A Bartók Béla Zeneiskolában tanító pedagógusok munkája mindig meghatározó volt Pápa zenei életében. Személyiségük, zene iránti elkötelezettségük segítette a növendékek felkészülését, az iskola jó hírnevének gyarapítását.

Kodály szavait idézve: „Mi a teendő? Mennél nagyobb tömegeket közvetlen érintkezésbe hozni igazi, értékes zenével.” – Ezen idézettel kezdtem a beszélgetést a zenei pályájának 50. évében járó Mátyusné Ábrahám Katalinnal, a Bartók Béla Zeneiskola volt zongoratanárával az elmúlt évek emlékeiről, gondolatairól.

– Milyen élményeid voltak a Zeneiskolában, s mely tapasztalatok tették örömtelivé tanításodat?

– Az elmúlt tanév az ötvenedik volt a pályámon, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy ma is ugyanolyan örömet találok a tanításban, mint 21 évesen. 1973 őszén indultam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zene- és Énektanárképző győri tagozatán zongora és szolfézs szakon szerzett friss diplomámmal, hatalmas ambícióval és „világmegváltó” tervekkel. Az állásajánlatokat olvasva Pápán akadt meg a szemem, két korábbi élményemet felidézve. Még általános iskolás voltam, mikor Győrből érkezve, a kézilabda csapatom tagjaként egy többnapos bajnokságon vettem részt. A szállásunk a Tanítóképző kollégiumában volt, és az akkori Zalka Máté Iskolában tartottak a pápai csapat tagjai és vezetői fogadást számunkra. Izgalmas labdacsatákat vívtunk, ma is szívesen emlékszem vissza rá.

Első megjelenés: – Pápa város folyóirata, 2023. X/2.

Később – még a főiskolai időszakban – egy Egry József kiállítás miatt szálltam le átutazóban a vonatról és elvarázsolt a város hangulata. Nem volt kérdés számomra, hogy hol kezdjem tanári ténykedésem.

Mátyusné Ábrahám Katalin Édes Lászlóné Maradics Ágnes

Győrben születtem, diákéveim alatt sem változtattam lakhelyet, a családom miatt Pápa közelsége hosszútávra is ideálisnak ígérkezett. Ma is szívesen emlékszem vissza a kedves fogadtatásomra, a barátságos légkörre, segítőkészségre a leendő kollégák és Khell Zoltán igazgató úr részéről. Nem számítottam előre a gyönyörű tanítási helyszínre, a Várkastélyra, mely ugyancsak megdobogtatta a szívemet. Khell Zoli bácsi bizalma megtisztelő volt számomra. A huszonegy kötelező heti óraszámomat megtoldotta nyolccal, s így szinte minden évfolyamból kaptam tanítványokat. Kölcsönös kíváncsisággal indult az első év, felejthetetlen élményeket kaptam a zongoraórákon, egyre nagyobb lelkesedést tapasztaltam kicsiktől és nagyoktól. A szakmai megerősítés sem váratott sokáig magára. Az első tavaszon a győri területi zongoraversenyen három tanítványomból kettő arany minősítést, egy pedig nívódíjat kapott. Pár év múltán a középiskolásoknak megrendezett Helikoni versenyen egy kiváló képességű növendékem nyert arany minősítésű díjat. Szépen felkészültek a lányok, a díjakra nem számítottunk, így annál nagyobb boldogsággal fogadtuk az elismerést.

Nagy hatást tettek rám a Pápa környékéről – Kup, Nagydém, Lovászpatona, Pápakovácsi és Nyárád – többnyire busszal, heti két alkalommal beutazó tanítványaim, mindig lelkiismeretes felkészültséggel érkezve, éreztem, mennyire fontos számukra és családjuk számára a hangszertanulás.

Kölcsönös odafigyelésben, a zongorairodalom zavarba ejtően gazdag kínálatában, szeretetben éltük napjainkat, s azóta hívom a zongoraórák helyszínét boldog szigetnek.

Néhány év elteltével többen is egyre erősebb meggyőződéssel gondolták, hogy a zenetanári pálya örömteli hivatásuk lehetne. Hármuknak végül megvalósult az álma, így egyre több zenei unokával büszkélkedhetek.

