SZÁMOMRA ÉRDEKES MÁS SZEMMEL NÉZNI A
ZENÉRE[1]
ILIA
OVCSINNYIKOV BESZÉLGETÉSE MAXIM VENGEROVVAL
Maxim
Vengerov
(bartoktavasz.hu)
Maxim Vengerov 1974-ben született
Cseljabinszkban. Hegedűtanulmányait Galina Turcsanyinovánál kezdte
Novoszibirszkben, majd a Moszkvai Konzervatórium Központi Zeneiskolájában
folytatta. Később Zahar Bron tanítványa lett a novoszibirszki
zeneakadémián, 1987-ben követte őt Lübeck-be is.
Vengerov (12 years young) plays Bazzini (5:15)
1990-ben, 15 évesen a megnyerte a
londoni Carl Flesch Nemzetközi Hegedűversenyt. Minden jelentősebb
zenekarral és karmesterrel fellépett. Huszonhat évesen kezdett érdeklődni
a karmesteri mesterség iránt, 2009-től Jurij Szimonov tanítványaként és
asszisztenseként dolgozott. Dirigálta a Verbier-i Fesztiválzenekart és a
Marinszkij Színház zenekarát, valamint a torontói, oslo-i, tampere-i, gdańsk-i,
bakui, krakkói, belgrádi, bergeni, isztambuli és a moszkvai szimfonikus
zenekarokat. 2011-ben, három év kihagyás után hegedűművészként is
visszatért a koncertpódiumra. Jelenleg a saarbrückeni Zeneművészeti
Egyetem és a Londoni Királyi Zeneakadémia professzora.
Múlt decemberben Ön elhozta
Moszkvába A hegedű kalandjai
című ismeretterjesztő koncertsorozatot. Itt, Salzburgban beszélgetünk
most, ahol a koncerteken semmit nem mondanak a zeneszámok között, nem is
konferálják fel azokat, ami moszkvai szemmel elég szokatlannak tűnik.
Honnan jött az ötlet, hogy beszéljen a zenéről?
Mindent
a maga helyén és a maga idejében… Amikor A
hegedű kalandjait csináltuk, kénytelen voltam egy kicsit mesélni az
előadott művekről a közönségnek. A hegedű különböző
országokba utazik: ellátogatunk Wienawskihoz Lengyelországba, Kreislerhez
Ausztriába, benézünk Paganinihez Itáliába, Isaď-hoz Belgiumba… A publikum
számára mindez nagyon izgalmas, megismerik, mi is az a hegedű, eszik-e
vagy isszák. A zenéhez fűzött magyarázatok főleg azok számára fontosak,
akik a mindennapi életben nem állnak kapcsolatban a zenével vagy nem rendszeres
koncertlátogatók. Nekik konkrétan el kell mesélni, miről hegedül az ember.
Salzburg
azonban a klasszikus zene Mekkája, ide csak zenei fanatikusok jönnek; dehogy
kell nekik ismeretterjesztés! Hiszen itt olyan zeneértő közönség jár operába,
akik közül sokan maguk is meg tudnának tartani egy ilyen előadást. Tehát mindig
minden az adott időtől, helyszíntől és közönségtől függ.
A
zenéről mesélés tradíciójában az etalon számomra Gennagyij Rozsgyesztvenszkij.
A hagyomány felélesztésének nemes feladata pedig ma ránk, előadóművészekre
vár: azokra, akiknek van mondanivalójuk a zenéről. Én csak akkor és ott beszélek
a zenéről, ahol helyénvalónak érzem.
Például, Oroszországon kívül hol
még?
A hegedű kalandjai-projekttel
nem csak Oroszország-szerte turnéztunk, hanem a világ sok más helyére is eljutottunk
vele.
A
közönség ma nem ismeri eléggé a virtuóz hegedűrepertoárt. Brahms,
Beethoven Hegedűversenyeit még igen, de a hegedűre írt, technikailag magas
szintű darabokat nem nagyon ismerik, mára teljesen kiveszett ez a
hegedűs-hagyomány, sajnos. Legutóbb Ojsztrah idejében fordult elő,
hogy a művész kijött a színpadra és a koncert egy részében több kisebb
ráadásdarabot játszott el egymás után, virtuóz hegedűdarabokat. Azóta már nincs
ilyen.
Az Ön interjúiban évek óta előfordul
néhány visszatérő motívum: az a vágya, hogy motorbiciklin körbeutazza
Amerikát, tangó-órák vesz, vagy éppen annak az ígérete, hogy elektromos
hegedűn fog játszani… Mennyi ebből a megvalósíthatatlan vágy és
mennyi a megvalósítható?
Harley-Davidsonon
körbemotorozni Amerikát… Hát ez eddig még nem teljesült, de van remény rá, hogy
fog! Eddig csak virtuálisan
teljesítettem. Remek műveket komponált számomra viszont Benjamin Juszupov,
tadzsik-orosz zeneszerző: egy Viola
Tango Rock Concerto-t. Ebben a műben először rendes brácsán
játszom, majd átnyergelek egy öthúros brácsára, és a végén még tangót is
táncolok!
