„...megteremtettem egy világot, amelyben jól érzem magam" [1]

 

Beszélgetés Maros Miklóssal (2003)

 

 

- Svédországban gyakran faggatják egymást az emberek: honnan jöttél? Több ez, mint puszta kíváncsiság: az ismerkedés kezdetének elmaradhatatlan kérdése. A válaszokból azután az életútja felén járó alkotó gazdag tevékenysége bontakozhat ki. Hol kezdted a pályádat?

- Pécsett születtem 1943-ban. Apám MarosRudolf, Kodály egykori növendéke a század második felében egyike volt a legismertebb és legmegbecsültebb magyar zeneszerzőknek. Anyám Molnár Klára hegedűművésznő. A zenével háromévesen kerültem kapcsolatba, legtöbb időmet a zeneiskolában töltöttem. Később az általános iskolával párhuzamosan elkezdtem a zeneiskolai tanulást is - hétéves koromtól csellóztam és zongoráztam. 1958-tól 1963-ig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola zeneszerzés szakán Sugár Rezső óráit látogattam. Olyan személyiségek vettek körül, akik befolyásolták pályaválasztásomat, ám ennek ellenére nem irányítottak zenei pályára - magamnak kellett döntenem. De ez számomra soha nem lehetett kérdés: 1963-tól 1967-ig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán Szabó Ferenc növendékeként tanultam.

 

- Hogyan kerültél Svédországba?

- A főiskolai tanítás régimódi és teoretikus volt, kevés szabad komponálással és sok stílusgyakorlattal. Ma már látom e módszer előnyeit is, nem csupán az akkori, alkotásra kevéssé ihlető munka kellemetlenségeit. Magyar viszonyok között ebbe belejátszott az is, hogy bizonyos szerzőket-műveket szabad volt ismerni vagy követni, másokat nem. Hogy a bezártságból valahogy kiszabaduljak és megtaláljam a magam hangját, saját zenei kifejezőeszközeim tárát, arra gondoltam, máshol kell a tanultakat rendszereznem - és persze megismernem azt a rengeteg anyagot, amely hozzánk akkoriban nem juthatott el. Ösztöndíjat nem szerezhettem. Mikor az énekkar, amelynek tagja voltam, Bécsben vendégszerepelt, előadás után nem tértem vissza Budapestre. Feleségemmel, aki ugyanabban a kórusban énekelt, pár hónapos bécsi tartózkodás után Stockholmba utaztunk. Itt éppen azt tanulhattam, amit Budapesten nem: hogy mi az, ami új, de az enyém lehet. És azt, ami talán a legfontosabb: minden hangért felelősséggel tartozom. Ha egy hang számomra nem az igazi, akkor más számára sem lehet az. 1968-tól 1972-ig a stockholmi Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán Ingvar Lidholm és Ligeti György növendéke voltam. Már tanulmányaim befejezése előtt a Stockholmi Elektronikus Zenei Stúdió tanára lettem. 1971-től két évig a stockholmi Zenegimnázium zeneszerzéstanáraként kerestem kenyerem.

 

-  Mi vezetett az elektronikus zenéhez?

- Minden újdonság érdekelt, mindent ki akartam próbálni. A Stockholmi Elektronikus Zenei Stúdió éppen itteni főiskolai tanulmányaim idején kezdte meg munkáját. Természetes volt számomra, hogy megtanuljam azt a technikát is, amely az elektronikus zenéhez szükséges. Akkor készültek az első számítógéppel vezérelt darabok. Manapság már kezdetlegesnek tűnik ez a technika, akkoriban viszont sok zeneszerző még ezt sem ismerte, engem pedig már 1971-ben alkalmaztak, hogy tanfolyamon segítsek a zeneszerzőknek elsajátítani a berendezés kezeléséhez szükséges tudnivalókat. Ebből aztán lassan tanári funkció lett. Magam kevés elektronikus zenét komponáltam - talán azért, mert gyerekkorom óta mindig muzsikusokkal szerettem volna foglalkozni. Az elektronikus zene a kompozíciónak a szerző által rögzített, végérvényes interpretációja.

