HORVÁTH ATTILA

ZENESZERZŐ, ZONGORAMŰVÉSZ-TANÁR EMLÉKÉRE

(1862–1921)

RADNAI MIKLÓS BÚCSÚZTATÓJA^{^[1]}

Chopin betegség által tépettsége volt az a mély kút, melyből mindhárman merítettek.

A tavaszi virágok azonban sohasem hozták meg a gyümölcsös nyarat neki. Művei kiadatlan kéziratként maradtak ránk csak azok számára hozzáférhetően, akik a véletlen folytán göröngyös útjára tévedtek.

Itt, ebben van az a keserűség, ami már életében jogos fájdalma volt a mellőzést érző szerzőnek. Méltán, mert nagy vesztesége ez a magyar zeneművészet teljességének. Horváth Attila hangja hiányzik a magyar XIX. század alkonyán. Liszt, Erkel mellett, akik hősök, vezérek voltak zeneművészetünk hatalmas lendületű századában, nem szabad könnyelműen lemondanunk róla sem. Mintha irodalom terén Arany és Vörösmarty mellett elfelejtkeznénk Tompa Mihályról, a virágregék költőjéről. Hiszen az a hely illeti meg Horváth Attilát a magyar zene klasszikusai után, mint világviszonylatban Schumannt és Chopint a német klasszikusok után. És már csak a szerencsésebb, a tehetősebbnek sikere verte le Grieg, Gado, Raff, Sindig személyében. Hogy mi hiányzott nála és neki a sikerhez? Egész röviden: a kiadó! A kiadó, aki áldozni akart és tudott volna műveire és műveinek megfelelő terjesztésére.

A kiadó! Olyan szó, olyan fogalom ez a magyar zeneszerzők életében, mely mind a mai napig feleletnélküli kérdés maradt. Mindenre akadt nálunk lelkes, áldozatra kész ösztönzés, vállalkozás mind a többi művészet tudott magának érvényesülésre teret, alkalmat, anyagi erőt szerezni, csak a zene maradt le. A magyar zene, ami – mostohasága ellenére is – irigyelt és elismert dicsősége nemzeti létünknek! Még annyira sem vittük, mint Schubert, aki egy pengőforintért ugyan, de mégis csak el tudta adni az Erlkönig című, rövidesen világhíressé lett dalát. Nem neki hozta aztán már az aranyat a dal, nem a haláláig szegélysorban élő szerzőnek jutott a haszon ott sem. A kiadó aratta le a pengőforint befektetésének minden anyagi előnyét, de Schubert nevét, halhatatlanságát ezek a milliók kezén megforduló, milliók ajkán valósággá változó nyomtatott kottafejek tartják fenn ma is.

Ez a nagyszabású, ez az előrelátó férfi hiányzott Horváth Attila életében is. A hiábavaló kopogtatások, a megszégyenítő kitérések, az igazságtalan mellőzések jobban szaggatták bensejét, mint a valóság sötétje. Abból mit sem érzett, mikor a hangok, saját hangjai vették körül, mint bűvös kagyló, de művészi hitét vesztette el, fokról-fokra aludt ki benne a teremtő lélek tüze, az akadályok, a közöny hideg, a külső elismerés teljesen elhibázott fukar korlátjai előtt és között.

Hiába volt, hogy vele történt meg a zenetörténet egyik legfurcsább esete is. Akkor sem volt szerencséje.

Volkmann Róbert nevéhez fűződik ez a különös eset. Mikor Volkmann megismerkedett Horváth Attilával, napokon keresztül hallgatta, vallatta a fiatal zeneszerzőt, addig, míg az minden készen lévő művével be nem számolt neki. Halván tőle, hogy mindez kiadatlanul hever, merész gondolata támadt. Arra kérte Horváth Attilát, engedje meg, hogy művei az ő neve alatt jelenjenek meg. Tudta, így könnyebben kap rajta a kiadó, később pedig lesz majd alkalom arra, hogy a kegyes csalást leleplezzék a nyilvánosság előtt. Mire azonban valami is történhetett volna, Volkmann, az elragadott barát, örökre lehunyta a szemét.

Akár igaz, akár legenda ez a történet, két dolgot fényesen igazol: az egyik oldalon azt, milyen nagy hatást gyakoroltak Horváth Attila művei még olyan szigorú mértékkel mérő művészre is, mint éppen Volkmannn Róbert volt, másrészt mi volt az a fájdalmas seb – a kiadó hiánya – melyre Horváth Attila gyógyulást keresett minden áron.

Pedig mi volt az, amit Volkmann hallott a húszéves zeneszerzőtől? Hiszen akkor igazán a kezdet kezdetén volt még csak Horváth Attila munkássága. Mit szólna most Volkmann Róbert, a szigorú, zárkózott bíráló, aki azon a kevesen is lelkesedni valót talált már, mit szólna most, a hátrahagyott örökséget megismerve?!

