Tardy László
Személyes találkozásaim
Kodály tanár úrral[1]
Óvodások köszöntötték lakásán születésnapja alkalmából Kodály
Zoltánt.
A kis vendégeket Vikárné Forrai Katalin zenetanárnő
kísérte el a mesterhez.
(MTI Fotó: Vigovszki Ferenc, Budapest, 1962. december 19.)
Először
1963-ban találkoztam vele a Zeneművészeti Főiskola (ma Liszt Ferenc
Zeneművészeti Egyetem) tanszaki hangversenyén, ahol énekegyüttesünkkel, a
Gesualdo kvintettel léptünk fel. Az együttes 1962 őszén alakult karvezetés
tanszakos hallgatókból: Tarkó Magda szoprán I., Kákóczky Ilona szoprán II., K.
Witkowszky Erika alt, Reményi Károly tenor, Tardy László bariton
összeállításban. Szerettük volna jobban megismerni a madrigálirodalmat, melynek
több darabja szerepelt a tanszak kórusának hangversenyein. Elsősorban Lassus,
Monteverdi, Gesualdo műveket énekeltünk az Akadémia könyvtárában
fellelhető – többnyire összkiadás – kottákból. Nem gondoltunk arra, hogy
ebből egy rendszeresen koncertező együttes lehet, mivel azt hittük,
az énektechnikai tudásunk ehhez nem elég. Ezt meg is mondtuk Kodály tanár
úrnak, amikor a hangverseny szünetében magához hívott minket. A maga kicsit
nazális hangján megjegyezte: „Ezt jó lenne komolyabban csinálni. Nemrég jártam
Angliában, és hallottam az angol madrigalistákat. Nem jobbak, mint maguk.” Ettől
kezdve valóban úgy próbáltunk, hogy a tanult műveket majd koncerten is
elénekelhessük.
Tarkó
Magdolna és Tardy László
(Magyar Kurir)
A következő emlék teljesen személyes.
Karvezetői diplomahangversenyem egyik darabja Orlando di Lasso VI.
bűnbánati zsoltára, a De profundis volt. A különböző szólamszámú
tételekből álló darabot (3 és 6 szólam között váltakozva) az összkiadás
kvintettünk számára történt átnézése folyamán találtam. Zenei szépsége,
gazdagsága, a szerkesztés izgalmas jellege (az éppen aktuális verset az egyik
szólam mindig gregorián zsoltárdallamon énekelte) – megfogott. A könyvtárban és
másutt található irodalmat átolvasva arra a következtetésre jutottam, hogy a
művet – noha a Lassus kötetben erre vonatkozó utalás nem volt – hangszerek
közreműködésével adjuk majd elő. Ebben megerősített Hermann
Bäuerle: Die sieben Busspsalme des Orlando di Lasso című, 1906-ban készült
doktori munkája. A könyv szerepelt az Akadémia könyvtárában is, de a helyén
csak egy cédula volt: „A kötet Kodálynál eltűnt”. Végül Bárdos tanár úr
segítségével kaptam meg a művet a Pannonhalmi Apátság könyvtárából. A
hangszerkíséretes előadásra vonatkozó elgondolásomat Vásárhelyi tanár úr
el is fogadta. A mű elhangzása után – a diplomakoncert szünetében – a
díszpáholyban ülő Kodály tanár úr magához hívatott és megkérdezte: „Miért
voltak hangszerek is a darab előadásánál?” Amikor belefogtam érveim
felsorolásába, félbeszakított: „Kedden reggel várom a lakásomon a
bizonyítékokkal.” Nagy izgalommal készültem, és az eset különlegességére való
tekintettel Kárpáti tanár úr hozzájárult, hogy a német MMG (Musik in Geschichte
und Gegenwart) zenei lexikon „L” betűs kötetét (amely csak pár héttel
diplomahangversenyem előtt érkezett meg a könyvtárba) elvihessem a Tanár
úr lakására. A Lassus-szócikk végén egy gyönyörű színes kép van: Hans
Mielich festménye a Bűnbánati zsoltárok díszkiadásából. A képen Lassus egy
spinét mellett ül, körülötte 12 hangszeres zenész (vonósok, fa- és rézfúvósok),
előttük néhány énekes fiú, mögöttük pedig mintegy 16-18 énekes férfi.