Az akusztika, az elektronikus berendezés ugyan befolyásolja a hangzást, de a rögzített mű változatlan marad. Olyan lesz az előadás, mintha felvételt hallgatnánk hanglemezről. Ez pedig csupán egy előadás dokumentációja, nem maga az interpretáció. Ezért kilenc év után abbahagytam a munkát a stúdióban, és csak nagyon ritkán térek vissza az elektronikus berendezések közé.

 

- Mely műveidet tartod kiemelkedőnek?

- Ha fel kellene sorolnom néhány kompozíciómat, amely számomra is fontos, és emellett jelentős sikert is aratott, elsőként Turba című kórusművemet említeném, amely 1971-ben, Londonban az Új Zene Nemzetközi Társasága (ISCM) fesztiválján keltett figyelmet. Szimfóniáim - főként az 1., a 3. és a 4. - szintén többször megszólaltak nagyobb közönség előtt. Fontosak számomra a szimfóniák, mert mindig egy meghatározott időszak összefoglalásául szolgáltak. Versenyműveim közül a Harsonaversenyt, a Klarinétversenyt és a Szaxofonversenyt említeném.

 

- Nagy merészség kellett ahhoz, hogy a szabadfoglalkozású zeneszerző életmódját válaszd?

- 1990 óta a svéd állam garantált művészi fizetést folyósít számomra. Enélkül a szabadúszói életforma igencsak bizonytalan egzisztenciát jelentene, a jogdíjbevétel ugyanis ingadozó, s a megrendelések száma sem haladhat meg bizonyos határt, hiszen nem lehet tiszta lelkiismerettel bármennyit vállalni. A rendelések mindig valamilyen intézménytől érkeznek, ezek fizetnek. Az előadógárda, melynek tagjai a mai zenét terjesztik, nem tartozik a krőzusok közé, mecénások pedig nincsenek – legalábbis errefelé. Viszont sok az olyan muzsikus, aki szeretné, ha új darabot írnának számára. Mivel a szabadfoglalkozás éppen ezt jelenti – azt, hogy az ember akkor is komponálhasson, ha azért senki sem fizet, ebben segít a garantált állami fizetés. Szabadfoglalkozásúként többet is utazhatom, mint ha tanítanék vagy más állandó elfoglaltságom volna. Eljuthatok több darabom bemutatójára, fontosabb előadásokra.

 

- Zongoraszonátád megírása három évtizeden át foglalkoztatott - a művet most sikerült befejezned. Kellett-e új formákat teremtened?

- Nem tudom előre meghatározni, milyen legyen egy darab formája. Ez munka közben alakul. Utólag elemezhető, milyen ismert formára hasonlít leginkább a mű. Főiskolai tanulmányaink nagyrészt abból álltak, hogy elsajátítottuk a zeneszerzés technikáját - ez persze a korábbi korszakok nagy mestereinek technikája volt: az a formavilág, melyet évszázadok alatt ők alakítottak olyanra, amilyennek ma látjuk. De ez soha nem volt végleges. Egy Haydn- és egy Beethoven-szonáta formailag nagyon különböző. Minden mester kialakított magának egy zenei nyelvet és egy technikát, amellyel ezt a nyelvet használni tudta. Ezek aztán korszakonként különböző stílusokat eredményeztek. Mi ennek a tradíciónak vagyunk a legutóbbi - vagy talán utolsó - ága. Nekünk is meg kell teremtenünk a magunk zenei nyelvét. Harmincöt éves zeneszerzői munkám során megteremtettem egy világot, amelyben jól érzem magam. Ehhez azonban ennyi idő kellett: zongoraszonátám megszületése ezért húzódott évtizedekig.

