OBJEKTÍV-SZUBJEKTÍV

Emléksorok egy kiállításhoz

https://kassakmuzeum.hu/hu/kiallitas/...

„A hang elszáll” – hirdeti a régi szlogen (igaz, leginkább akkor, amikor már kitaláltak lehetőségeket e tünékenység ellen). Már Buddha hirdette, hogy „aminek kezdete van, véget is ér egyszer”. Nos, eme állítások igazsága aligha szolgált vigaszul a közelmúltban, amikor egy kiállításról szinte az utolsó előtti pillanatban értesültem.

Sajtófigyelésben is jeleskedő muzsikus fedezett fel ismertetőt (beszámolót) a Kassák Múzeumban látható kiállításról – februárban. Olyan rendezvényről, amelyet már a megnyitását megelőzően érdemes lett volna reklámozni (mert, mint tudjuk, a jó bornak is kell a cégér!). A tárlatvezető prospektus tanúsága szerint 2022. szeptember 30-tól látható, 2023. február 26-ig a Kassák Múzeumban a Hangszínek című kiállítás, amelyről többet árul el az alcíme: „Új zene a történeti avantgárdban”.

Legyünk őszinték: sem a cím, sem az alcím nem olyan, ami „izgalomba hozza” a muzsikusok tömegét, s arra készteti, hogy érdeklődését és tudásszomját ott elégítse ki. Ráadásul a gazdag kulturális kínálat hatásosan reklámozott szegmensei már-már észrevétlenné szorították a háttérbe ezt a kétségkívül jelentős vállalkozást. Amely ily módon hatástalanná tette a ráfordított munkát…

Az utolsók egyikeként volt még módom felkeresni a kultúrtörténeti mazsolákat mindenképp kínáló kiállítást. Nem tisztem, hogy utánajárjak, vajon hányadik érdeklődőként érkeztem. Mindenesetre, a munkatársak érezhetően nem voltak a helyzet magaslatán – az egyszerű kérdéseket is tanácstalanul fogadták. Ami sokatmondó a tekintetben, hogy aligha kaptak korábban hasonlókat… Erre vallott a „viselkedésük” is – nem zavartatták magukat a zenehallgatásra vetemedett érdeklődő tevékenységétől, s magánbeszélgetésük hangerejével igyekeztek túlszárnyalni a számukra szokatlan zajokat (mentségükre: a pikírt „nem zavarja, hogy hallgatom a zenét?” kérdésre mintegy meglepődve, csökkentették hangerejüket…).

De térjek végre a lényegre! Kézbe kaptunk egy ízlésesre tervezett tárlatvezetőt, amelyet leginkább utólagos olvasás szándékával készíthettek. Mindenesetre valami, ami maradandóként támogatja az emlékezést. És főképp: kiderül belőle, ki mindenki munkálkodott azon, hogy létrejöjjön a tárlat.

Külföldi kiállítás-látogatói tapasztalatok birtokában állíthatom: jelentős mozzanat ez a hazai tájékoztató célú projektek sorában. Ugyanakkor az „első fecskék” közé tartozik, amit olyan problematikus mozzanatok sokasága bizonyít, amelyekre érdemben a rendezvényben a gyakorlatban való intenzív vizsgázása mutatott volna rá.

Elismerésre méltó, hogy számos lehetőség kínálkozott auditív vagy audiovizuális anyagok megismerésére. Némelyikükhöz rendelkezésre állt fejhallgató, mások viszont az egész teret betöltő hangzással működtek (vagyis, áthallással akadályozták a fejhallgatós zenehallgatást). Tehát, egymást akadályozták volna a lehetőségek, amennyiben nagyszámú érdeklődő kereste volna fel egyidejűleg a kiállítást. Volna, volna…

A hallgatnivalók egy része történeti anyag, más része pedig napjainkbeli reflexióként is elkönyvelhető. Az érdeklődő számára akkor is becses, ha más forrásból is elérhető – mert itt kontextusba ágyazva kaptunk olyan dokumentumokat, amelyekre egyébként a szinte korlátlan internetes kínálatból aligha jutna eszünkbe rákeresni (merthogy nem is tudtunk a létezéséről). Egy példa: Debussy közismert-közkedvelt Claire de lune-je – thereminen. Mellette olvasnivaló a különleges hangszerről…

Más. Zenén-túli érdeklődés-felkeltő nevek: Ferand Léger, Man Ray. Mechanikus balett George Antheil zenéjével, 1924-ből. Film-élmény 16 percben. És akkor még csak a kiállítás kezdeténél járunk.