Hans
Mielich (1516-1573): Szabadtéri összejövetel
Kodály tanár úr
hosszan nézte a képet, majd előre lapozva végigolvasta a több mint 20
oldalnyi szócikket. Közben (ez közel egy óra volt) erősen dobogó szívvel
álltam az íróasztala mellett. Amikor az olvasással végzett, becsukta a lexikont
és így szólt: „Köszönöm, ezt nem ismertem. Magának igaza van. Mégis azt
tanácsolom, énekeljenek minél többet hangszerkíséret nélkül.” A többi
bizonyítékot már nem is kellett előhozni, intett, hogy elmehetek.
Egy másik epizód. Az 1964/65-ös tanévben a
Gesualdo kvintett másik két énekesével, Tarkó Magdával és Reményi Károllyal az
Olasz Intézetbe jártam nyelvet tanulni, ahol a madrigálok régies olasz
nyelvének megértésében is segítettek bennünket. Ott találtunk egy prospektust,
amelyben a római Accademia Nazionale di Santa Cecilia velencei zenei
fesztiválját és kurzusait hirdették, többek között kamaraénekre is. Beadtuk a
jelentkezésünket, de az Interkoncert a kérésünket elutasította. Mi akkor már a
Tanár úr és ifjú felesége, Sárika meghívására eljártunk a köröndi lakásukra a
szombat délutáni házi muzsikálásokra, amelyeken tanítványai, Katanics Mária,
Kistétényi Melinda, Forrai Katalin, Szabó Helga, Lukin László, Csík Miklós,
Vikár László és más kiváló zenetanárok vettek részt. Körülültünk egy nagy
asztalt, és a Sárika által előkészített kórusműveket énekeltük. Volt
köztük egy gyönyörű Bach korál, a Tanár úr kedvence, melyet szinte mindig
elénekeltünk. Ennek felhangzásakor Kodály bejött közénk, és úgy hallgatta.
Ő ugyanis ilyenkor két szobával beljebb tartózkodott, és íróasztalánál
dolgozott. Az együttlét alatt behívott egyet-egyet közülünk, hogy a munkája
felől érdeklődjön. Minket többnyire a zeneakadémiai dolgokról és az
együttesről kérdezgetett. Elmondtuk, hogy készülünk Olaszországba.
Próbahelyünk a Városligeti (akkor Gorkij) fasorban, a Zeneakadémia
kollégiumában volt, a kvintettből ugyanis két lány ott lakott. Egy
alkalommal az utcán összefutottam a reggeli sétáját végző Kodály tanár
úrral, aki megkérdezte: „Mi van, mennek Olaszországba?” Mondtam, nem, mert a
minisztérium is elutasította jelentkezésünket. „Butaság!” Nem is szólt többet.
Másnap csengett a telefonom, a minisztériumból hívtak, hogy menjek be, mert
beszélni akarnak velem az együttes kiutazásáról. Kiderült, hogy a Tanár úr
hazament, és felhívta az illetékeseket. Ennek eredményeként utazhattunk ki a
velencei Vacanze Musicali nyári zenei kurzusra, ahol egy kiváló olasz muzsikus
karnagy, Nino Antonellini volt hat héten át a tanárunk, akivel Monteverdi két
nagy madrigálciklusát, a Sestinat és az Arianna panaszát gyakoroltuk.
1966 novemberében Szőnyi Erzsébet
tanárnő felhívott telefonon, hogy menjek el Kodály tanár úrhoz, beszélni
szeretne velem. December közepén tudott fogadni. Elmondta, hogy keres egy
megfelelő embert, aki Kaliforniában, a Stanford Egyetemen két éven át
tanítaná a Kodály-módszert. Kikérdezett angol nyelvtudásomról is, és vázolta,
mi lenne a feladatom. A beszélgetés végén megkérdezte, mit csinálok most. „Augusztus
óta a Mátyás-templomban vagyok kántor-karnagy” – feleltem. Rövid gondolkodás
után így szólt: „Akkor felejtse el, amit mondtam. Kaliforniába mást is tudok
küldeni. De valakit ma arra biztatni, hogy templomi kántor-karnagy legyen, azt
nem merném.” Ebben maradtunk. De volt még egy számomra emlékezetes mondata,
amit máig a szívemben őrzök: „Az ajtóm mindig nyitva áll maga előtt!”
Akkor én még nem tudtam, hogy a Budavári Te Deum ősbemutatóján kívül
ifjúkori emlékek is fűzik őt a Mátyás-templomhoz. Két fiatalkori darabját,
egy Ave Mariat és az Assumpta est Maria offertoriumot a templom akkori
karnagya, Vavrinecz Mór mutatta be. A művek eredeti szólamai ma is a
templom kottatárában vannak, repertoáron tartjuk őket a Missa brevissel és
a Budavári Te Deummal együtt.