Csodálatos kert ez! Nekem mind ismerős virágok, mert gyerek- és ifjúkoromat jelentik. Első mesterem volt Horváth Attila. Éveken át nemcsak tanítványa, hanem íródeákja is voltam. Ott ültem mellette órák hosszat a zongora előtt, és írtam, jegyeztem azokat a felejthetetlenül szép műveket, melyeket Horváth Attila barátai és rajtam kívül alig ismer még valaki. Szabad-e ilyen hagyatéknak kallódni, porosodni? Olyan gazdagok vagyunk-e, hogy egy igaz tehetségünknek minden könnye, mosolya elmúlhat nyom nélkül a magyar zeneművészet történetéből?

Nem! Nem szabad ezt megengedni! Most kell, hogy ismerjék ezt a csodálatos kertet, mert azok közül, akik már majd ismerik, senki sem fogja ezt megengedni.

Mint a neve, olyan őszinte volt a művészete: egyszerű, magyar, bensőséges. Csendes mélázás, finom ábrándozás, szellemes ötletek, mindig csiszolt, zárt keret, a téma kifogyhatatlan változatossága, ezek jellemzik Horváth Attila zenéjét. Nagylélegzetű, többtételes műveiben meglepő a formakészség, a gondos kidolgozás, a klasszikus arányokra való törekvés. Kis keretben, lírájának legszebb verseiben oly mélyről fakadó hangot üt meg, mint csak az, akinek a valóság is képzelet, aki mindent úgy lát, ahogy ő képzeli – vak világtalanságban – a világot.

Milyen egészen különös, megható, hogy ez az asszonyi szépséget sohasem látott férfi, egyik legnagyobb művét nőnek emlékezetére írta: Zrínyi Ilonáról szerzett nyitányt. Az ő képzeletében – úgy látszik – a nő, aki emléket érdemel, akinek hősi és női sorsát fel lehet oldani zenében is, olyan, mint Zrínyi Ilona: ha kell, gyengéd, ha kell, erős, szeretni, de akarni is tud. Mennyire jellemző ez Horváth Attila lelkületére is, mennyire benne van a dacos erő és a szelíd tűrés, amivel sorsát maga is viselte, hogy ilyen nagy lélek, ilyen nagy asszony volt közel szívéhez.

Másik két zenekari művében egy vonós- és egy nagy zenekarra írt snittben leginkább a természet szépségét dicsőíti. Ő a világtalan! A holdas éjt, a madarak ébredését, a tölgyek árnyas lombját! Mintha, maga is közöttük járna, mindent látna, élvezne, amit a föld szépet nyújt. Micsoda titkos, milyen eltéphetetlen kapcsolat van ebben: a művész rejtelmes világa és az öröktermészet között. Megtalálják egymást, egymásból szívják mindig a nedvet, mi a teremtés, az alkotás szomját üdíti, még akkor is, ha valakinek lehunyt szeme soha le nem zárult a vakító nap sugarainak káprázatától. Beethoven süketen is hallott, a mi Horváth Attilánk vakon is látott.

Kamarazene-művei, két hegedű- és gordonkaszonátája, zongorahármasa és vonósnégyese, a szó legszebb értelmében kamarazene. Hatásuk, hangulatuk egyaránt a tiszta és nemes házi zenét szolgálja. Zárt formákba öntött, magasrendű, gondosan ötvözött munka minden egyes tételük, melyekben Liszt és Erkel klasszikus magyar szellemének tovább fejlődése egészen egyéni új hang a magyar kamarazene amúgy is kezdetleges korában. Szinte úttörő volt munkássága ebben.

De különösen gazdag, akárcsak a rokon lelkű Schumann, a zongoradarabok terén Horváth Attila termése. Ezeknek töredéke legalább nyomtatásban is megjelent, nagyobb része azonban kiadásra vár. A nádas zúgásától a bajadér táncáig minden megragadta a zeneszerző képzeletét, olyan programot ölel fel kis darabjaival, ami egy világlátott, egy olvasott ember érdeklődéséről tesz ékes tanúságot. Ezek a zongoradarabok tükrözik leginkább az embert magát, avval a képzelt világgal együtt, amiben élt, amivel körül vette magát, a távolkelet és a tiszaparti nádas között nyugtot nem lelő lelkével, az alkonyt, az altatódalt szerető sebzett szívével, a szonett, ballada, legenda hangsoraiba szőtt soha valóra nem vált ábrándjaival.

