110 ÉVE SZÜLETETT

 

I.

NAGY OLIVÉR

 

zeneszerző, karmester, egyházkarnagy, zenei szakíró

(Budapest, 1912. szeptember 24. - Budapest, 2000. október 12.)

 

Nagy Olivér

 

Tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte: 1933-ban egyházkarnagyi, 1935-ben középiskolai énektanári, 1936-ban zongoratanári oklevelet szerzett. 1933-tól 1939-ig a Palestrina Kórus korrepetitora és másodkarnagya, 1936 és 1951 között az Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának tagja, 1945-től 1982-ben történt nyugalomba vonulásáig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára. 1971 és 1980 között a KÓTA munkatársa volt. 1982-ben vonult nyugdíjba. Hangjáték-kísérőzenéket, szimfonikus műveket (pl. Divertimento), kórusokat, népdalfeldolgozásokat írt, klasszikus zeneszerzők műveit adta közre, zongorakivonatokat készített, szerkesztői munkát végzett. 1953-ban kiadott, majd 1975-ben második kiadásban megjelent alapvető tankönyve a Partitúraolvasás - partitúrajáték. Szerkesztője az 1975-ben megjelent A magyar kórusművészet 30 éve című tanulmánykötetnek. Munkásságának részét alkotják tanulmányai, cikkei, műismertetései és hangversenykritikái. (wikipédia)

 

 

 

II.

 

EMLÉKEZÉS Szirányi STANCEL János

zongoraművész – tanárra[1]

 

(1912, Temesvár – 2003, Budapest)
Szerkesztő-riporter: Szőke Cecília


    Elment egy idős tanár. Olyan türelemmel, békésen búcsúzott az élettől, ahogy mindig is élt. A következőkben fia és volt tanítványai emlékeznek rá.


Apám csodagyerek volt – mondja Szirányi János, a Bartók Béla Emlékház korábbi igazgatója. Csak úgy becézték odahaza, hogy Temesvár „kis Mozartja”. Hároméves korában már kiderült, hogy remek füle van, mindent le tud játszani, minden harmóniát megtalál a zongorán. Ha mód lett volna mai értelemben vett komoly zeneoktatásban részesíteni, tehetsége sokkal nagyobb nyilvánosságot is kaphatott volna, de hát Temesvár akkoriban elég nehéz sorsú város volt. Amikor alig 17 évesen leérettségizett, szülei úgy döntöttek, hogy fel kell hozni Pestre. A családi legenda szerint nyolcvan darabot vitt fejből a Zeneakadémiai felvételire, amit többé-kevésbé autodidakta módon tanult meg. Kodály rögvest felvette zeneszerzés szakra, zongorából azonban még csak a Zeneakadémia előkészítő osztályába került, Tauszky Jolán szárnyai alá. Egy évvel később Keéri-Szántó Imre tanítványaként már a rendes zeneakadémiai osztály hallgatója, ahol tanári oklevelének megszerzése után, három éven át Dohnányi Ernő legendás művészképzőjében folytathatta tanulmányait. Zongoraművészi diplomáját 1940-ben abszolválta.

 

Tanulmányai során két ízben nyerte el a Zeneakadémia komoly rangot jelentő Liszt-díját, még diákként oklevelet szerzett Bécsben egy nemzetközi Liszt-versenyen,1938-ban pedig egy főiskolai koncerten Dohnányi vezényletével játszhatta el Liszt: Esz-dúr zongoraversenyét. Ha jól tudom,1942-ben egy sikeres olaszországi szóló-turnéról nagyon szép kritikákkal tért haza, sőt kapott újabb koncert-meghívásokat is, többek között Berlinbe, ahová már nem ment. A történelem beleszólt az életébe: ’44 végétől katonaság, majd három év hadifogság… Így már majd négyéves lehettem, amikor megismerhettem, amikorra első apai emlékképeimet vissza tudom vezetni.

Hárman voltunk fiútestvérek, mindannyian a muzsikus család légkörében nőttünk fel. Intenzív házi muzsikálós élet folyt odahaza. Emlékeim szerint apám anyámmal négykezesezett, Dullien Klára hegedűművész-tanárral és Pallagi Jánossal pedig elég rendszeresen kamarázott. Az nem merült fel, hogy szüleink tanítsanak is minket zongorázni, de a gyakorlás számonkérése soha nem maradt el. Péter bátyámról hamar kiderült, hogy nem lesz muzsikus – annál inkább zeneszerető –, én viszont jól éreztem magam a zongoránál, Gábor öcsém pedig (aki a Zeneakadémia könyvtárosa) később klarinét szakot végzett.