Tardy
László vezényel a Mátyás templomban
(magyarkurir.hu)
A következő emlék is a köröndi
éneklésekhez kapcsolódik. 1965-ben egy kora nyári szombat délután, amikor a
náluk összehívott szokásos muzsikuskörben énekeltünk, Sárika így szólt: „Laci, menjen
be az uramhoz!” Bementem a Tanár úrhoz, aki az íróasztala mögött ülve
zeneakadémiai ügyekről kérdezgetett. Egyszer csak egy mondat közepén
odafordult: „Mondja, lesz magukból egy pár?” Hirtelen nem is tudtam, mit
mondjak. Azt vettem észre, hogy leendő feleségem, Tarkó Magda – akivel
akkor még csak három hónapja jártunk együtt, és ilyesmiről még egyáltalán
nem beszéltünk –, ott áll mellettem. Sárika ugyanis közben őt is beküldte
a szobába. Úgy tűnik, ezt előre megbeszélték, hogy „kiugrasszák a
nyulat a bokorból”. Erre ijedtemben-zavaromban elkezdtem: „Tanár úr, mi még nem
is…” „Nem magát kérdeztem! Úgysem magán múlik. Majd a leány…”– szólt közbe
Kodály. Magdi erre: „De Tanár úr tudja, hogy kettőn áll a vásár.” Mire
ő: „Tudom, de az ilyen esetekre nem vonatkozik. Jegyezze meg magának, egy
nő ahhoz megy feleségül, akihez nagyon akar.” Mindkettőnkben
maradandó élményként maradt meg ez az epizód. Folytatása is lett: 1969-ben
összeházasodtunk, és Sárika esküvői ruha céljából Magdinak ajándékozta azt
a gyönyörű fehér anyagot, amit még a Tanár úrral együtt vásároltak
Párizsban. Feleségem az ebből készült ruhát viselte az esküvőnkön,
későbbi koncertjeinken, és ma is őrzi.
Még egy apró emlék: 1966 tavaszán,
Bartalus Ilonával szeksztetté bővülve, Csehszlovákiába utaztunk
hangversenykörútra. A szervezők azt kérték, hogy a műsorban legyenek
Bartók és Kodály művek is. Az egyneműkari darabokból tudtunk
válogatni, de tanácstalanok voltunk Kodály vegyeskari darabjaival kapcsolatban.
Ezért egy alkalommal megkértük, adjon tanácsot, mit énekelhetünk el. Ezt
mondta: „Bármit, amihez szólamonként legalább egy-egy ember van, hogy ne
maradjanak ki hangok. Csak ne akarjanak olyan hatásokkal dolgozni, mint egy
nagy létszámú vegyeskar, mert úgysem sikerülne a megfelelő eredményt
elérni. Maguk viszont tudnak olyan finomságokat kihozni a darabokból, amire egy
nagy vegyeskar sosem lenne képes. Mit gondolnak, mekkora létszámú kórus
lebegett előttem, amikor a Mátrai képeket komponáltam? Szögi Endre alig 20
fős szegedi kamarakórusa.” Mi elképedtünk, hiszen akkoriban a Mátrai
képeket csak 60-80 fős énekkarok szólaltatták meg. A Mátrai képeket ugyan
nem, de a Tanár úr bátorítására a Székely keservest felvettük a műsorba.
Bár nem volt egyszerű feladat elfelejteni a korábbi „nagykórusos” hangzás
emlékeit, a koncerteken szép sikerrel szólaltattuk meg ezt a művet is.
*
Kodály tanár úr
három ízben befolyásolta döntően életem menetét, melyekre csak hálával
gondolhatok. Először 1963-ban, a Kvintett munkájának bátorításával,
támogatásával, mellyel szép zenei pályát futottunk be. (Közös fellépéseink
azután értek véget, hogy 1975-ben Eötvös Péter számunkra komponált Moro lasso
maszkos madrigál-komédiájának kölni világbemutatójára nem utazhattunk ki.)
Másodszor akkor, amikor – szinte az ő döntése nyomán – maradtam a
Mátyás-templomban, ahol immár több mint 50 éve végzem kántori-karnagyi
munkámat. Harmadszor akkor, amikor kedves huncutsággal Sárikával együtt a
mélyebb párkapcsolat és a házasság felé terelgettek bennünket. Ebben is
közeledik az 50. évforduló, amelyet reményeink szerint nyolc, vagy még több
unokával fogunk megülni.
(2017)