Így ezeket alkotva és vak gyermekeket tanítgatva élt Horváth Attila, aki 1862-ben született és 1921-ben halt meg. Temetésén alig vett más részt, mint a családján, barátain kívül ezek a szegény gyerekek, akik földöntúli tisztasággal énekelték el gyászdalaikat tanárjuktól búcsúzván. A novemberi hideg föld akkor magába fogadta meleg szívét, azóta minden tavaszban az ő rügyet, bimbót fakasztó ereje is ott feszül és hiszem, remélem, tudom, hogy eljön a nyár végre, mely igazságot szolgáltat az ő komoly zengő, magyar nevének, az ő virágaiból lett gyümölcsös fát mindenki számára hozzáférhetővé teszi, hogy termését ízleljék, szedjék….

II.

XXXIII. évfolyam 1931. 9—10. szám^{^[2]}

A SIKETNÉMÁK És VAKOK TANÁRAI

ORSZÁGOS EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII. Festetits-ucca 3.

Előfizetési ára

egy évre 24 pengő

Szerkesztők:

Istenes Károly

és

Kirschenheuter Ferenc

Egyesületi r. tagok a lapot tagilletményük fejében kapják.

A gyógypedagógiai intézetek előfizetési árát évről-évre az egyesületi közgyűlés szabja meg.

HORVÁTH ATTILA EMLÉKÉRE

A Vakok József Nádor Kir. Orsz. Intézete levéltárából vett adatok, valamint a Váradi Miklós dr.-tól és Radnai Miklós dr.-tól a napi és zenei sajtóban megjelent művészet méltányoló cikkek szövegrészeinek fölhasználásával írta: KIRSCHENHEUTER FERENC^{^[3]}

Barátok, tanítványok lelkes kis csapata kegyeletes szívvel hangversenyt rendezett 1931. nov. 4-én a rádióban Horváth Attilának, a tíz évvel ezelőtt elhunyt, sokoldalú vak zongoraművész és zeneszerzőnek, a vakok kir. intézete volt tanárának emlékezetére. A Horváth Attilaemlékesten Radnai Miklós dr. a M. Kir. Operaház igazgatója emlékbeszédet mondott, az operaház tagjaiból alakult zenekar pedig Dohnányi Ernő dr. vezénylésével Horváth Attila következő műveit játszotta: 1. Zrínyi Ilona nyitány. 2. Fantasztikus szvit: I. Madarak ébredése, II. Merengés, III. Humoreszk, IV. Óriások tánca.

Horváth Attila! A magyar zenei világ csak halála után kezdett eszmélni arra, hogy életében kora nem méltányolta kellőkép, hogy nevével kapcsolatban még kötelességei vannak, hogy életének s műveinek megfelelő világításba helyezése még megírásra váró fejezetei a magyar zenetörténelemnek, mert maradandót alkotott.

A magyar gyógypedagógia irodalma meg egyáltalában nem foglalkozott még Horváth Attilával. Pedig ennek lapjain is helye van az ő nevének. Harminckét éven át tanára volt a vakok kir. intézetének, ő maga is vak volt, tanítványa ennek az intézetnek s büszkesége a magyar vakok oktatásügyének.

Horváth Attila régi nemesi családból származott. Győrszentmárton volt a család ősi fészke s a tizennyolcadik század kilencvenes éveiben kapta nemességét I. Ferenc király uralkodása ideiében. Horváth Antal, a művész atyja, mint honvédtiszt részt vett a szabadságharcban, amiért többévi sáncmunkára ítéltek és Theresienstadtban szenvedett várfogságot. Kiszabadulása után a Khuen-Héderváryak szlavóniai birtokait igazgatta. Itt, Nustár községben, Szerémmegyében, 1862. augusztus 11-én született fia, Attila, ki egy éves korában himlő következtében megvakult. Valamennyi fiú- és leánytestvére átesett a ragadós betegségen, egyedül ő vakult meg. A kis Attila hároméves korában egy kis hegedűt kapott ajándékba és környezetének föltűnt, hogy hamar megtanult rajta játszani.

A fiúcskát nyolcéves korában, 1870. október 11-én atyja fölhozta Pestre és beadta a Vakok intézetébe. Ekkor a család már Nagykőrösön lakott s a vakok intézete anyakönyve Horváth Antalt mint „telkes gazdát” említi.

Akkoriban a zene teljes virágzásában pompázott a vakok intézetében. Mihályik Szidor dr. az intézet igazgatója, jogi tanulmányokat végzett, hites ügyvéd volt s így nem volt ugyan hivatásos zenész, de mint nagyon tehetséges műkedvelő pompásan zongorázott és különösen a magyar népdalmuzsikának volt elismert előadóművésze. Amellett finom érzésű és gondolkozású egyéniség volt, aki növendékeit általában, de a tehetségeket különösen fölkarolta. Mihályik a kis Horváth Attilában hamar fölfedezte a rendkívüli zenei tehetséget, a rendes zenei oktatáson kívül ő maga még külön órákban is oktatta a fiút zenére s a zene mellett egyebekre, főként irodalomra meg történelemre.

