Ujfalussy József[1]
„CONTESSA, PERDONO!”
„Contessa
Perdono” Finale - Le Nozze di Figaro - W.A. Mozart - Teatro Bonci (5:23)
Orchestra del Conservatorio B. Maderna di Cesena
Így
szólítja meg feleségét Almaviva gróf Mozart-Da Ponte operája, a
„Figaro házassága” zárójelenetében, amikor leleplezetten, megszégyenülten kér
bocsánatot a grófnőtől. „O angyal, bocsáss meg!” – mondta a gróf
Operaházunk Figaro-előadásain, nyilvánvalóan a német verzió „O Engel"
változata szerint. Hiszen korábban nálunk mindig is kényelmesebb volt a
fordítónak német szöveghez nyúlni. És valóban, mondhatnók, nem szebb-e, nem
jobb-e még énekelni is az „angyal”-t, mint valamiféle „grófnő”-t? Vajon
nem mindegy-e, hogy szövege szerint mit mond az énekes, ha szívesen énekeli azt
az „angyal'-t? Hiszen a zenei frázis amúgy is
kifejezi a helyzet mondanivalóját, és az énekes szövegét amúgy is vagy megértjük vagy sem, hangozhatnak a hagyományos érvek.
És
mégsem mindegy, hogy a szerep szövege az éles helyzetben, a döntő
pillanatban mit mond. Részint azért, mert a mondott szöveg elválaszthatatlanul
szerves része, összetevője, zenei tényezője az énekszólamnak, és az
énekes produkció megítélésében sem lehet külön kezelni. A „Figaro házassága”
kérdéses jelenetében pedig különösen érzékeny hangsúlyt kap a szöveg-helyzet.
Ugyanis „angyal” ide, „angyal” oda, itt a grófnőnek kell elégtételt kapnia
a gróftól, aki őt Susannával megcsalni készült.
Aki közben féltékenyen gyanúsítja feleségét hűtlenséggel, és kevéssel
előbb még konokul ismételgette, hogy bosszút akar állni, hogy nem hajlandó
megbocsátani. Ilyen sértésért elégtételül a grófnőnek nem lehet elég a
szerelmes sóhaj, mert az elégtétel nem az angyalt, hanem a grófnőt illeti
meg.
Mert
kinek a házasságáról szól is a történet? A cselekvény előterében a cím
szerint is Figaro és Susanna házassága áll. Ok a
történet szerint becsülettel meg is küzdenek a maguk boldogulásáért. Susanna elhárítja a gróf tolakodó
udvarlását. Szerencsés véletlen folytán az is kiderül, hogy az a Marcellina,
akit a gróf egy korábbi szerződésre hivatkozva feleségül akar vétetni Figaróval,
éppen Figaro édesanyja. így Figaro és Susanna
házassága a III. felvonás végén nagy pompával meg is
köttetik.
Ezzel
„Figaro házassága” történetének és a hozzávaló színpadi cselekvénynek akár vége
is lehetne, de nincs. Ugyanis éppen itt, éppen így válik világossá, hogy az
inas és a szobalány házassági históriája egy másik, megelőző, sokkal
mélyebb és súlyosabb házassági válság függvényeként megy végbe. Mint ahogy az
opera nem Figaróék házasságával ér véget, úgy az egész történet nem is velük,
nem is ezzel az operával kezdődött, hanem Beaumarchais másik
színművével, „A sevillai borbély”-jal. Azzal, hogy abban az ifjú Almaviva
gróf beleszeret egy polgárlányba, Bartolo doktor szép
gyámleányába, Rosinába. A minden lében kanál borbély,
Figaro segítségével megszökteti, s a másik darabban, a történet folytatásában Rosinával mármint a grófnővel találkozunk.
Az
opera-műfaj történetének szeszélye, hogy az előzményeket bemutató
korábbi színmű idő és stílus szerint is később vált ismertté
Rossini operájában, mint Mozart műve. Rossini darabja ugyanis hamarosan
feledtette Paisiello korábbi sikeres művét.