Akik kedvüket lelik a régi írott/nyomtatott anyagok silabizálásában, élmények gazdag tárházát kapták. Levelek/levélrészletek, amelyeket magyar muzsikusok írtak külföldi kollégáiknak (néha szívesen „fordítottunk volna” a papíron, hogy továbbkövethessük a közléseket), ismertetők-elemzések, amelyeknél a dátum mellbevágó, mennyire „naprakész” tájékoztatást kapott a korabeli érdeklődő a nemzetközi élet szereplőiről, eseményeiről. És nem utolsó sorban plakátok, ahol megint csak érdemes a műsoron túl az időpontra is figyelni. Az adalékokból vázlatosan bár, de képet kapunk arról, hogy a tömegkommunikáció gyermekcipőben-járásakor is mennyire pezsgő tudott lenni a kulturális élet…

Inspiráló a sok puzzle-darabka – arra készteti az érdeklődőt, hogy próbálja némiképp elhelyezni ismereteinek (kétségkívül terjedelmes) fehér foltjain az adatokat, s összefüggéseket felfedezve közöttük, kezdjen „hálót” készíteni, a kapcsolatok tudatosításával. Ebben a tárlatvezető prospektus is segítséget nyújt. Választ kapunk például arra, hogy egyik-másik levél címzettje a magán-kapcsolaton túl mennyiben befolyásolta a nemzetközi avantgarde zenében való tájékozódást. (Az Új Föld társaság, melynek zenei vezetői közé tartozott Weisshaus Imre és Szelényi István, a Henry Cowell által vezetett New Music Society partnerszervezetének számított – „érthető” tehát, hogy miért épp Cowellnek írott Szelényi-levélbe olvashatunk bele – és nem csodálkozunk azon, hogy Szelényi Cowellét népszerűsítette írásaiban, szemben az egy idő után a neoklasszicizmus mellett kiálló George Antheillel, akinek koncertjéről negatív kritikát írt. Már a közzétett dokumentumok is az „értés”, a „tájékozottság” érzetével ajándékozzák meg az érdeklődőt – aki „ezekután” érdekeltté válik abban, hogy további „kapcsolatoknak”, összefüggéseknek nézzen utána. Ami azért fontos, mert az önmagukban álló információk könnyen felejthetők, míg az összefüggések ismeretében kialakított kezdetleges vázlatok is továbbgondolásra serkentőek!)k.

Ami a kiállítás címéből nem derült ki: korántsem zárt időszigettel foglalkozik. Kapocsként kínálkozik a köztünk élő „nagy öregek” megszólítása, akiknek személyes élményei-tapasztalatai mintegy hidat építenek a közelmúlt és napjaink zenei élete között, és nem utolsó sorban, a mai előadóművészek is sokat tehetnek a Tegnap alkotói kompozícióinak hangzó életre keltésével.

Kuriózum az első kubista opera hangképének rövid részlete, de nem kevésbé érdekes, ha Henry Cowell Ostinato Pianissimójának (1934) tőszomszédságában Kósa György Rácz Aladárnak dedikált Divertimentójába (1938) hallgathatunk bele, Szalay András előadásában.

A hangzó anyagoknak csupán részleténél tüntették fel a terjedelmet – a gyanútlan látogató így aligha tudja megtervezni az időbeosztást – és sajnálattal veszi tudomásul, hogy a riportok-interjúk között szelektálnia kell. Ami pedig nem könnyű, hiszen személyes ismerősök sorjáznak, s néhány távolabbról ismert művész (QR-kód igyekszik segíteni ezen a helyzeten). Valljuk meg: értékes találkozások közvetett részeseiként jó olyan személyiségek társaságában időzni, mint Kurtág György, Rácz Zoltán, Orbán Júlia, Kósa Gábor, Vajda Gergely és Horváth Balázs. Ráadásul 14 kiállító művész különböző műfajú alkotásai arra hívják fel a figyelmet, hogy napjainkban is zajlik kísérletező munka megannyi alkotó műhelyében.

Az ilyesfajta kiállítások haszna felbecsülhetetlen: élmények, impulzusok tárházai – jelentős segítséget nyújtanak ahhoz, hogy ama bizonyos „szakadékot”, amely nehezíti kortárs művészek és hallgatóságuk egymásra találását, segítsék áthidalni. Mert a nézőpont-váltás szemléletváltozást eredményez(het) – már amennyiben látótávolságba kerülnek az értékes lehetőségek és a potenciális érdeklődők.

Fittler Katalin