95 ÉVES LENNE SÓLYOM GYÖRGY

ZENETÖRTÉNÉSZ TANÁR

(1922-2005)

Sólyom György

Zenetörténész, pedagógus. Budapesten született 1922. február 25-én, eltemették 2005. november 4-én a rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Tanulmányait 1949 és 1953 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán Viski János növendékeként végezte, 1953-tól 1958-ig ugyanott a zenetudományi szak hallgatója volt: Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Bárdos Lajos tanítványa. 1959 és 1961 között a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola könyvtárosa; 1961-től 1965-ig tudományos aspiráns; 1965-től 1982-ben történt nyugalomba vonulásáig a Bartók Szakiskola zeneirodalom-tanára. Kutatási területei: a bécsi klasszika, Wagner, a kései Liszt, Bartók. Könyvet írt Haydnról (1958), Wagnerről (1966). A zenetudományok kandidátusa. Kiváló pedagógus (1982). A zenetudós emlékére alább egy részletet is közzéteszünk Kérdések és válaszok c. munkájából, amely az AKKORD Zenei Kiadó (www.akkordmusic.hu) gondozásában jelent meg 2000-ben Liszt Ferenc életművének utolsó két évtizedéről.

AKKORD Zenei Kiadó

IV.

Tánc és gyász — az utolsó évek kérdései és válaszai

(Részlet)

1. Diadalút — magányosságban

Csak a mű alkot itt választóvonalat s az is csak bizonyos, korlátozott értelemben. Hiszen eléggé meghökkentő minősítés volna lezáró, összefoglaló helyzetű műnek nevezni a Via crucist – formát, melodikát, tonális és harmóniai logikát s a ciklus egészét alapjaiban megújító, műfajt formáló radikalizmusával… Mégis – van záró, elhatároló funkciója is, a hátralévő öt-hat év, a nyolcvanas évek alkotó termésével szemben: az, hogy mindezekben a nyelvi, karakterbeli tényezőkben, ilyen éles és totális megújulást egymagában egyesítő komplexitású mű nem jön létre többé.  Láthattuk és hangsúlyoztuk, az előszót író, vallomásosan kommentáló Liszt tudatában mennyire másfelé tolódik a mű jelentésköre: „… térden, a hívő menettel együtt…”. Különös és rejtőző, „másodlagos” monumentalitását nemhogy hangsúlyozni — meglátni sem engedi az alkotást szubjektív oldalról inspiráló alázat.

        Liszt láthatóan nem tudatosít ekkor pályája folyamatában semmiféle váltást, fordulatot. Sem olyant, amilyen szándékkal és programszerűen állt be 1861-ben, a lakóhely és az életforma váltásában és az alkotás területeinek orientációjában egyszerre, sem olyat, mint közel egy évtized múlva, amikor évenkénti mozgásának „háromszögű” rendje kialakult.

        Érvényben marad, állandósul ez a rend továbbra is, azzal együtt, hogy – mint láttuk – már kezdettől fogva sűrű, mozgalmas kitérők, szerteágazó utak keretező, hármas bázisát jelenti. Még fel sem perdül a mozgás ritmusa épp ezekben, az utolsó években. Kevesebb a megpihenés ideje, úgyszólván szüntelen a jelenlét, újra csak Európa-szerte, Pozsonytól Bécsen át Brüsszelig, Párizsig, Londonig – és Bayreuthig. Legtöbbször hallgatóként van jelen régebbi művei előadásain. Zongorázni jobbára már csak szűkebb, baráti, tanítványi körben hallhatják – de nem egyszer vezényel még, valószínűleg utoljára 1884 februárjában, Pozsonyban, a Koronázási misét… Európára szóló, késő sikersorozatnak, tömeges ünneplésnek lehet részese. A legtöbb híradás diadalútként ad számot ezekről az utolsó utazásokról.

        Nem volna hát helytálló, túlozna Szabolcsi Bence esszéjének – a magyar Liszt-irodalomban alapvető, legmélyebb kérdésfeltevésű tanulmánynak – rezüméje és végigvonuló alapélménye: „a csend, hűvösség”, „a mélységes magány”?1 Talán mégsem puszta látszat, külsőség a sikersorozat, hiszen itt már nem a virtuóz csillogó bravúrjainak szól az ünneplés, hanem egy életút immár kiteljesedett, dús termésének! Nem jött-e el, végre, ha megkésve is, a révbe érés, a széleskörű elismertetés magányérzetet feloldó, nagy órája?