 

 – Jöttek-e a tanítványok házhoz is, vagy a tanítás külön élete volt az édesapjának?

 – Nem tudott külön élete lenni. Gyerekkoromban szinte minden vasárnap a zongoratanítás körül forgott. Hol anyámnak jöttek a kis tanítványai, hol apámhoz a nagyobb szakiskolások. És elkápráztattak, bámulatba ejtettek, hogy mi mindent tudnak már. Apám az ötvenes években elképesztő mennyiségű tanítást vállalt. Volt olyan év, amikor 103 (!) növendéke volt. A Bartók Béla Szakiskolán kívül tanított a MÁV zeneiskolában, s a tetejébe volt a lakásunkhoz közel egy magán-, akkoriban „munkaközösségi” zeneiskola is, ahol szintén tanítottak anyámmal együtt. A hat nap - hétfő reggeltől szombat estig - nagyjából szülői távolléttel telt…

 

 – Voltak-e Édesapjának úgynevezett „kedvenc” tanítványai, akikkel kiváltképp szeretett foglalkozni?

– Az idősebbek közül mindenképpen meg kell említenem Hazai Tibort, akire nagyon büszke volt és nagyon fontos tanítványként hallottunk róla otthon. De bizonyos, hogy a pályára kerültek közül Neszlényi Judit, Ábrahám Mariann, Krause Annamária szintúgy, Füzesséry Tibor, és az ő későbbi felesége, Simon Anikó is a nagyon kedvesek közül való. A picit későbbiekből Fellegi Ádám is tanult nála, igaz, hogy nem sokáig, de tőle ment felvételizni a Főiskolára. Apám szerint talán egész pályájának legkiemelkedőbb tehetségű tanítványa lehetett. Emlékszem, nagyon készült minden órájára, hogy színvonalasan tudjanak kommunikálni. Persze nem is tudom, hogy a nevében én mondhatok-e bármit, hogy ki is volt az igazi kedvenc, de az biztos, hogy a későbbiek sorából Horváth Anikó állt érzelmileg legközelebb hozzá.

 

Horváth Anikó csembaló művész-tanár: A Zenei Gimnáziumban kerültem János bácsihoz. Ő akkor a negyvenes éveiben járt, de nekem persze szörnyű öregnek tűnt, mert aki kopasz, bajszos és szemüveges az csak öreg lehet egy kamaszlány szemében. Pedig nagyon fiatalos volt, most ahogy visszaemlékszem, az jelenik meg előttem, hogy mosolyog, élénken beszél és minden érdekli. Nagy operarajongó voltam és ő minden operáról mindent tudott. Visszatekintve nagyon tetszik, hogy mennyire széleskörűen művelt volt. Ha valamit rosszul mondtam valamilyen idegen nyelven, rögtön kijavított. Nem látványos eszközökkel, de nagyon jó tanár is volt. Felmérte mindenkinek a tempóját. Semmi olyasmire nem emlékszem, hogy valamit muszáj volt megcsinálni, de arra sem, hogy lazaságot megengedett volna. Nagyszerűen tanított Bachot. Egy egész sorozat Wohltemperiertes Klavier Prelúdiumot és fúgát eljátszott kívülről. Nagyon karbantartotta magát, azt hiszem rendszeresen gyakorolt is, ez egészen imponáló volt. Egy szó, ami talán mind a két jelentésében jellemző rá az, hogy lelkes. Lelkes az emberi kapcsolatokban, a tanítványok felé, és lélekkel átitatott volt minden, amit csinált. Sose szidott úgy meg, hogy megalázott volna. Nagyon jó ember volt, jó muzsikus. Élő anyagnak tekintette a zenét és ebben a szellemben felnőni, az jó dolog.

