MOLNÁR ANTAL[1]
SZABOLCSI BENCE, AZ ÚJÍTÓ[2]
Szabolcsi Bence
(Budapest, 1899. augusztus
2. – Budapest, 1973. január 21.)
zenetörténész, művészettörténész, Baumgarten-díjas (1933, 1947), Kossuth-díjas (1951, 1965), Herder-díjas (1971),
az MTA tagja (levelező 1948, rendes tag 1955)
zenetudományi órát tart a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán
(2000-től egyetemen). Tőle jobbra Bónis Ferenc (1932–2019) zenetörténész.
(MTI
Fotó/Magyar Fotó: Zinner Erzsébet, Budapest, 1955.
február 21.)
Jóbarátom, segítőtársam és
kollégám, Szabolcsi Bence, olyan magában álló, eredeti egyéniség volt, hogy
bármihez nyúlt, az új színbe öltözött. Azáltal vált a kezében minden vállalkozás újítássá, hogy ő maga volt a lehető
legkevésbé megszokott utakon járó. Működésének forrása buzgott olyan eredeti módon: egyénisége nyitva állt a
teljes emberi művelődés előtt, a legapróbb mozgatóelemtől
föl a világegyetemi méretekig. És ez a nyitottság egyesült nála a közlő
képesség ritka magasságával és természetes nyelvi kisugárzásával. Ha együtt
voltunk és zenei témára tértünk, Szabolcsi hamarosan a zongorához sietett,
példákat rögtönzött rajta, mindig a legtalálóbbakat, s ami szöveggel kísérte a
felmutatott zenét, az olyan tökéletesen kiformált és végleges volt, hogy
nyomtatásba kívánkozott. Ebbe bele értetődik a magyaron, a szívéhez
legközelebb állón kívül a teljes nyugat-európai művelődés, hiszen a
német, olasz, francia és angol nyelvnek éppúgy birtokában volt, mint anyanyelvének.
Kérdezhetjük, miért nem lett irodalomtudós vagy bölcselő, miért tárta fel
az emberi lélek titkait a muzsikai bensőség megfejtésén át. Úgy látszik,
neki is döntő élménye lehetett – már ifjúkorában, amikor
,,Mozart”-jára eszmélt – az
európai csoda, vagyis az itteni mélységek legkimerítőbb orgánuma, a
többszólamú zene.
Leszögezhetjük: a legfőbb újítás Szabolcsi
részéről éppen az, hogy valaki, aki éppannyi jogon lehetne irodalomtudós,
filozófus vagy szépíró, mindezt a képességét odaajándékozza zenei élményeinek,
azok tolmácsolásának.
„Szépírót” mondottam. Nem véletlenül. Mert
Szabolcsi, amikor tárgyilagos tudását a zenébe merülő hallgató forró rajongásával egyesíti, ennek a
rendkívüli vegyületnek olyan teljes értékű nyelvi mását adja, mint a
kivételes íróművészek. Ha szövegének olvasásába merülünk, egyfelől
sorról sorra mindinkább megmámorosodunk az abból kiáradó szenvedélytől,
másfelől a tanulságok ömlő tömegével úgy ismerkedünk meg, mintha
izgalmasan érdekfeszítő kalandregényt becéznénk. Szabolcsi annyira imádta
tárgyát, hogy a képességében rejlő sokféleségtől megkövetelte a
pusztán muzsikára való irányulást. Innen a szokatlan sokoldalúság, teljesség és
sugallókészség a műveiben, az addig nem ismert,
egyéni, utánozhatatlan, tehát a szakmát merőben megújító magatartás.
(Kossuth Kiadó, 2017)
Az Európai
virradat remeklője így lett a zenetudományi virradatnak fölidézői
évé. Idegen nyelvekre fordított számos munkájának egyértelműen nagy sikere
és jutalmazása jelzi, mennyire túlmutat az ő működése a hazai
határokon, Az európai művelődésre irányuló, nagyszabású dolgozatait
az teszi kimerítően jellegzetessé, hogy írójuk a keleti (ázsiai) kultúrák
múltjában és jelenében szintúgy tájékozott. De végszámadásban mégis a hazai
zenetudomány köszönheti munkásságának a számbelileg és energetikailag
legnagyobb teljesítményt. Ide kötötte őt nemcsak az anyaföld imádata,
nemcsak az életkorával egybeeső alkotó-zenei megújulás, hanem az
egyéniségében rejlő erkölcsi tőke is: ott kellett utat törnie, ahol a
történelmi szerencsétlenségek bénító ereje annyi-annyi hősi életnek lett a
pusztító végzete. Vállalta a heroikus
újítás munkáját.
Számos tanulmány fogja életművének gazdag
számláját elkészíteni, lassan-lassan leróva tudományos életünk adósságát az ilyen teljesítménnyel
szemben. Szabolcsi volt a legelső, aki a zsidó népdal és templomi zene
teljességéről tiszta képet adott. Irodalomtudományunkat megújította a
magyar vers múltjára vonatkozó zenei behatások föltárásával. Ahogyan ő
egyes európai központokról (Bécs, Velence, Párizs, London) értekezik, az minden
vonatkozásban egyenrangú a Stefan Zweig-i
színvonallal. Tudtommal senki olyan mélységesen nem hatolt a dallam és az
ornamentika mivoltába, történelmi változataikba és jelentőségükbe, mint
ő. Ahogyan Bolyai János a többdimenziós mértant ,,a
semmiből" megteremtette, úgy alkotta meg Szabolcsi a zenei földrajz tudományát. Ő lett a
valahai pentaton-művelődések első szakavatott leírója,
kiegészítésül az ókortudományhoz. Az ő irányításával tudjuk pontosan
kielemezni bármely melódiaszerkezet alapját, a mindenütt alapvető
,,makám”-csírát.
Vajon kinek sikerült olyan meggyőzően bemutatni Liszt későkori
megújulását, jövőterhes örökségét, mint Szabolcsinak?!
Vagy Haydn nagyságának addig ismeretlen tényezőit?!
Itáliában ismeretlen Vivaldi-kéziratokat fedezett föl Szabolcsi, és egyébként
is ő jelölte ki az olasz lángész megillető helyét a históriában,
miután már hasonló útmutatással szolgált Monteverdi, Saracini
és más úttörők megvilágításakor. És így tovább. . .
A magyar zenetudomány épületéhez Szabolcsi
járult a legteherbíróbb oszlopokkal, ő vezette be főiskolánkon a
zenetudományi tanszakot, ő alapította a Magyar Tudományos Akadémia
Zenetudományi Intézetét. Neve jelkép, szinte egyenértékű a magyar zenetudománnyal.
Szabolcsi
Bence beszéde: A verbunkos születése (1965) (5:43)
Szabolcsi
Bence beszél Kodály Zoltánról (4:52)
Így láttuk Kodályt c.
lemezről
℗ 1982
HUNGAROTON RECORDS LTD.