A vakok intézetében diáskoskodó kis Attila a zenei szakon a zongora főtanszakot végezte. De nemcsak a zenében, hanem minden irányban tehetséges volt. Bizonyítványai végig kitűnők. Már az első iskolai év végén a főpróbatéten – ahogyan akkor az évzáróvizsgákat nevezték –1 forint jutalmat kapott s évvégi jutalmazásai 5, 7, majd 10 forintra emelkedve évről-évre ismétlődnek egészen 1878. május 29-ig, amikor kilépett az intézetből.

Ugyanekkor Mihályik dr. a 16 éves Horváth Attilát bemutatta Erkel Ferencnek és Liszt Ferencnek. Erkel a legmelegebben nyilatkozott zongorajátékáról, Liszt pedig a legnagyobb kitüntetésben részesítette, homlokon csókolta. Horváth azonban csak az intézet rendes növendékei sorából lépett ki. Tanulmányait továbbra is részben az intézetben, részben annak támogatásával folytatta.

Már növendékkorában megkezdett zeneszerzési munkája lassanként megizmosodik. Molnár Vince, a vakok kir. intézete tanára írja, hogy Volkmann Róbert heteken át játszatta a fiatal Horváthtal annak le nem írt, éveken át emlékezetben megtartott kétszázhatvan szerzeményét s mert a fiatal szerző kíadóra nem talált, az volt a terve, hogy azokat 1884-től kezdődően a saját neve alatt adja ki, később pedig majd leleplezi az igazi szerzőt. Volkmannt azonban tervének megvalósításában megakadályozta 1883-ban bekövetkezett halála. Váradi Miklós dr. a Pesti Hírlap 1831. november 4-i számában „Emlékek Horváth Attiláról” című cikkében megemlíti, hogy Volkmann-nak ezt az elhatározását Lypold Kornélné, pestmegyei adófelügyelő neje is igazolja, kinek házában Horváth a nyolcvanas évek elején Volkmannal megismerkedett

Gyakran látogatott el ekkoriban Horváth Attila vidéki városokba hangversenyezni. Rendkívül lelkesedtek érte Újvidéken s Vukováron, hova többízben meghívták egy-két estére.

Mihályik igazgató több éven át állami ösztöndíjat eszközölt ki Horváth Attila számára a minisztériumtól tanulmányainak folytatására. Ilyen ösztöndíjban eladdig vak egyén nem 'részesült. Igy jutott a fiatal művész 1883-ban Bécsbe a szintén vak Labor József nagyhírű orgonaművész és zeneszerző vezetése alá, míg zongoratanulmányait ugyancsak Bécsben Leschetitzkynél folytatta. Megismerkedik itt Horváth Attila Brahms-szal s Mandyczewsky-vel is és a német alaposság, a stílus féltékenyen őrzött tisztasága itt fejlődik ki életre szólóan a fiatal magyar művész lelkében. De ha a német romantikus irány, főleg Schumannon és Mendelssohnon keresztül hatni is tudott első műveire, – írja Váradi Miklós dr. – mindazonáltal vérmérséklete, magyarosan pezsdülő ritmikája, alföldi tájak színes emlékeiben álmodozó képzelete mindvégig megtartotta hazája hű gyermekének s megóvja a német nehézkességtől.

Csáky Albin gróf közoktatásügyi miniszter 1889-ben az utolsó 400 forintos ösztöndíjat csak azzal a föltétellel engedélyezte Horváth számára, ha „tanulmányai befejeztével tehetségét és ismereteit nem külföldön, – hanem honában fogja érvényesíteni, különösen pedig, ha, mihelyt a magyar kormány fölszólítja, azonnal rendelkezésre bocsájtja magát, hogy az Országos Budapesti Vakok Intézetében tanári állást betöltsön.”

Első bécsi hangversenyén rendkívül nagy sikert aratott és ennek hatása alatt meghívást kapott nagy külföldi hangversenykörútra. Berlinben, Drezdában, Strassburgban, Zágrábban saját műveinek előadásával szerzett dicsőséget a magyar névnek. Bámulattal emlékeznek meg – írja Váradi Miklós dr. a német lapok arról a föl sem becsülhető technikai készségéről, mely Horváthot vaksága ellenére is a zongora szuverén urává teszi s óriási emlékezőképességéről, mely zenei gondolatainak dús termését az enyészettől megóvja.