        Csakhogy — a siker, az ünneplés mindenestül az évtizedekkel korábbi Liszt-zenéé. Az újraéledő repertoár – a Szent Erzsébet, az Esztergomi és a Koronázási mise, egyik-másik szimfonikus költemény, a Krisztus – élesen-pontosan jelzi, hogy a már valójában kiteljesedett és lényegében lezárt múlt az, ami révbe ért a nagy nyilvánosság fórumain. Nem hallani már, például, a Missa choralis, vagy a Requiem megszólalásáról sem. Budapesten akad néhány biztató – de nem folytatódó – kivétel: a Strassburgi harangok 1875-ös, a Szent Cecília 1878-as és a 2. Mephisto-keringő igazán friss, 1881-es bemutatása. A nyolcvanas években alkotó Liszt valóban a visszhangtalanság magányában éli át – régi művei látványos rehabilitációját. Meg kell érnie például, hogy a törekvései szövetségesének vélhető, „ceciliánus” tájékozódású regensburgi kiadó (Pustet) utasítja vissza 1884-ben néhány újabb, vokális művének – köztük a Via crucisnak – publikálását. Idehaza, ahol hálásan fogadják zeneakadémiai működését, vannak őszinte hívei, protektorai is – emberi-művészi személyiségének, ekkori alkotói útjának értő társai nincsenek; „valósággal elfeledett embernek számít”2.

        Magányosságának, természetesen, a művészi értelemben való fokozódása, mélyülése a döntő számunkra, ezzel foglalkozunk elsősorban. Ez pedig, úgyszólván magától értetődően, öngerjesztő, áttörhetetlen körbe záródó folyamat.

        A valóság-élményből származó forrásokat, akárcsak relatíve is meggyőzően, feltárni csak olyan munkában volna lehetséges, amely életrajzban és történelemben behatóbb, részletesebb elemző számadásra vállalkozik. Még így is épp elég, jól ismert buktatót rejtene az események, életfordulók, folyamatok túl közvetlen összekapcsolása a művészi reagálás útjaival… Mégis, úgyszólván megkerülhetetlen a szabad szemmel is jól látható, sőt, szembetűnő alaptendencia Liszt emberi-művészi „közérzetében”: rezignálódása, illúzióvesztése nemzeti és európai-világpolgári perspektívái ekkori jelenidejében…Ha tudjuk is, milyen túlságosan rövid formulává sűrítettük ezt s hogy milyen sokszorosan közvetített, áttételes és titkos a valóság-élmény esztétikai képpé átlényegülésének útja – az ilyen életszituáció mélyen, tipikusan alkalmas arra, hogy primer tartalmi forrássá, ösztönzővé válják – az új művek szinte minden vonatkozásában – váratlan, eddigi útirányaiból nem sejthető, ismeretlen ösvények törésére… S tapasztalnia kellett, hogy zenéje sötét vívódásaira éretlen meghökkenés (még Wagner részéről is!), vagy tapintatos hallgatás reagál. Tovább mélyül tehát – hiszen „igazolódik”! – a magányosság alapélménye, – így zárul a kör. „…mint ahogyan a fogoly dörömböl börtöne falán, bár jól tudja, hogy senki sem hallja meg … már csak a semmibe mered, ahonnan nem jő válasz” – írja Raabe3, – megrendülten mély intuícióval cáfolva saját, nemegyszer meglehetősen sommás ítéletére a kései Liszt-zenéről… És Lisztnek van olyan áttekintése Európa kortársi, zenei fejleményeiről, hogy sejtse: ezekben az években – Verdi Requiemje, a Parsifal, Brahms szimfóniái évköreiben – az ő útkeresésének irányai, tendenciái: társtalan különutak. Élete folyásának, az utolsó időszak napjainak és éveinek összképe lehet ambivalens, ellentmondásos – művészi híradásuk már csaknem bontatlanul egységes. A sikeresnek, ünnepi reprezentációknak nem jelenik meg már képe az utolsó Liszt-zenékben, csak a csöndnek, a magányosságnak.

2. Különös búcsúzások

A „római irányváltás, az oratorikus – elsőrendűen szimfonikus-vokális – műfaji út célkitűzése teljesült és A strassburgi székesegyház harangjai-val, a Szent Cecília legendájá-val végleg lezárult. Az utolsó hat év termésének műfaji összetétele három csoportra egyszerűsödött: néhány rövid, magvas és jelentékeny kórusdarab, két tömör, sűrű feszültségű szimfonikus mű, végül, mondhatni, egy jó „kötetnyi” zongoradarab. Az utóbbiak közt van zárt, programos ciklus, kiegészülnek rég elhagyott típusok és feltárulnak új karakterkörök is… Az utolsó zongoraművek sora magában is, szinte szertelenül komplex és mégis homogén „világ”. Minden inkább, mint az életút valamiféle „összegzése” – az adott zenetörténeti órában merőben folytatás nélkülinek tűnő, lezáratlanul megszakadó vonal.