 

Krause Annamária zongoraművész-tanár: Leányfalun laktunk, itt nem nagyon volt zeneoktatás, aztán hetedikes koromban bekerültem Budapestre a Plán Jenő-féle magán zeneiskolába és ott tanított a Szirányi házaspár. Először a Gabi néninél tanultam, de János bácsi is gyakran ott volt, és ők készítettek fel engem a Konzira. Aztán a Konzit a tanár úrnál végeztem. Sugárzott belőle a zeneszeretet. Gyakran felhívta a figyelmünket egy-egy jó koncertre. Egész konzis korom alatt ott lógtam a Zeneakadémián, és ők is ott voltak. Az törvény volt, hogy szünetben meg a koncert után összegyűltünk az első emeleti erkélyen és megbeszéltük, hogy mit hallottunk. Ez egy zenei közösség volt, ahol fontos volt, hogy azonnal kicseréljük az élményeinket. A tanítására is úgy emlékszem, mint zeneszeretet központú oktatásra. Sokat mesélt régebbi mestereiről, ami nekem különösen nagy élményt jelentett, hiszen nem budapesti gyerek lévén korábban nem volt ilyesmiben részem. Nagy szeretettel készített fel a Zeneakadémiára. Nagyon fontos volt neki, hogy bekerüljek, velem együtt izgult, egészen családias volt a légkör. Mindig mosolygott, és örült annak, ha valami jól ment. Az ötvenes években nem volt szabad skálázni meg etűdözni, hogy minél inkább elhatárolódjunk a német iskolától, mindent a népdalon keresztül tanultunk. De persze titokban azért skáláztunk meg etűdöztünk. A technikai képzés is kicsit konspirációs alapon ment. Amikor Pestre kerültem, szükségem volt segítségre, hogy szolfézsból fölzárkózzak és ebben is támogatott a tanár úr, és növendékét, Ábrahám Mariannt ajánlotta. Nekem nagyon sokat segített a tanár úr emberileg és szakmailag is.

 

 Dr. Ábrahám Mariann zongoraművész-tanár: Az ötvenes évek elején voltam a Tanár úr növendéke. Nem sokkal azelőtt kerültem fel vidékről Budapestre, csaknem autodidakta, kevéske tudással, minimális előtanulmányokkal. Valami tehetséget mégis felfedezhettek bennem, mert felvettek a Semmelwies utcai Bartók Béla Konzervatórium zongora szakára. Két évig jártam Tanár úrhoz egy igen jó barátnőmmel, Pfeiffer Judithtal, aki jelenleg Kaliforniában él. Szirányi tanár úr akkori lénye emlékezetemben úgy él, mint karcsú, csinos, mindig mosolygó fiatalember. Nagyon szerettük őt, mindig lelkesen jártunk hozzá órára. Eleinte valószínűleg sok gondja lehetett velem, és egyik órán elege volt már abból, amit én csinálok, mert meghallgatott, majd így szólt: „Kedves Mariann, most zongorázok magának valamit.” Leült, és eljátszotta fejből az egész Waldstein szonátát. Addig soha nem hallott nagyságrendű, hatalmas élmény volt. Felejthetetlen. És utólag megítélve, nem kis pedagógiai érzékre vall. Varázsütésre irányt szabott későbbi zenei érdeklődésemnek, munkámnak. Megláttatta velem, mi a dolgom. Később az a megtiszteltetés ért, hogy két növendék elméletre oktatásával is megbízott. Tudta, hogy nagyon jó hallásom van, és ezek a dolgok soha nem jelentettek problémát. Ő készített fel a felsőfokú tanulmányok felvételijére. Köszönettel tartozom Neki és emléke elevenen él bennem.

 

Fellegi Ádám zongoraművész: Szirányi tanár úrral viszonylag rövid volt a tanár-növendék kapcsolatom, összesen két tanévet tanultam nála, a konzervatórium utolsó két évfolyamában, és ő készített elő a zeneakadémiai felvételire. Majdnem esélytelen voltam, amikor hozzá kerültem, és egyéb tanári korrepetálások segítségével, de koron alul – 17 éves koromban –felvettek, a második legjobb pontszámot elérve. Nagyon hálás vagyok ezért Szirányi tanár úrnak. Attól kezdve, ha ritkán is, de barátságos volt a kapcsolatunk, sőt néha még bridzseztünk is. Nagyon sajnálom, hogy búcsút kellett venni tőle.