 

- Kamaraegyüttesedet, a Marosensemble-t 1972-ben alapítottad. Karmesterként szerepeltél több mint száz új (főként svéd) darab bemutatóján vagy első svédországi előadásán, rádió- és lemezfelvételeken. Turnék tették ismertté a Marosensemble nevet, Magyarországon kétszer is felléptetek. Az együttes mellett különböző svéd és közép-európai szimfonikus zenekarokat vezényeltél.

-  Az együttes a mai zenére specializálódott, műsorainkon főként svéd bemutatók szerepeltek. Persze sok külföldi darabot is bemutattunk, köztük sok magyar kompozíciót. Húsz évig működtünk, ám idővel mind nehezebb lett olyan koncerteket szervezni, amelyeken nagyobb együttes is felléphet. Műhelyünk nem három-négy muzsikusból, hanem tíz-tizenötből állt: ha csökkentjük a szereplők számát, az már nem a mi együttesünk lett volna, csupán annak néhány zenésze. Ekkor aztán megszűnt a Marosensemble munkája, és vele az együttes is.

 

Oolit (10:47)

Dimensions (9:25)

Maros Miklós: Oolit / Dimensions

℗ 1992 Caprice

 

 

-  Nemrég fejezted be operádat.

-  Jó barátunk volt az ismert műfordító, Csatlós János, aki számos magyar művet ültetett át svédre, és sok svédet magyarra, többek közt az egyik legjelentősebb svéd író, Sven Delblanc munkáit. A hetvenes évek végén fordította Delblanc kisregényét, a Herélteket. Az ő ötlete volt, hogy a műből operát kellene komponálni. Beszélt is Delblanckal, akinek először nem akarózott beleegyezni a dologba, később mégis írt nekem egy szinopszist. Ezután sajnos sok minden közbeszólt, ami miatt a librettó és így az opera sem készült el akkor. Ennek már több mint húsz éve, azóta Csatlós is, Delblanc is meghalt. Néhány éve ismét felvettem a kapcsolatot az Operaházzal, és Lasse Zilliacus, a színház egyik volt dramaturgja elkészítette az opera szövegkönyvét.

A mű súlyos problémát vet fel. Erősen egyszerűsítve úgy foglalhatnám össze: azt a kérdést tárgyalja, mit ér a művészet, mire teszi fel az ember az életét, mit hagy maga után és jelent-e az valamit valaki számára, van-e értelme. Bár operám megrendelésre készült, bemutatója különböző okok miatt több éve késlekedik. Most azonban elhatározták, hogy a következő évben színpadra állítják. Az Opera a Drottningholmi Udvari Színházban rendezi a bemutatót 2004. június 3-án. Ez a színház 1766-ban épült és páratlan az egész világon, mert jelenleg is ugyanúgy működik, átépítés és modernizálás nélkül, mint majdnem 250 évvel ezelőtt. Az egyetlen modern technikai vívmány, hogy 1922-ben bevezették az elektromosságot. A színház persze jóval kisebb, mint az Operaház, így nem állt nagy zenekar rendelkezésemre. Viszont az énekesek könnyebben énekelhetnek a kisebb és nagyszerű akusztikájú színházban, a közönség pedig közelebb ül a színpadhoz. Természetesen az, hogy a drottningholmi kastély és a színház Stockholm egyik legismertebb látnivalója, már előre garantálja, hogy a közönség oda fog találni az előadásokra. Számomra azonban fontosabb, hogy ezzel a bemutatóval bekapcsolódhatom egy olyan töretlen tradícióba, amely már III. Gusztáv idejében igen magas színvonalon működött, a király maga is számos előadáson vett részt, még új mű szövegírójaként is. Gusztáv most az én operámban fog színre lépni. A színházban az eredeti 18. századi technikai berendezést használják, és a régi díszletek is megvannak, így például azt a jelenetet, amelyben Gluck Orfeuszából szólal meg egy részlet, ugyanazzal a díszlettel adjuk elő, mint 1773-ban, a bemutatón!