Sokat jelentett számomra a gyakori tanári hangversenyekre készülve a kamarazenélés is. Szép emlékeket őrzök pl. Vivaldi d-moll fagottverseny, Mozart Esz-dúr kürtverseny, több Kodály dal, Purcell Didó búcsúja zongorakíséretes közreműködőjeként. Kedvtelésből Mozart D-dúr kétzongorás szonátájával is kényeztettük magunkat kíváncsi kérdezőmmel, kedves Maradics Ági, Veled.

– Az együtt muzsikálás öröme rövid idő múlva véget ért. Az élet másfelé vitte utadat.

– A harmadik év januárjában az anyakönyvvezető előtt igent mondtam jelenlegi páromra, és négy év múlva két gyönyörű kislány boldog édesanyja lettem. Az 1984-es esztendő – a férjem Budapestre való áthelyezése miatt – az előre nem tervezett búcsúzást jelentette a pápaiaktól.

Téves információk miatt Budapesten – egy évig – zeneiskola helyett általános iskolai énektanár lettem. Az emlékeim, szeretném, ha feledhetők lennének, mert sajnos keserves tapasztalatokra tettem itt szert. A negyedik évfolyamtól felfelé az összes osztályban tartottam órákat. A legkisebbek még kíváncsiak és érdeklődők voltak, s ezzel szinte vége a pozitív jelzőknek. Sajnáltam azokat a diákokat, akiket semmiféle zene nem ragadott meg, szemmel láthatóan szenvedtek és a maguk módján ellenszegültek minden kísérletemnek. A főiskolai évek alatt hospitálni és gyakorlati tanításra is zenei általános iskolába, és zeneiskolai szolfézs órákra jártunk, s ott nem kaptunk felkészítést az efféle extrém esetek kezelésére.

Elsősorban a serdülőkorban lévő fiúk nem voltak hajlandóak elfogadni a normális viselkedés alapvető szabályait, zavarták az osztálytársaikat és az óra menetét, s csak nagyon ritkán sikerült kisebb eredményeket elkönyvelnem. Szándékom ellenére kellett megismernem az énektanítás sötétebbik oldalát. Úgy gondolom, az általános iskolák felső tagozatában tevékenykedő tanárok a mindennapok hősei. Elismerés nekik!

Szerencsére egy évi, megfelelő helyekről szerzett információk alapján megtaláltam a jelenlegi helyem, a XIV. kerületi, ma Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolában.

– Kik voltak számodra meghatározó tanáraid, s mely élményekben volt részed tanulmányaid során?

– Csodálatos emberekre találtam, elhívatott zenészekre, akik készek voltak hibáinkkal, kisebb-nagyobb tévelygéseinkkel elfogadni bennünket.

Kisiskolás koromtól zenei általános osztályba jártam, napi énekórával, kiváló szaktudással rendelkező fiatal énektanárral, akit rajongásig szerettünk. Schubert Henrik a felső tagozatban is szerencsénkre velünk maradt, ő volt az osztályfőnökünk is, és mi lestük minden szavát, mozdulatát. A szakiskolai felvételimen játszva teljesítettem az elméleti feladatokat, ma már tudom, hogy egykori tündöklésemet neki köszönhettem.

A Zenekonzervatóriumban G. Bodonyi Anikó lett a zongoratanárom, aki semmiben nem sürgetett, hagyott muzsikálni, egyenletes tempóban fejlődni. Sokat jelentett számomra a figyelmessége, szakmai tudása, szeretete, vele biztonságban éreztem magam. Szerencsére a gyakorlási lehetőségeim (fűtetlen szobában álló zongora) akkor már minden szempontból megfeleltek az igényeimnek. Négy év múlva boldog, felszabadult zongorázással a győri Tanárképző Főiskolába kerültem. Három év sem kellett, hogy rájöjjek, a tanítás lesz az életpályám.

Nagy szeretettel emlékezem vissza a már akkor méltán híres Fekete Győr István zeneszerzés tanár úrra, aki nekem szolfézst, zeneelméletet és népzenét tanított. Egyszerű, világos magyarázatai bizonyították, hogy a kisujjában van a tananyag. Minden népzene órára egy új népdalt kellett megtanulnunk, majd saját izgalmas, mégis a népzene stílusához illő harmóniákkal tette élményszerűvé éneklésünket. Rendkívüli szerénysége, derűs nyugalma, ha rágondolok, a mai napig terápiás hatással van rám. Érdekes, vagy inkább furcsa jelenség volt az idős zeneirodalom tanárunk, aki büszkén vállalta, hogy Bartókot nem tanítja, mert nem tartja jó zeneszerzőnek. (Ma sem értem, miért rá bízták a fiatal muzsikusok tanítását.)