 

Neszlényi Pfeiffer Judith, koncertező zongoraművész, zeneszerző, költő, a Los Angeles-i Állami Egyetem v. professzora, a Los Angeles-i Nemzetközi Liszt Zongoraverseny rendezője: 15 éves voltam, mikor Édesapám, Pfeiffer Ede a „Konzi” csigalépcsőjének az aljában bemutatott. Ők kollégák voltak régről– mindketten Dohnányi Zeneakadémiáján kapták arany diplomájukat. Apám hegedűből, Szirányi pedig a híres és szépreményű zongorista, Dohnányi növendékeként. Mindketten a Konzervatórium tanárai voltak akkoriban. Barátságuk „tűzön-vízen” át tartott, a II. világháborúban együtt szolgáltak a Légvédelmi Tűzérség alakulatában Fertőrákoson...

      Zongoraóráink mindig rövidnek tűntek, mert a Tanár úr minden alkalommal „előjátszott” – amikor is páratlan technikai felkészültsége alátámasztotta a művész ihletett előadásmódját. „Hanzi”, ahogy felesége hívta, mindig megmaradt művésznek: a zene iránti odaadása átragadt a tanítványaira is. Született pedagógiai tehetsége és végtelen, szeretetteli türelme elengedhetetlenül ismételtette velünk a zenei mondanivalót, amíg az ki nem fejeződött a mi előadásunkból.


    Én a Zeneakadémiára kerültem Antal Istvánhoz, majd 1956 után Kaliforniába. A kapcsolat megmaradt élőn, és mikor 1991-ben ismét budapesti pódiumon léptem fel a Liszt Múzeum meghívására, Szirányi János és Gabi az első sorban tapsolták meg, Göncz Árpád akkori államfő társaságában, Liszt műsoromat.


    Megemlítendő, hogy sohasem, mint növendékként kezelte a tanítványait, hanem mint a leendő muzsikust; egyenlőképpen! Előjátszásaiban sokszor utalt Dohnányira, illetve saját élete előbbi zongorakoncertjeire. A tanár/növendék kapcsolat párosult a tehetség elismerésével, annak feltétlen további kibontakozásához.


    1994-ben, a MAGYAR REQUIEM c. művem ősbemutatójára, a hideg esős novemberi este ellenére, mégis megjelent, és az Akadémia tanári páholyából hallgatta végig. Elismerő, büszke értékelése most is fülembe cseng: „Juditkám, én mindig tudtam”!

     2001-ben, Liszt Múzeum-beli koncertem műsorának minden egyes művét volt szeretett tanáraimnak ajánlottam, zenei emléket állítva a kiváló magyar zenepedagógiának. Akkor, az egyetlen élő művész már csak Szirányi János volt. Beethoven Pathetique Szonátáját Vele tanultam annak idején. Reméltem, hogy eljön, de fia, „Jancsika” – ifj. Szirányi – tudatta velem, hogy drága Édesapja gyengélkedik...


    Szirányi János, a magyar zenekultúra és zongora-pedagógia egyik brilliáns képviselője.  Szerény, finom, mindig helyes meglátásai megnyitották növendékeinek a muzsika megismerésének szívbéli óhaját: Sosem „kritizált”, de előjátszott. „Én így gondolom” ... „Bach ezt írta” ... „Próbáljuk meg eképpen” ... kifejezései bennem maradtak a sok éven át. Véleménye mindig sokoldalú volt: „így is lehet, úgy is lehet”, ha meggyőző az interpretáció.

      A művész, a tanár, a családapa végtelen szeretetével vett körül. Megalkuvás nélküli technikai biztonságot követelt a zene mondanivalójának teljes értékű kifejezése érdekében.

     Szirányi János élete, munkássága példát mutat a jelen és a jövő muzsikusainak. Szerénysége, úriembersége, kedves mosolya és végtelen szeretete munkája iránt a legnagyobb magyar pedagógusok soraiba emeli.

      Isten áldása volt életén – Örök elismerés szálljon emlékére

 

 

III.

 

Török Erzsébet 

(ismertebb nevén Török Erzsi)

 

Kossuth-díjas népdalénekes, magyar népdalkincs egyik kiváló tolmácsolója és népszerűsítője

(Kolozsvár, 1912. november 15. – Budapest, 1973. december 1.)