Külföldi sikerei nevét ismertté tették, külföldi intézetek tanárnak is hívták, de Horváth közel három évig Bécsben és részben Németországban folytatott tanulmányai után visszatért Magyarországra, hogy itthon érvényesítse képességeit. Sajnos ez nem sikerült neki abban a mértékben, ahogyan azt képességei alapján ő maga várta és becsvágya titkolni kívánta. A minisztérium 1889. október 22-én a vakok királyi intézete tanárává nevezte ki, de más, külső, anyagiakban is megnyilvánuló elismerés kevés érte. Híre azonban túlment az intézet falain és nem egy kiváló magántanítványa volt.

A M. Kir. Orsz. Zeneművészeti Főiskola (akkoriban: Orsz. M. Kir. Zene- és Színművészeti Akadémia) azzal ismerte el képességeit, hogy az akadémiai évfolyamok elvégzésének mellőzésével egyenesen tanári vizsgára bocsájtotta és 1893 június 22-én általános kitűnő osztályozással kiadta neki a zenetanári oklevelet. 1895-ben feleségül vette Szabady Laurát, a vakok királyi intézete tanárnőjét. Két gyermekük: Horváth Lóránd dr., a Magyar Távirati Iroda cégvezető főtitkára és Horváth Attila dr. röntgenszakorvos.

Ha a külső körülmények látszóan határt is szabtak Horváth Attila élete munkájának, s ha a viszonyok meg is nehezítették kifelé való érvényesülését, lantját nem némították el. Csak halkabban szólott, de annál bensőségesebben. Egy hangversenye alkalmával a kritika szinte égig magasztalta nagy tehetségét, „melyet a világtalanság nem, hogy elnémított volna, de fokozott tevékenységre buzdított és mint a régi idők bárdjaiban a melódiák gazdag forrását fakasztotta benne.” „Költő, akinek szeme világát talán elhomályosította a lelkéből sugárzó fényözön, írta róla három évtized előtt Béldi Izor dr. poéta, de az ő költészete a szív volapükjén szól hozzánk: zenében. És zenéje csudás, emberfölötti, mintegy a negyedik dimenzióból való. Ő gazdagabb valamennyinknél, látja és hallja a tündérvilágot, sejti a túlvilág rejtelmes miszticizmusát.”

Szerzeményeit Horváth egy-egy meghitt barátjának, vagy képzettebb tanítványának szokta tollba mondani. Ezért nevezték a magyar Miltonnak. Legtehetségesebb tanítványának, Radnai Miklós dr.-nak, a M. Kir. Operaház igazgatójának kézírásával gyakran találkozunk Horváth Attila műveiben. E sorok írója is volt egy ízben íródiákja egy zongoradarabiának kottázásában. Hosszadalmas munka volt. Részenként és összefüggően ismételten és ismételten el kellett neki mondani a leírtakat. Szigorúan, szinte kínosan pontos volt. Érdekes, hogy ő, bár tanította a vakok intézetében a braille-kottarendszert s használta is a vakok pontírásában külföldön megjelent zeneműveket, szerzeményeit sem ő maga nem írta le, sem növendékeivel nem íratta le pontírásban. És minthogy pontírásban sajtó alól sem jelent meg egyetlen egy műve se, ma a vakok kir. intézete zeneműtárában a magyar vakok legnagyobb mesterének egyetlen egy darabja sem lelhető föl. Zongoradarabjaira a zenetanárok hallás után tanítják vak növendékeiket. Síknyomásban kiadott műveinek legnagyobb része Németországban jelent meg.

Horváth Attila az abszolút zene művelője elsősorban. És minden művéből, még kamarazenéjéből is a magyar ember érzése, hangja csendül ki. A magyar történelemből merít ihletet egyik legnagyobb művéhez, a filharmonikusok által előadott „Zrínyi Ilona nyitányhoz” s a magyar hazafi fájdalmát zokogják az „lrredenta bakanóták”, a „Csonkamagyarország”. Legtermékenyebben a zongorairodalom terén működött. Virágrege, Lidércfény, Idyll, Szegedi búvirágok, Lovagjáték, Allegro appassionato, Silhouetten, Fünf Klavierstücke, Drei Klavierstücke, Ábrándképek, Babatáncok, Három zenemű zongorára, Trió zongora, hegedű és gordonkára, Pásztordal és sellő című zongoradarabjai részben kiadásra is kerültek. Megjelent a millennium évében királydíjat nyert zongoraszonátája és egy hegedűszonátája is. De zenekari művei, kamaramuzsikája, motettje, férfikarai, dalai csak kéziratban maradtak meg. Sok művét le se diktálta, azok az utókor számára örökre elvesztek. Ez a sorsa nagyhatású, hangversenyein többször tomboló sikerrel játszott két magyar rapszódiájának is.