Szabó Miklós személyisége egyedülálló volt, hét éven keresztül élveztem vagy tűrtem a tökéletességig elégedetlen igényességét a kórusban és a tanárképzőben szolfézs és zeneelmélet órákon. Rendkívül színes egyénisége, csipkelődő humora, szellemi frissessége lenyűgöző hatást tett mindannyiunkra. Kórus főtanszak hivatalosan nem létezett, de Szabó tanár úr megteremtette számunkra.

A Győri Leánykar 1966-ban – mikor tagja lettem – már országos, de az évenként megrendezett debreceni Nemzetközi Kórusverseny rendszeres aranydíjasaként európai hírű volt. Zenei ismereteimnek egy nagy kaput nyitott ki Kodály, Bartók, Britten, a régi nagyok: Dufay, Palestrina, majd Schubert, Mendelssohn, Liszt kórusműveinek hiteles megszólaltatásában. A legnagyobb kihívást számomra a gregorián éneklés jelentette, nehezen szerettem meg a szabadságában is szigorú fegyelmezettséget igénylő előadásmódot. Egy év kellett a gyakorlásához és elsajátításához, s a tavaszi budapesti Zeneakadémiai hangversenyünkön már „anyanyelvi” szinten éltem és énekeltem a kórustagokkal az addig megközelíthetetlennek gondolt zenét. Akkor tanultam meg, hogy az igazi műélvezethez sokszor erőfeszítésekre van szükség. Az életben sok csoda történik velünk – már a megszületésünk a legnagyobb –, a gregorián zene megszeretése számomra ezek közé tartozik. A kórussal a hét év során háromszor utaztunk külföldre: a 15. születésnapomat Dijonban ünnepeltük a Jeunesses Musicales fesztiválján, 18 évesen Párizsban koncerteztünk, kipróbálhattuk a Notre Dame akusztikáját és a Louvre-ban a Mona Lisa megtekintése sem maradt el, végül Milánóba és Torinóba is vittük a kórus jó hírét, útközben megcsodálva Padovában a Giotto által kifestett gyönyörű Scrovegni kápolnát. Több nyári szünetet hanglemezfelvétel tett élménnyé és emlékezetessé.

Közös hangolódás Rossini Macska-duettjének előadásához: Eisenbeck Ágota, Ferenczi Judit és Ábrahám Katalin

– Miként kell tanítani a fiatalokat a XXI. század zeneiskolájában? Változott -e a módszer?

– Úgy gondolom, alapvető változás nincs. Továbbra is a zenei hallás fejlesztése, a szép hang megszólaltatásának igénye a meghatározó. A különböző zenei stílusok hangzásideálja ugyanazt a technikai tudást feltételezi és igényli, mint akár a XX. század folyamán. Napjaink zenéjéhez persze új hangszerkezelés is szükséges – egyes cluster (hanghalmaz) hangzatokat a billentyűkön teljes alkarral, vagy tenyérrel megszólaltatni –, ezek a korábban megkomponált zenék stílusát szerintem nem befolyásolják.

– A technikai fejlődés miatt az életünk számos aspektusa megváltozott, így a munkavégzés, közlekedés, a szabadidő eltöltésének módja. Szabad időnk felett mi döntünk. Minden olyan program, ami lelkünknek, szellemünknek előnyös, kihat általános közérzetünkre. Miképpen őrizhetjük meg a zeneiskolai hangszertanulás igényét, mely egyben az öröm forrása is lehet?