Az
összefüggő két mű meghatározó alapvonulata mindenesetre a polgári és
a nemesi rend történelmi küzdelme. Beaumarchais - Da Ponte
nem is szűnik meg arra figyelmeztetni, hogy Rosina
polgárlány. Annyira az, hogy annak a Bartolo
doktornak a gyám leánya, akiről megtudjuk, hogy Figaro apja. Különös, de
nem mellékes színpadi „rokonság”.
A
gróf – híven önmagához – házasemberként is már egy másik polgárlányra, Susannára vet szemet. Látványosan lemond ugyan a „prima nox” feudális jogának
gyakorlásáról, de nem viseli el, hogy Susanna nem
enged szenvedélyes unszolásának. Közben feleségét gyanúsítja hűtlenséggel,
és Susanna zaklatásával is megalázza.
Így
válik a két opera összefüggő, egységes cselekvénye valójában a
gyámleány-grófnő történetévé. így találkozunk Rosinával
kettős helyzetben a második történet során. A második felvonást kezdő
Kavatinában a grófnő-szerep teljes fényében
jelenik meg. Sértett, szerelmében megcsalt, megalázott, szenvedő grófi
feleség, aki rangjának teljes zenei habitusával, Mozart zenei tipológiája
szerint Esz-dúrban, a gáláns szerenád-zenék hangszeres apparátusával, benne a
diszkrimináns klarinétokkal mutatkozik be.
Az
opera 19. számú másik áriájában már C-dúrban emlékezik vissza a
megelőző darab Rosinájának szerelmi
történetére. A kezdő frázis zenei „kijelentő mondata" az
összhangzattani alapkadencia reális világába vezet. A küzdelmet férje
megbecsüléséért, rangja elismertetéséért és személyes önbecsülése
visszaszerzéséért nem adja fel. Ismét a leleményes polgárlány eszközeivel,
rangja, származása, érdekeik közös volta szerinti szövetségese, Susanna segítségével száll harcba. Abban bízik, hogy
hűsége erejével, példájával vonhatja ismét magához a grófot. Az ária
elszánt C-dúrja folytatja Figaro „Non piű andrai”- áriájának, az I. felvonás fináléjának hangvételét.
Azt a C-dúr győzelmi hangot, amellyel Figaro a grófi ellenfélen aratott
első győzelmét ünnepelte a katonaélet gúnyos méltatásának ürügyén.
Itt
érdemes egy pillantást vetni Mozart tonális cselekvény szövésének és
jellemzésének következetességére. Figaro és Susanna
F-dúr szférájáról, Figaro gagliarda-ritmusú
dalocskájáról már felesleges is külön szólnunk. De meg kell ütnie fülünket
annak a szenvedélyes a-moll tónusnak, amellyel a gróf ostromolja Susannát. Az a-molloknak is megvan a maguk története Mozart
helyzeteket, szerepeket teremtő eszköztárában. Alia
turcák emlékét idézi fel, ezúttal a spanyol koloritot
szólaltatja meg az esküvői jelenet fandangó-táncával együtt. Hasonlóan
finom „ludus tonális” az az
ötlet is, hogy a grófnő Esz-dúrja és Susanna
pasztorális F-dúrja feleútján, a gáláns szerenád-zene kevésbé ünnepélyes,
meghittebb B-dúrjában köttetik meg szövetségük az álruhás qui
pro quo eljátszására, a gróf leleplezésére és megszégyenítésére.
Nem
kérdéses, hogy a gróf ilyen kemény megleckéztetésének csak egy célja lehet: Rosina emberi és grófnői méltósága, az őt,
hűségét és rangját megillető tisztelet visszaszerzése és
kinyilvánítása a színpad és közönsége teljes nyilvánossága előtt. A gróf
pedig ezt az elégtételt nem adhatja meg feleségének valamiféle, Rosinákhoz vagy Susannákhoz mért
„angyal” jelzővel, szerelmes sóhajjal. Nem Rosinától,
nem csak Rosinától, hanem a grófnőtől kell
mindenki szeme láttára, füle hallatára bocsánatot kérnie. Ezért kell
elhangzania az egyetlen lehetséges megszólításnak: „Contessa,
perdono!” Ha ez a színpadon nem hangzik el,
értelmetlenné és érthetetlenné válik az egész cselekvényszövés. Ezt Da Ponte is, Mozart is nagyon jól tudta.
Az
írás forrása: Zenetudományi Dolgozatok ...(2000)