Utolsó művét, egy orgonaszonátát kitűnő orgonaművészünk, Zalánfi Aladár fölkérésére írta, aki azt elő akarta adni. Horváth ez ideig csak egy prelúdiumot írt orgonára. Ez Gauss-nak, „A világ orgonairodalma” című művében Magyarországot képviseli. Most fölfrissítette negyven év előtti orgonatanulmányait. Ekkor már kínozta fülbaja, magas lázban mondta tollba művét. Az első tétel témájául egyik irredenta dalának dallamrészeit választotta. De aztán lemondott a szonáta befejezéséről s megírt részének, utolsó művének a „Quasi una fantasia” címet adta. Szigorú formájú ez is írja róla Várady Miklós dr. de romantikáján az elveszett magyar egüket sirató Északi Kárpátok ködös szomorúsága honol. Borongós melenkóliáján helyenként mégis áttör egy-egy halovány reménysugár, majd fennkölt ívelésű Crédó-val fejeződik be: magas szférákban lebegő akkord alatt az örökkévalóság mélyébe tűnik alászálló basszusa. Alig találunk példát a zene történetében hasonló apoteózisra.

Radnai Miklós dr. november 4-én, halála évfordulóján méltatta Horváth Attilát a rádióban. Hadd sűrűsítsünk néhány részletet ide ebből a gyönyörű méltatásból. „Valami távoli rokonság fűzte össze Horváthot Schumann és Chopin szellemével. Talán az ő világtalansága – mondja Radnai – Schumann túlcsigázottsága és Chopin betegsége által való tépettsége volt az a mély kút, melyből mind a hárman merítettek. Hogy művei nagyrészt kiadatlanok maradtak, az vesztesége a magyar zeneművészetnek, hangja hiányzik a magyar XIX. század alkonyán. Liszt és Erkel mellett nem szabad könnyelműen lemondanunk róla. Mintha az irodalom terén Arany és Vörösmarty mellett elfeledkeznénk Tompa Mihályról, a világregék költőjéről. Az a hely illeti meg Horváth Attilát a magyar zene klasszikusai után, mint világviszonylatban Schumannt és Chopint a német klasszikusok után. Sikeréhez csak egyetlen egy hiányzott: a kiadó. A hiába való kopogtatások, a megszégyenítő kitérések, az igazságtalan mellőzések jobban szaggatták belsejét, mint a vakság sötétje, mert művészi hitét vesztette el, fokról-fokra aludt ki benne a teremtő lélek tüze az akadályok, a közöny korlátjai előtt és között.

Egyszerű, magyar, bensőséges volt a művészete. Csendes mélázás, finom ábrándozás, szellemes ötletek. mindig csiszolt keret, a téma kifogyhatatlan változatossága jellemzik Horváth zenéjét. Nagylélegzetű, többtételes műveiben meglepő a formakészség, a gondos kidolgozás, a klasszikus arányokra való törekvés. Kis keretben, lírájának legszebb verseiben oly mélyről fakadó hangokat üt meg, mint csak az, akinek a valóság is képzelet, aki mindent úgy lát, ahogy ő képzeli vak világtalanságban a világot.

Két zenekari művében, egy vonós, meg egy zenekarra írt szvitjében leginkább a természet szépségeit dicséri. Ö, a világtalan! a holdas éjt, a madarak ébredését, a tölgyek árnyas lombjait. Mintha maga is közöttük járna, mindent látna, élvezne, amit a föld szépet nyújt. Micsoda titkos, milyen eltéphetetlen kapcsolat van ebben: a művész rejtelmes világa es az örök természet között. Megtalálják egymást, egymásból szívják mindig a nedvet, mi a teremtés, az alkotás szomját üdíti és még akkor is, ha valakinek lehunyt szeme soha le nem zárult a vakító nap sugarainak káprázatától. Beethoven süketen is hallott, a mi Horváth Attilánk vakon is látott.

Kamarazeneművei, két hegedű- és gordonkaszonátája, zongorahármasa és vonósnégyese a szó legszebb értelmében kamarazene. Hatásuk, hangulatuk egyaránt a tiszta és nemes házizenét szolgálja. Zárt formákba öntött, magasrendű, gondosan ötvözött munka minden tételük, melyekben Liszt és Erkel klasszikus magyar szellemének továbbfejlődése egészen egyéni, új hang a magyar kamarazene amúgy is kezdetleges korában. Szinte úttörő volt munkássága ebben.

De különösen gazdag, akár csak a rokon lelkű Schumann, a zongoradarabok terén Horváth Attila termése. Ezeknek töredéke. legalább nyomtatásban is megjelent, nagyobb része azonban kiadásra vár. A nádas zúgásától a bajadér táncáig minden megragadta képzeletét. Olyan programot ölel föl kis darabjaival, ami egy világot látott, egy olvasott ember érdeklődéséről tesz ékes tanúságot. Ezek a zongoradarabok tükrözik leginkább az embert magát, avval a képzelt világgal együtt, amiben élt, amivel körül vette magát, a távol kelet és a tiszaparti nádas között nyugtot nem lelő lelkével, az alkonyt, az altatódalt szerető, sebzett szívével, a szonett, ballada, legenda hangsoraiba szőtt, soha valóra nem vált ábrándjaival.”