– Kicsi gyermekkoromból őrzök egy képet arról, ahogy falun élő anyai nagyanyám kicsit nyújtózkodva kapcsolja be a falra erősített barna színű néprádiót. Pattogós ritmusú zene szólalt meg, majd egy szép hangú bácsi hosszan beszélt. (Ma úgy gondolom, hírműsor lehetett.) Néhány év elteltével, korszerűbb rádión keresztül elérhetővé vált a „Szabad Európa” magyar nyelvű adása, majd egyre több család rendelt telefont, vásárolt televíziót; de Amerikába egy levélváltáshoz még sokáig hetekre volt szükség. Ami a technika fejlődésében a 70-es évektől történt, az a velem egykorúak többsége számára felért egy cunamival. Egyre inkább virtuális világok dominálnak, veszélybe kerültek a személyes találkozások. Az információáradat töredéke hasznos lehet számunkra, feltéve, hogy jó helyen keressük.

A hangszertanuláshoz nélkülözhetetlen a személyes kapcsolat; úgy vélem semmi mással nem pótolható a tanár-diák közti szinkronitás és kölcsönös energiaáramlás. (A sajnálatos Covid járvány idején elég keserves tapasztalatot szereztünk.)

– Hogyan érted el, hogy a tanítványaid szívesen gyakoroljanak?

– Zongoratanulásnál is a jó gyakorlás a sikeres muzsikálás alapja. A tanár legfontosabb feladata a kezdetektől, hogy erre rászoktassa tanítványait. Ehhez folyamatos pozitív ráhatás szükséges. A titka, hogy a megfelelő mondat a megfelelő időben és módon hangozzék el! Nagyon egyszerűnek tűnik, mégis a zeneművek elsajátításának esetleges kudarcát vagy sikerét az említett időzítés határozza meg.

A pedagógia gyönyörűsége és nehézsége is egyben, hogy minden gyermek más, és a tanulás folyamán állandó fejlődésben és változásban van. Ez a változás nem egyenletes, így a haladás tempóját a tanítvány belső fejlődésének üteméhez szükséges hangolni.

Mindig fontos volt számomra a metakommunikáció és nem utolsósorban a szemkontaktus, ami szükség esetén irányt szabott az esetleges vagy nélkülözhetetlen biztatásnak, bátorításnak.

– Mit nyújt szerinted a fiataloknak a nyilvános szereplés lehetősége, a versenyek?

– A zeneiskolai tantervben évente minimálisan három fellépés, ill. vizsga ajánlott. Ezen felül például a pápai Bartók Béla Zeneiskolában rendszeresített hangversenyfüzetben feliratkozhattak a különböző hangszeresek, s általában havonta színes, változatos, hangulatos koncertekre került sor a hetvenes években.

A budapesti Szt. István Király Zeneiskola tanulóinak létszáma miatt a zongora tanszak jelentkezői havonta vagy kéthetente átlagosan 35-40 műsorszámmal, két részben mutatják meg újan tanult darabjaikat. Úgy látom, bár mindig akad néhány – az izgalom hevében – kevésbé sikerült produkció, a szereplési rutin megszerzése, a lámpaláz kezelése és leküzdése kicsi kortól kezdve megtanulható és más megnyilvánulási területeken is kamatoztatható.

– Mit gondolsz? A komolyzenei igény fenntartható lesz a zeneiskolákban?

– Azt gondolom, sok múlik az elhívatott tanárokon! Az általános iskolák 1. 2. osztályában évente meghallgatott tehetséges, ügyes és kevésbé ügyes gyermekek, valamint szüleik meggyőzése a hangszertanuláshoz az első lépés; és ez Zuglóban bevett gyakorlat. (A felvételi vizsgákon minden évben túljelentkezés van nálunk.) Ezután nagy szeretettel megtartani őket, figyelembe véve a saját haladási tempójukat, alakítva a zenei érdeklődésüket. Tapasztalatom szerint a gyermeki adottságok kifejlesztésében nagy lehetőségek rejlenek: célzott, egyedi tanmenetekkel, kitartó, rendszeres gyakorlással, meghatóan szép eredményeket érhetnek el a közepes érzékenységet produkáló tanulók is.

– Mit adhat a művészet, a zene az embereknek? Miként segítheti a zeneiskola, hogy a zene hatását meg is érezzék?