 

-1975 és 1980 között a Svéd Zeneszerzők Szövetségének elnökségi tagja, 1981-től 1991-ig ugyanezen szövetség alelnöke voltál. 1998 óta a Svéd Királyi Zeneakadémia tagja vagy. A zenészek világpolgárok, bizonyára sokat utazol magad is. Sikereid, emlékeid sem éppen hétköznapiak.

- Azt hiszem, ezek az adatok elárulnak valamit arról, melyik ország zenei életéhez tartozom. Itt befogadtak. Nemrég zajlott le az Akadémia évi közgyűlése, ahol az elnökség tagjává választottak. De a zeneszerző számára nagyon fontos, hogy művei más környezetben is megszólaljanak, hogy más országokban is hallhassák, mivel foglalkozik. A legtöbb előadás az előadóművészek kezdeményezése nyomán születik. Az utóbbi évben például főképp olyan kamaraegyüttesek kérésére írtam, akik meglévő repertoárjukat szerették volna gazdagítani olyan kompozícióval, amelyet csak ők játszanak. Tavaly ősszel írom egy darabot, amelyet már vagy húsz alkalommal előadtak, többek közt skandináviai és balti turnékon is. A vilniusi koncert után megkeresett egy litván muzsikus, és kérte, írjak valamit az ő együttesének is. Ott volt a koncerten egy énekesnő, ő is kérte, hogy küldjek neki valamit. Most kaptam tőle levelet, írja, hogy előadta darabomat Vilniusban. Egy másik újabb darabomat holland együttes rendelte meg, a harmadikat egy német. A hollandok is előadták már a nekik készült művemet. Ezek sokszor apróságoknak tűnnek, de az egyik előadás hozza a másikat, hiszen azok a muzsikusok, akik új szerzeményt kérnek, mindig valamilyen koncertélmény hatására jelentkeznek.

Három évtized alatt több mint 180 darabot írtam. Mindegyikhez fűződik valamilyen élmény. Nagyon érdekes volt az első svéd bemutatóm. És az első nagyobb nemzetközi fesztivál - meg persze az is, amikor először jutottam vissza a vasfüggöny mögé: az első magyarországi bemutatkozás, az első lengyel, NDK-beli vagy szovjetunióbeli koncert. Az utóbbi tíz évben az európai térkép több olyan országgal gazdagodott, ahol a zenei tradíció nagyon erős, így nagy élmény volt számomra darabjaimat néhány nagyszerű litván, ukrán vagy orosz muzsikus előadásában hallani. De az is különös érzés, ha egy tehetséges zeneiskolás gyerek adja elő valamelyik, e célra alkalmas darabomat. Sajnos a rádiók műsorpolitikája mindinkább a szórakoztatás felé halad. Ezért is nagyon fontos, hogy minél több mű legyen hozzáférhető hanglemezen. Nekem szerencsére elég sok darabom van forgalomban. Legújabb lemezemet a svéd Caprice cég készítette, ez csupán egyetlen korábban nem publikált művet tartalmaz, a többit régebben megjelent LP-kről másolták át CD-re. Ezek a kompozíciók már régen nem voltak hozzáférhetők a kereskedelmi forgalomban, így lényegében újnak számítanak. Érdekes ismét hallani az olyan darabot, amelyet több mint harminc éve komponáltam, és amelyet immár huszonöt éve rögzítettek hanglemezen.

 

Tar Károly

 

Magyar zongoramuzsika a határokon túlról. Maros Miklós: Complete Piano Works (Perfect Noise PN 1704) (Fittler Katalin) (Parlando 2019/1.)



[1] Az interjú az Ághegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóirat 2003/3-4. számában a zeneszerző 60. születésnapja alkalmából megjelent hosszabb beszélgetés (internetes formában a http://www.hhrf.org/aghegy/maros.html címen olvasható) rövidített, szerkesztett változata (Muzsika 2003/10.)