanó indulatában a szakítást választotta. Aztán jött, ami jött, romok és vér, túléltük, barátok lettünk, egymás életének közeli tanúi. Láthattuk korosodni egymást, felnőni a gyerekeinket. Láthattam, hogy a holdvilágos műkedvelőből, akinek első kéziratát az elsők egyikeként olvashattam, hogy leszel író, választott terepednek, a szerencsétlen nevű és az úgynevezett komoly irodalom által mélyen lenézett tudományos-fantasztikus regénynek igazi mestere, akinek művei közül a legtágabb nemzetközi összevetésben is legalább kettő a műfaj kiemelkedő darabja. Külföldön díjat és emléklapot, idehaza ajkbiggyesztést kaptál értük. De ne kezdjünk bele a szokásos sirámba, hogy bezzeg hogyha angolul írtad volna... Mert volt neked igazi, fölül nem múlható, hazai sikered is. A fiaid. Aki nevelt gyereket, tudja miről beszélek. Egy kancsalítva hazudozó, sokféleképp megnyomorított korszakban nyílt tekintetű, eleven eszű, szabad képzeletű gyerekeket nevelni, ehhez a puszta szerencsénél több kell. Emberség, tartás, szellemi erő. Egy titkos fényforrás a benső végtelenben, melynek fénye, mint a távoli csillagoké még akkor is látható, ha maga a fényforrás rég kihunyt. Sokan gondolják azt, hogy haláloddal csak átléptél egy másik világba. Jó volna kétely nélkül bízni abban, hogy csakugyan ez történt. De gondolkodjunk erről bármiképp is, ha van odaát, sejtem, milyen lehet. Emlékezetem harminc-valahány éve őriz egy képsort. Kirándulunk, megyünk az orrunk után, valahol a Pilisben, előbb a lankás sűrűben bóklászunk, később a ritkás kaptátokon kapaszkodunk fölfelé, míg egyszerre csak vége a bokrok szegélyezte ösvénynek, fönn vagyunk a csúcson, jár a szél, borzong a fű, körös-körül nyitva a vidék, lábunk alatt csillogva kanyarog a Duna. Te meg teszel egy félfordulatot, és azt kérdezed tőlünk, a többiektől: - Látjátok ezt? Hát persze, hogy látjuk. Látom. Látom, hogy mennyire belefeledkeztél a látványba. Csak ülsz ott egy kövön, és nézel lefelé, a harsogó zöldre, a csillogó folyóra, az élők világára. És lassan magába temet a tenger fényesség. Drága Barátom, Isten veled, nyugodj békében!

Zsoldos Péter

* Muzsika, 1997. november