 

Török Erzsébet és Kodály Zoltán (1950)

(mandadb.hu)

 

Török Erzsi színésznőnek készült, tanulmányokat az Országos Színészegyesület színészképző iskolájában folytatott Budapesten, Stella Gyula növendékeként. Rövid színészi pályafutása szülővárosához, Kolozsvárhoz kötődik, ahol naiva szerepeket játszott az 1929–30-as évadtól. Az éneklés azonban sokkal inkább vonzotta, sanzonénekes szeretett volna lenni, ezért amikor a család 1933-ban Budapestre települt, énektanulmányokat kezdett Kelen Hugónál.

 

Kelen Bartók Béla, Kodály Zoltán népdalaira, népdalfeldolgozásaira irányította Török Erzsébet figyelmét. Inspirálta Medgyaszay Vilma és Basilides Mária művészete is. Ízes magyar beszédmódjával hamar kiváló tolmácsolója lett a zenei folklórnak, nagy sikereket aratott népballadák előadásával is. Az 1940-es évektől rendszeressé váló hangversenyfellépéseinek, rádióadásainak, később tévészerepléseinek középpontjába a népdal- és népdalfeldolgozások kerültek. Fellépett a Független Színpad rendezvényein, a rádióban az Országos Filharmónia szólistája lett. Országjáró utakat vállalt, hogy népszerűsítse a magyar népdalkincset.

A Vers- és Dal Színháza (a későbbi Irodalmi Színpad) 1956. október 18-án Török Erzsébet és Jancsó Adrienne magyar népdalestjével nyitott. A Röpülj, páva című televíziós népdalvetélkedőn ő volt az egyik zsűritag. Pályája vége felé a magyar vallásos népköltészetet is megszólaltatta (Hegyet hágék, lőtöt lépék). Életének utolsó hivatalos fellépése 1972. december 13-án volt a budapesti Egyetemi Színpadon, ahol Kodály-műveket adott elő. Ez év karácsonyán a Mátyás-templomban szerepelt még közönség előtt. Utolsó évében súlyos betegség gyötörte, második férje és édesanyja, „Gitu mama” ápolta.

Mind Magyarországon, mind az erdélyi magyarság[2] körében szerették és tisztelték az ő művészetét, a Bartók- és a Kodály-népdalfeldolgozásokat, amelyeket ő mint énekesnő szívvel, lélekkel tolmácsolt. 1954-ben Kossuth-díjjal jutalmazták, 1968-ban pedig érdemes művész kitüntetést kapta meg. Énekét számos rádió és hanglemez-felvétel őrzi, többet ezek közül korszerűbb hanghordozókon is újra kiadtak.

 

Nevezetes volt főztjéről is, több szakácskönyvet jelentetett meg.

 

Török Erzsi őszinte volt...Nem takarója, de ruhája volt a népdal, s nemcsak ünneplőre, zajos vigalomra, látvánnyal cirkalmas muzsikás vígságra, de hétköznapra is életre-halálra vállalt egyszerű köntös; és ház is, emberséggel bélelt otthon is, amelybe csendben csengő hangjával beköltöztetett minden emberségben-boldogságban szűkölködőt.”

 

 

Nagy Magyar Előadóművészek - Great Hungarian Performers - Török Erzsébet

TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (20 felvétel)

 

 

IV.

 

Végh Sándor

 

világhírű hegedűművész, karmester, a huszadik század egyik legnagyobb kamarazenésze

1912. május 17. Kolozsvár – 1997. január 7. Freilassing (Németország)

 

Végh Sándor

(kultura.hu)


12 évesen felvételt nyert a budapesti Zeneakadémiára, ahol Zsolt Nándor, majd Hubay Jenő növendéke volt, kamarazenére Weiner Leó és Waldbauer Imre tanította. Egy évig zeneszerzést is tanult Kodály Zoltánnál. 1929-ben Reményi-díjat nyert, 1931-ben kapta meg diplomáját a Zeneakadémián, és ugyanekkor Hubay-díjban is részesült.

Első vonósnégyesét, az Új Magyar Vonósnégyest 1935-ben alapította meg. 1936-ban több európai városban – így Budapesten és Bécsben, valamint az Új Zene Nemzetközi Társaságának fesztiválján Barcelonában – Végh együttese mutatta be Bartók V. vonósnégyesét. A bemutatók előtt maga a szerző is többször foglalkozott a pályája elején álló kamaraegyüttessel, és a próbák során igen jó munkakapcsolat alakult ki Végh és Bartók között, ami a későbbiekben is megmaradt.