        Az önálló, kisebb kóruskompozíció Liszt számára már jó idő óta az eszközöket redukáló, befelé koncentráló szűkszavúság próbája, iskolája. És soha még ilyen kietlen, visszhangtalan, légritka térben, mint a De profundis clamavi, a 129. zsoltár atmoszférája. Férfi-szólóének és férfikar suttogja, rebegi el a zsoltár szavát, „A mélységből kiáltok…”, tompa tónusú, csöndes orgonaszó mellett. A mélység társtalan pusztájába teljesebb, végletesebb a visszavonultság a Via crucisénál is (szembetűnő, „számszerűsíthető” jegye, hogy a 250 ütemnyi műben — száz ütem szól kíséretlen egyszólamúságban.)

        Külsőre különösen egyszerűnek látszik a hangnemi koncepció. Az első, rövid szakasz hangsúlyozottan Gesz alapú, előjegyzése szerint líd sorú. Bevezetője megkínzott, vergődő orgona-monológ: a líd nagyszeptim és bővített kvart kiélezett váltásaival, de (nagyszeptimet és bő kvartot állítva magára az f nagyszeptimre is?) gesz-a-h-c-desz-e-f-re tágul a fantasztikus járású modusz… Árnyalatnyi enyhülés az elfúló, dermedt „quis sustinebit?” után, amikor el-elakadó, tört fohász indulna – „Quiat apud Te…” (106) – de benne is csak az ének talál, fokról-fokra, oldódóbb és folyamatosabb arioso-hang szorongó alázatára. A harmóniai környezetet ez csak ideig-óráig hangolja szelídebbé, úrrá lesz rajta újra, késleltető sóhajokkal, egészhangcsomók hideg zöngésével, a vágyott megváltás-ígéret – végtelen-oldhatatlan kérdésessége, elérhetetlensége. Gisz-moll keretű, alászállva eltűnő kvart-szext sor a kicsengés: nem válasz az elindulásra a homályos mélységből, nem a közbül félénken felderengő bizodalomra.

… A külső eszközök redukciója, a kolorisztikus, szenzuális elemek visszahúzódása, már-már leépülése: ezek a tendenciák már a Missa choralistól kezdve, az idő múlásával nem csak egyszerűen fokozódó elmélyülés, súlyosbodás útját járják. Megkíséreltük körülírni a Missa choralis – Requiem – Via crucis pályáján, milyen új meg új emberi szituációk, változó kérdésfeltevések és válaszadások, magatartásmódok tartalmi képeit hordozzák… Ennek a vonulatnak a végén áll a De profundis megrendítő zsoltáréneke, beszédesen találó címével, szövegválasztásával. Mintha már a közlés és megértetés esélyét magát is elsiratná, temetné ez a legsötétebb szavú panasz, még ott is, ahol viszonylag stabilabban artikulálódik a – tízegynéhány ütemnyi – dallami folyamatosság. A szó, az ének közegében nincs is már mit redukálni, „levenni” többé a megszólalás és kifejezés eszköztárából. Ez a végletes tartalmi szféra átadja további mondandóit a zongora szavak nélküli szókincsének, „Balcsillagzatok”-nak, „Szürke felhők”-nek.

        Merőben más irányba fordul mégis a hátralévő vokális darabok sora, túladva mintegy nyomasztó terhén. (…)

Függelék:

Liszt Ferenc: Balcsillagzat / Sursum Corda - Előadja: Lantos István (7:53)

Zongorán előadja: Lantos Isván

(MMA 2015)

Szürke felhők (1881) (3:51)

Előadja: Szegedi Ernő (zongora)

(HUNGAROTON)

¹ Szabolcsi Bence: Liszt Ferenc estéje. Budapesti Zeneműkiadó, 1956. 10. lap

² A. Stradal: Erinnerungen an F. Liszt, Bern, Leipzig, 1929. 56. lap (id: Szabolcsi: i.m. 8. lap)

³ Peter Raabe: Franz Liszt. II. Liszts Schaffen. Stuttgart, 1931. 62-63. lap.