Horváth Attila zárkózott egyéniség volt. Kevés szavú, csak bizalmasabb körben vált némileg beszédessé, akkor sem ejtett ki egyetlen fölösleges szót. De azért nem volt kedélytelen, még a szónak a társalgásra vonatkozó mindennapi értelmében sem. Ritkán szólt, de jókat mondott. Hangulatosabb kedélyállapotában meg nagyszerű száraz humor csengett ki eredeti, tőről metszett magyarságú beszédében. Három évig laktam vele egy födél alatt s meghitt barátságban hosszúra nyúlt esti sétáinkon sokszor megbámultam ennek a sokak előtt titokzatos lelkű férfinak a sokoldalú ismereteit, mélyenjáró gondolkozását. Különösen vallásbölcseleti, történelmi és társadalomtudományi kérdések érdekelték. Ezekben, mint általában lelke egész alakulásán az ő első tanítójának, a kemény, nyakas Mihályik Szidor dr.-nak a hatását mindvégig megőrízte.

Az esztétikusok a szelídebb lírát boncolgatják műveiben. Pedig Horváth Attila lelke mélyén forradalmár volt. És forradalmi szelleme összeszövődött a vakságból származott elégedetlenségével. Mikor Radnai azt mondja róla, hogy a mellőzések jobban szaggatták belsejét, mint a vakság sötétje, ez igaz lehet, ha csupán a művészet szemüvegével nézzük. De, aki figyelte benne az embert, aki nézte a mindennapi élet száz baja, öröme között, az emberekkel való érintkezés, az életbe való belehelyezkedés szemszögéből és vizsgálta azt, hogy lelkét, gondolkozását, életfölfogását, hangulatait mi mozgatja, irányítja, színezi, aki látta, hogyan vívódik a sorssal, az megtalálta az ősokot, azt, ami végső eredményében művészetét is borongós levegővel telítette: a vakságot. Horváth Attila testvéreivel együtt esett himlőbe, de csak egyedül ő vakult meg közülök. Nem voltak hát látási képzetei, a külső világ érzékelését illetően a vakság nem fosztotta meg semmi olyasmitől) amiben valaha része volt. Mégis ő teljes nagyságában fogta föl és érezte át a vakság csapását. Egy alkalommal a legszűkebb körben megvakulásának testvéreivel kapcsolatos körülményeire célozva szembeszállt sorsával s lázadozva tört ki összeszorított fogai közül: „Mért épen én, hát mért épen én! A sorssal való meg nem békélés türelmetlenebb, keserűbb kifejezését vakon született, illetve a zsenge korban megvakult egyéntől eladdig, sem azóta még nem hallottam. Csak a háború vakjai ütöttek meg ilyen és ezeknél még türelmetlenebb lázongó hangokat.

Hogy művészete nem érvényesült érdeme szerint, ezt is jórészt vakságának tulajdonította. Egy vak művészt könnyebb mellőzni, mint a mozgékony, mindenütt jelenlévő, mindent hasznára fordító látót. Állandóan tapasztalnia kellett, hogy tehetségben, képességekben alatta állók a látás előnyeit fölhasználva, az életben való mozgással, törtetéssel vele szemben hírhez, erkölcsi és anyagi előnyökhöz jutnak. Szerény egyéniség volt, befelé gyönyörködő lelki életet élt, de a művész hiúsága, rejtetten bár, benne is élt. És e hiúsághoz hatalmas öntudat, büszkeség járult. Csaknem kínos jelenetnek voltam egy alkalommal tanúja, mikor egy nálánál magasabb állásban lévő, de általa nem sokra értékelt muzsikus vállveregető dicséretet magáról lerázta.

Mint tanár szigorú, a tehetségek kiválasztásában nagyon is szigorú volt. Ezzel kapcsolatban gyakran hallunk volt tanítványai között olyan megítéléseket, hogy Horváth Attila visszatartotta a vakokat a zenétől azzal, hogy a vakok királyi intézete növendékeit túlságosan szigorúan minősítette, minek következtében azok a zene alól fölmentettek s nem folytathatták tovább az intézetben zenei tanulmányaikat, hanem ipar tanulására utaltattak. Ennek tulajdonítják azt is, hogy Horváth-nak harminckét évi működése folyamán mindössze csak három vak növendéke jutott közvetlenül az ő kezéből a M. Kir. Zeneművészeti Főiskolára: Kabos Ilona, Mathész Károly és Vanyóczky György, kik közül az első kettő nyert zenetanári oklevelet.