Második vonósnégyesét 1940-ben alapította. A Végh Quartet 1946-ban részt vett a Genfi Nemzetközi Zenei Versenyen, ahol a zsűri egyhangú döntéssel nekik ítélte az első díjat; ezzel kezdetét vette az együttes három évtizeden átívelő világkarrierje. Végh Sándor a versenyt követő években Franciaországban, majd Svájcban és Németországban élt, végül élete utolsó évtizedeiben Ausztriában, Salzburgban talált otthonra.

Végh a század legkiválóbb muzsikusaival zenélt együtt. Fellépett többek között Dohnányi Ernő, Fischer Annie, Mieczysław Horszowski, Wilhelm Kempff, Rudolf Serkin, Yehudi Menuhin kamarapartnereként. Pablo Casalsszal hosszú éveken át játszott együtt a legendás csellista Prades-i fesztiválján. 1964-ben az olaszországi Cervóban Végh megalapította saját kamarazenei fesztiválját, mely mind a mai napig megrendezésre kerül, és amelyen az elmúlt majd öt évtized során számos világhírű muzsikus lépett fel.

Végh egész életében kiemelt fontosságot tulajdonított annak, hogy a felnövekvő generációknak továbbadja tudását. 1941–46-ig a budapesti, majd a baseli, freiburgi, düsseldori és salzburgi zeneakadémiákon vezetett hegedű osztályt, és számos mesterkurzust is tartott a világ különböző pontjain. 1972-ben a dél-angliai Cornwallban, Prussia Cove-ban létrehozta az International Musicians Seminart, mely mesterkurzus a mai napig híven őrzi Végh zenei örökségét.

Húsz évvel a Végh-kvartett megalapítása után, feltehetően 1961-ben hozta létre volt növendékeiből a Végh Sándor Kamarazenekart az akkor már nagy hírnévnek örvendő muzsikus. Az együttes 1961 őszén Svájcban és Németországban turnézott, 1962-ben és 1963-ban a Prades-i Fesztiválon, majd 1964-ben Cervóban is fellépett. Anyagi nehézségek miatt azonban a zenekar hamarosan kénytelen volt befejezni tevékenységét.

Dirigenssé válásában Végh a döntő impulzust az egyesült államokbeli Marlborói Zenei Fesztiválon kapta, ahol pályájuk elején álló kiváló fiatalok kamarazenéltek hírneves muzsikusokkal, és a résztvevők alkalmi zenekart is alkottak. Végh négy alkalommal, 1974-től 1977-ig vett részt a Marlborói Fesztiválon, és mind a négy évben vezette a zenekart, amelyben ezekben az években olyan, később világhírűvé vált muzsikusok is játszottak, mint Kim Kashkashian, Yo-Yo Ma, Mischa Maisky és Shlomo Mintz.

A Camerata Academica Salzburg kamarazenekart az 1951/52-es évadban alapította Bernhard Paumgartner a salzburgi Mozarteum tanáraiból és diákjaiból. 1978-ban Végh Sándor vette át az együttes vezetését. Az ezt követő majd’ két évtizednyi közös munka során az együttes második virágkorát élte, s a világ legjobbjai közé került. Számtalan külföldi vendégszereplés mellett 1983-tól a zenekar ismét rendszeres vendége lett a Salzburgi Ünnepi Játékoknak. Végh, miután átvette az együttes vezetését, lassanként az egész zenekart lecserélte, egyedül a nagybőgőst hagyta meg. A Camerata hangzásvilágában meghatározó volt, hogy vonósai jellemzően Végh-tanítványok voltak. Ennek eredményeképp egy olyan egyöntetű vonóshangzás és stílusegység jött létre, mely egyedülálló volt a maga nemében. „A Camerata számomra hangszer, tagjai lelkem minden rezdülését megérzik. Igen sok örömet adnak.”3 – vallotta Végh egy interjúban.