A
bemutató már megvolt, és számomra Juszupov Concertója az egyik legjobb példa arra,
hogy mire képes a brácsa. Ez a mű a hangszer határait különleges módon
kitágítja: úgy is tud szólni, mint egy brácsa, úgy is, mint egy hegedű, úgy
is, mint egy cselló. Egyszóval, egyedülálló ez a hangszer.
Nekem
nincs olyan ambícióm, hogy állandó jelleggel brácsás legyek, de
időről időre játszom ezen a hangszeren, különféle projektekben
veszek részt. Érdekes, hogy első Grammy-díjamat brácsaművészként
kaptam, William Walton Brácsaversenyének felvételéért, Rosztropovics
vezényletével.
Ön izraeli állampolgár. Hogy
viszonyul a haza kérdéséhez?
Izraeli
és német állampolgár is vagyok, de a hazám Oroszország, Szibéria. Igazi,
tősgyökeres szibériai vagyok… Három évig tanultam Moszkvában, és máig nagyon
szeretem ezt a várost is. De világpolgárnak tartom magam, ezért nem tudom, igazából
van-e értelme megkérdezni tőlem ezt izraeliként. Hiszen éppúgy otthon
érzem magam Izraelben, a Kineret-tó partján, mint Franciaországban, Monacóban
vagy Svédországban! Londonban és Saarbrückenben pedig tanítok, így aztán nagyon
nehéz arra válaszolni, hol vagyok igazán otthon.
Maxim Vengerov plays Mendelssohn Violin
Concerto (2021) (29:04)
Sibelius Violin Concerto - Maxim Vengerov,
Daniel Barenboim, Chicago S.O. (CSO) (35:14)
Maxim Vengerov and Lisa Vengerov, father and
daughter musical duo. (4:22)
B.
Marcello: Adagio. Zongorán közreműködik M. Vengerov kisleánya, Lisa
Vengerov
Hogyan kezdett tanítani, és mit ad ez Önnek?
Elsősorban
azt, hogy ezáltal más szemmel tudok nézni a zenére. Amikor el kell magyarázni
egy növendéknek, miről szól az a zene, amit éppen játszik, akkor először
magamnak kell feltennem ezt a kérdést. Elkezdek akkor másképpen gondolkodni, úgy,
mint egy pszichológus, nem úgy, mint egy előadóművész. A tanítás
közben sokszor azt látom, hogy a probléma nem magában a zenében van, hanem a növendék
gondolkodásában: abban, ahogyan viselkedik, amivel foglalkozik egész nap, és amire
gondol. Ilyenkor eltávolodom egy pillanatra a zenétől, és próbálom
megérteni a másik ember érzelmeit. A zene lehetőséget ad arra, hogy jobban
megismerjük önmagunkat; és ez a legdrágább kincs.
Masterclass mit Maxim Vengerov | D.
Shostakovitch, Violinkonzert Nr. 1 in a-Moll, op. 77, 1. Satz (49:55)
Ön vezényel is: a
közeljövőben Mozart összes hegedűversenyének felvételére készül,
dirigáló szólistaként.
A
szó szoros értelmében ez nem dirigálás, habár két és fél évig komolyan
foglalkoztam vezényléssel, afféle laboratóriumi tapasztalatszerzésképpen, vagy hogy
is mondjam… És megint csak érdekes volt számomra más szempontból nézni a zenére.
Látja, én egy ilyen kíváncsi ember vagyok! Amikor karmesterek vezényletével
játszom, mindig foglalkoztat a kérdés: vajon, hogy néz ki ez a másik oldalról, milyen
szemmel néz ő énrám, vajon hogy érzékeli a zenekart?
A
vezénylés nagyon sokat adott nekem előadóművészként is, általában zenészként
is; ugyanezt elmondhatom a barokk zenével való foglalkozásról, az autentikus
előadói gyakorlatról. Épp most készülök felvenni egy Bach-lemezt korabeli,
barokk hangszeren.
Sokat beszélünk manapság az
autentikus előadásról. Ön mit mondana erről valakinek, aki nem igazán
ért ehhez?
Tudja, amikor például előveszünk
egy Sosztakovics-darabot, ami negyven évvel ezelőtt keletkezett, azt nem
lehet úgy játszani, avval a meggyőződéssel, érzettel, ahogyan most
élünk. Mert akkor már nem Sosztakovics lesz!
Most
egész más az életünk, más értékek vannak, más értelmezések, az emocionális
töltet is változik… Sosztakovics idejében minden kicsit eltérő volt. Így, előadóként
én a koncerten mindig arra fogok törekedni, hogy magamat és az egész termet elrepítsem
oda, abba az időszakba, amikor ez íródott, talán úgy, mint egy
időgépen… S annál nehezebb ez, minél jobban eltávolodunk a mától: hiszen Bach
idejében egész más volt a zenei nyelv, a zenei előadási mód.
De
a közönség számára mégis érdekessé válik, amikor én autentikus hangszeren
játszom: úgy hat rájuk, mint egy időgép. Pedig én nem állítom, hogy csak
így lehet játszani! Bach mindig is aktuális marad, két évszázad múlva is az
lesz, és akkor is, ha elektronikus hegedűn játsszuk.
Valójában
arról van szó, hogy hiába is szeretnénk újrateremteni az ősforrást: egészen
konkrétan már nem lehet, de lehet vele próbálkozni!