Világítsuk meg ezt a kérdést. A régi időkben a vakok királyi intézetében virágzott a zenei oktatás. Minden növendék, akinek csak valamelyes képessége volt hózzá, zenét tanult. De mert a kiképzett növendékek kevés kivétellel mind rosszhírű éjjeli helyek muzsikusaivá lettek, az intézetnek 1895-ben kezdődött újjászervezése az iparoktatásra irányult s miniszteri rendelkezések oly értelemben korlátozták a zenei oktatást, hogy élethivatásszerű céllal az intézet senkit sem tanít zenére. Az intézetnek 1905-ben kiadott tanterve is csak, mint kedélynemesítő tárgyat öleli föl a zenét, egyedül a zongorahangolókra nézve tűz ki mellékesen gyakorlati célt is. 1907-ben ezt a korlátozást enyhítendő, miniszteri rendelet újból szervezte a zenei főtanszakot azzal, hogy azon a zene hivatásszerű céllal tanítassék. Ugyanakkor azonban a tanári testület kimondta, hogy csak azok a nagyon kiváló tehetségű növendékek képeztessenek tovább a főtanszakon, akik előreláthatóan majdan a M. Kir. Zeneművészeti Főiskolán is biztosan megállják a helyüket.

Íme ez a magyarázata annak, hogy Horváth Attila nagyon szigorúan bírálta el vak növendékeinek zenei tehetségét. Nem a saját kezdeményezéséből tette. Tette, mert így kívánta az intézet szervezete és az emellett őrtálló igazgatósága, tanári testülete. Ugyanakkor azonban a történeti valósághoz híven le kell szögezni, amit igazolnak a vakok királyi intézete tanári gyűléseinek jegyzőkönyvei is, hogy Horváth Attila a gyűléseken mindenkor és minden lehetőséget fölhasznált arra, hogy a rendszer merevségeit enyhítse s a zene kereteit az intézet oktatási rendjében tágítsa. Tény az, hogy szigorú ítéletei nem igazolódtak mindig. Két olyan növendéke is akadt Greizinger István és Jármer Lajos, a vakok kir. intézete mostani zongoratanárainak személyében, akiket az intézetben a zene tanulása alól fölmentettek, de akik az intézetből kilépve magánúton tovább képezték magukat s később a zeneművészeti főiskola évfolyamait is elvégezve zenetanári oklevelet szereztek. Ezek az esetek is azonban csak a rendszer merevsége ellen s a korlátok tágításának szükségessége mellett szóltak, amit Horvát/l állandóan követelt.

Horváth Attila kiváló zenepedagógus volt, alapos tudást nyújtott tanítványainak, kik halóporában is szeretettel, hálával viseltetnek irányában. Ennek szép tanújele nyilvánult meg most a Vakokat Gyámolító Orsz. Egyesület kebelében működő Vakok Betegsegélyző Társaskörében, hol gyűjtésből származott költségeken elkészíttették és 1931 dec. 12-én ünnepiesen leleplezték Horváth Attila domború képmásával ellátott emléktábláját. Mint barát és mint kartárs igaz, őszinte, együttérző volt Horváth Attila. Tanártársai szerették, nagyra becsülték.

1921. november 4-én halt meg 59 éves korában. Hozzátartozói, barátai, tanártársai kísérték utolsó útjára, növendékei állták körül koporsóját és énekelték el könnyezve fölötte gyászdalukat. Wolkóber János, a vakok kir. intézete tanára, klasszikusan szép beszédben búcsúztatta.

Horváth Attila nemcsak a magyar zeneművészetnek halhatatlanja. Hozzá hasonló méretű egyéniséget a magyar vakok ügye százéves múltjában nem termelt ki s a magyar vakok és az ügyükkel foglalkozók minden időkben büszkeséggel fogják magukénak vallani.

^{^[1]} Radnai Miklós (Budapest, Ferencváros, 1892. január 1. – Budapest, 1935. november 4.) zeneszerző. A Zeneakadémián Koessler János és Herzfeld Viktor, majd Münchenben Felix Mottl tanítványa volt. 1912-ben a Fodor Zeneiskolában kezdett el tanítani, 1919-ben a Zeneakadémia zeneelmélet-tanára lett. Az Operaház 1918-ban mutatta be Az infánsnő születésnapja című táncjátékát. 1925-ben az intézmény igazgatójává is kinevezték. Igazgatói szerepének betöltése idején egyik fénykorát élte a dalszínház.

^{^[2]} Siketnémák és vakok oktatásügye c. hivatalos lap 1931-ből. Horváth Attila emlékére. A jobb olvashatóság kedvéért az emlékezést nem facsimile, hanem szó szerint leírt formában közöljük!