Végh Sándor nem a szó szokásos értelmében volt karmester. A Camerata olyan volt kezei alatt, akár egy többszörösére növelt vonósnégyes. Nagyon sok próbát tartott, és aprólékos munkával dolgozta ki a műveket. A zenekar gyakran még az ő érkezése előtt elkezdte a munkát, de elég volt, hogy belépjen az ajtón, az együttes máris egészen másképp szólt. A Camerata tagjai mesélik, hogy Végh rendkívül inspirálóan hatott rájuk; a jelenléte olyan erős volt, hogy képtelenség volt más módon zenélni, mint ahogy ő azt elképzelte és sugározta. Elég volt egy pillantás, egy mimika, egy gesztus, egy mozdulat, és minden a helyére került. Salzburgi zenekar lévén a Camerata kiemelt figyelmet szentelt Mozart életművének. Végh számos Mozart-művet játszott lemezre zenekarával, a divertimentók és szerenádok felvétele Grand Prix du Disque díjat nyert. Végh Mozart-interpretációit rangos elismerésekkel jutalmazták, megkapta többek között Salzburg városa és a bécsi Mozart Egyesület arany medálját. A Camerata élén Végh dirigálta Schubert összes szimfóniáját; a „Nagy” C-dúr szimfónia elvezénylésével ifjúkori vágya vált valóra. Zenekarának gazdag, változatos repertoárjában megtaláljuk továbbá Bach, Bartók, Beethoven, Berg, Brahms, Dvořák, Haydn, Mendelssohn, Schönberg, Stravinsky, Veress, Weiner, Wolf és mások műveit is.Élete utolsó két évtizedében Végh Sándor művészi tevékenységében a dirigálás került egyre inkább előtérbe. Ezekben az években Végh változatlanul koncertezett hegedűművészként is, míg aztán időskori ízületi problémái miatt le nem kellett tennie a vonót. A Camerata mellett Végh időről időre más zenekarokat is vezényelt, többek között az Európai Kamarazenekart, a Berlini és Bécsi Filharmonikusokat, valamint a Bécsi Szimfonikus Zenekart.

Végh Sándor magánemberként ugyan korábban többször is ellátogatott Magyarországra, muzsikusként azonban csak 1984-ben tért haza, hogy mesterkurzust tartson a Zeneakadémián. Előadóművészként kereken negyven évvel utolsó budapesti fellépése után, 1986-ban hallhatta őt ismét a magyar közönség. Első magyarországi mesterkurzusát továbbiak követték. Dirigensként is többször fellépett budapesti koncerttermekben, a Camerata Academica Salzburg mellett a Budapesti Fesztiválzenekart és a Weiner–Szász Kamaraszimfonikusokat is vezényelte.

Művészetének elismeréseképp számos kitüntetést és díjat kapott, többek között a Brit Birodalom Érdemrendjét (Honorary Commander of the Most Excellent Order of the British Empire, 1989), a francia Művészeti és Irodalmi Érdemrend Lovagi fokozatát (Chevalier de l’Ordre des Arts et des Lettres, 1989), az Osztrák Tudományos és Művészeti Érdemrend I. osztályát (Österreichisches Ehrenkreuz für Wissenschaft und Kunst I. Klasse, 1992). Magyarországon megkapta a Magyar Népköztársaság Aranykoszorúval díszített Csillagrendjét (1987), a Pro Cultura Hungarica díjat (1995) és a Budapest Díszpolgára címet (1995). A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tiszteletbeli tanárává fogadta (1992), a Végh-kvartettel pedig Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjban részesült (1989).

 

(BMC)

Végh Sándor

(gramofon.hu)

 

Végh Sándor portré (59:44)

Egy utolsó mohikán - portré Végh Sándorról 1991

 

Sándor Végh in concert (Mozart, Haydn, Bartók, 1988) (1:31:04)

Sándor Végh conducts the Budapest Festival Orchestra in 1988, in Budapest Congress Center. Soloist: Miklós Perényi Mozart: Symphony in g minor, K.550 1. movement 00:50 2. movement 10:16 3. movement 19:00 4. movement 23:28 Haydn: Cello concerto in D major 1. movement 30:07 2. movement 46:21 3. movement 52:19 Bartók: Divertimento 1. movement 59:45 2. movement 01:09:48 3. movement 01:21:23

 

Vegh Quartet Schubert&Brahms 22 September 1964 1 (1:34:00)

 

 



[1] Első megjelenés: Parlando 2004/2. szám