– Szerencsés esetben nem csupán a lelki, de ezzel összefüggésben a fizikai egészség megtartását is. A hétköznapjainkban is készek vagyunk az élmények befogadására, de sok múlik a művészetek iránti fogékonyságunkon. Csábító számomra a részletekbe menő precíz válasz, mégis most egyszerű hasonlattal élnék: tetszhet a lombhullatott erdő látványa, amíg nyári pompájában nem gyönyörködtünk benne. A zene hatása elsősorban a hallgató érzékenységétől függ. Szavakkal ki sem fejezhető, ezért összehasonlításra sincs lehetőség. Tapasztalatom szerint a lelki felkészülés, ráhangolódás segítheti a zenei élmény minőségét. Tanítványaink szereplésénél is feladatunk ennek lehetőségét megteremteni.

– A zuglói zeneiskolában milyen élményekkel találkoztál, amelyek visszaidézték Pápán eltöltött éveidet?

– Rendszeresen visszatértek a pápai élményeim, a számomra legszebb kettőt szívesen elmesélem.

Alig telt el tíz tanévem a Zuglóban működő zeneiskolában, mikor a Németh Imre Általános Iskola egyik tanítónője kezdeményezésére, iskolájában új szolfézs- és hangszertanítás kezdődött. A kerület 14 általános iskolájának épületeiben zajlott – zajlik napjainkban is – a zeneoktatás, a többi szakköri és különböző foglalkozásokhoz hasonlóan. A több mint hétezer-ötszáz, Zuglóban élő tanuló különóráit szerencsére helyben – a felső tagozatosok délután felszabaduló termeiben – lehet megtartani. A szolfézs előképző, később a zongoraórák is a korábbi tanítási helyszínnel összehangolva, véletlenül (?) nekem jutott. A tavasszal zajló felvételinél a számos jelentkező meghallgatása után; átnézve a szülő által a felvételi alatt kitöltött adatlapot, egy volt pápai növendékem nevét fedeztem fel. Visszagondolva a jelenlévő édesanyákra, senkit nem találtam hasonlónak Sebestyén Emíliához, gondoltam, hogy is kerülhetett volna Pápáról éppen Budapestre, pont ebbe az iskolába, kislányát pont ebbe az előképzős csoportba felvételiztetve. A beiratkozás végül meghozta a nagy örömöt mindkettőnknek, ő volt, alig tudtunk betelni egymással. A kerület egyik ének-zenei általános iskolájának énektanára és kórusvezetője lett, a lánya, közeli lakhelyük miatt ebbe a tankerületbe tartozva, a Németh Imre Iskola tanulója volt, így nagy örömömre nálam végezte az előképzőt. Emivel sokszor találkoztunk később is, néhány évig szinte naponta, ő jött haza a tanításból, én mentem az iskolába, pár percet mindig szántunk egymásra, felelevenítve a szép időket, megbeszélve a friss híreket.

Egyre több előképzős jelentkezett zongora szakra, délután az osztályteremből egy perc alatt átértek hozzám. Egyik órán a tanítványom elújságolta, hogy a napközis tanára megnézte a zeneiskolai ellenőrzőjét – ami leckekönyvként is használatos – és ismerősnek vélte az írásomat. Óra végén visszakísértem a tanterembe, bemutatkoztunk egymásnak, és én egy „égi sugallatra” megkérdeztem a lánykori nevét. Alig hittem el, hogy ő Sági Márta Lovászpatonáról, aki hat évig zongorázott, bejárt a zeneiskolába, mindig lelkiismeretesen felkészült az órára. Elmondhatatlanul nagy öröm számomra, hogy újra találkozhattunk egymással. Még tíz évet töltöttünk egy fedél alatt, amikor csak lehetett, kerestük egymás társaságát a kölcsönös szeretet jegyében. Két éve igazgatóhelyettesként nyugdíjba ment és boldogan neveli az unokáit.

– Milyen tapasztalatokat tudnál átadni a fiatal pedagógusoknak?

– Nem szívesen teszem, jó, ha a maguk útját járják. Ha valaki mégis megkérdezné tőlem, mit tanácsolnék pályája kezdetén, talán a válaszom ez lenne: a diplomáig megszerzett tudásukat derűs szeretettel próbálják átadni, kihasználva a gyermeki nyitottságot, kíváncsiságot; elsősorban őket tanítsák, és ehhez az eszköz – lehet-e ennél csodálatosabb? – a zene legyen!

– Köszönöm a beszélgetést és az értékes gondolatokat!

– Igazi szép élmény volt számomra visszautazni a múltba! Köszönet érte!