DUDÁS ÉVA[1]

 

PAGANINI

 

 

Szerencse, hogy az emberek ma már nem használják az utcai telefonokat. Még a szegényebbeknek is van valami rissz-rossz mobil a kezében. Miért fontos ez nekem? Nagyon egyszerű a válaszom. A fülke, még ha nyitott is, védett, nem éri annyira az aluljáró huzata, és ha beleteszek mondjuk két paplant meg egy plédet alulra, szinte egy ágy lesz belőle. A szállóra csak akkor megyek, ha már fagypont alatt van a hőmérséklet. Nem szeretek a szállón lenni, ott lopnak meg verekszenek, hangoskodnak. Itt is vannak társaim, itt ritka a verekedés. Vakond, a fülkeszomszédom néha megkínál kolbásszal, parizerrel. Sosem kérdem, honnan vette.

 

Ha lenne egy fülhallgatóm meg egy mobiltelefonom internettel, betenném a fülembe és hallgatnék valami zenét. Nagyon szeretem a komolyzenét, főleg a zenekari műveket. Valamikor én is játszottam szimfonikus zenekarban a hegedűmön, de az már régen volt.

 

Nem rossz itt az aluljáróban, főleg hétköznap csendesedik el esténként ez a hely, behúzódom a kuckómba, lehunyom a szemem, úgy teszek, mintha aludnék. Ezek a nap legértékesebb percei. Levetítem a múltam képeit. Főleg a volt családom jelenik meg a képzeletbeli képernyőmön, a kislányom, amikor a kis hegedűjén megpróbálja lefogni a húrokat. Az órák végén átölelte a nyakamat a kis karjával, haja csiklandozta az arcomat. Ezek a percek a Paradicsomba röpítettek.

 

A feleségem, aki már rég itt hagyott, nem akarta, hogy zenét tanuljon a gyerek. Ő mindig mindent a gyakorlati oldaláról nézett. A szépség, a lélek rejtelmei nem érdekelték. Két külön bolygón éltünk, még este az ágyban sem tudtunk felmelegedni egymás iránt. Még ő is hiányzik nekem.

 

Tulajdonképpen igaza volt, hogy ott hagyott. Már reggel elkezdtem inni, a konyak megtette a hatását: elfeledtem mindazt, ami vár rám: a pénztelenséget, a feleségem hidegségét, a bizonytalanságot, hogy bármikor kirakhatnak a zenekarból. Hegedűsökből Dunát lehetne rekeszteni, és a fiatalabbak mindig kelendőbbek voltak.

 

Jó itt nekem a téren, ha kisüt a nap, felmegyek, ott hagyom a telefonfülkémet, nézem a galambokat, elmegyek élelemszerző körútra. A többiek csak Paganininek hívnak, mert egyszer kikotyogtam, hogy mi volt a foglalkozásom, mikor még otthon laktam.

 

Persze, előbb-utóbb a zenekarból és a zeneiskolából is kitettek. Mindenütt ugyanaz a forgatókönyv. Először szólnak, hogy ne igyak, változtassak az életmódomon, majd adnak egy kis türelmi időt. A feleségem is ezt tette. Egyedül a kislányom nem haragudott rám. Nem értette, mitől beszélek néha olyan furcsán. Sosem bántottam őket. Aztán őt is eltiltották tőlem.

 

Egyik nap heves eső esett. Ilyenkor nem nagyon mentem fel, ha megáztam volna, nem tudtam volna hol megszárítani a ruhámat. Na, meg váltóruhám se nagyon volt. Már messziről megláttam. Először a hegedűjét vettem észre, a hegedűket mindig kiszúrtam a tömegben. Felismertem az arcvonásait, pedig öt éve nem láttam. Kész nő lett belőle. Szóval még mindig hegedül. Lehet, hogy zenekari próbára megy. Vagy hegedűórára. Földöntúli boldogság öntött el: még ha meg is szakított velem minden kapcsolatot, akkor is minden egyes vibrato-nál, üveghangnál, kettősfogásnál én vagyok ott vele, ezt a magot én ültettem el. Ott vagyok vele minden vonóhúzásnál.

 

Felém közeledett. Egy másik lánnyal volt. Már majdnem odaért a fülkéhez, mikor véletlenül rám esett a pillantása. Öt éve nem látott. Hirtelen villanásszerűen felismert, a szája kicsit megremegett, elvörösödött és elrohant. A szégyen, amit éreztem, mint egy cunami, úgy áradt szét bennem. Borostás voltam, hajam kócos, a ruhám nyűtt, úgy néztem ki, mint egy züllött, eszét vesztett öregember. Arra gondoltam, hogy nem érdemlem meg, hogy éljek, nem érdemlem meg, hogy ez a gyönyörű, egészséges, okos és tehetséges lány az én nevemet viselje, a tőlem kapott tudást használja nap mint nap. Arcomon redőiben sós volt a könny. „Mi van, Paganini, rossz napod van? - kérdezte a szomszéd fülkéből Vakond. Legszívesebben behúztam volna neki egyet. De nem tettem. Befordultam a fal felé és úgy tettem, mintha aludnék.

 

 

 

A kép illusztráció



[1] „Dudás Éva vagyok, 1963-ban születtem. Abban a korban, amikor még nem volt világháló, lassúbb, talán nyugodtabb világban nőttem fel. Egy kisváros ének-zenei tagozatos általános iskolájában szerettették meg velem a komolyzenét, és bár nem zenei pályára mentem (idegen nyelvekkel foglalkozom), a zene iránti rajongásom megmaradt. Az irodalom és a zene nem áll messze egymástól. Bár különböző eszközökkel dolgoznak, egy tőből fakadnak: az emberi lélekből és értelemből.”