MEGEMLÉKEZÉS
AZ ERKEL-CSALÁD FELÚJÍTOTT
SÍREMLÉKÉNÉL
A MEGYERI TEMETŐBEN
Ha az
Erkelek a magyar közművelődésben és a zeneművészetben betöltött
megkerülhetetlen, alapozó majd építő munkájára gondolunk, zseniálisan
eltalált a mai alkalomra szóló meghívó Albert Pine-idézete:
"Amit magunkért teszünk, meghal velünk, amit másokért, túlél minket."
Hogy miért is?
A minap
Gyulán jártam. Erkel Ferenc szülővárosa, az ottani, más HELY-jel
össze nem vethető genius loci másfél évszázad távlatából is sugározza a
korabeli impulzusokat. Egyszersmind táplálja és frissen tartja mindazon
érzéseket (és a hozzá kapcsolódó örökül hagyott értékrendet) melynek
segítségével nemzeti zeneszerzőnk - később Fiaival együtt -
úgyszólván a semmiből teremtették meg a magyar zenei életet. Megalapították
a kezdettől fogva nemzeti kincsként számon tartott, napjainkig
élő-pulzáló, nagyszerű intézményeit, meghatározó szakmai
irányait és utódként kinevelt hiteles képviselőinek generációit.
De hogyan is jutott e muzsikus
család talán legéleterősebb ága Gyuláról Újpestre? Ehhez kicsit még
távolabbra lépjünk vissza. A családfa kutatások szerint a família eredete
részint a Németalföldre, részint a XV. századi Magyarországra, közelebbről
Pozsonyba vezethető vissza, nevüket változó formában; Eckl,
Eckel, Erckl, Erckkel használva. Az ősök között több
szőlőbirtokos, szőlőműves, kereskedő is van,
családnevüket pedig generációk sora óta a veder (vödör, amibe a
levágott szőlőt szedik) német megfelelőjével azonosítják. S most
Kemény Lajos levéltári kutatót idézem 1933-ból, aki a Nemzeti Kultúra című
periodikában a következőket írta az Erkelekről: "Kimutatható
továbbá az, hogy öt nemzedéken át, sőt valószínűleg már azon túl is
apáról fiúra szállott bennük a művésztehetség."
Az első hivatásos muzsikus a
családban Erkel Ferenc dédapja, Vilmos volt (nevét még Erkl-ként
írva), aki Pozsonyban élt, és a Handl Reginával
kötött házasságukból három fiú született. Az ő keresztlevelükön
szerepel hivatalosan először atyjuk foglalkozásaként, hogy „Musicus”. Az elsőszülött Józsefet kifejezetten
zenésznek nevelte, aki majdani feleségével Engl
Zsófiával és fiaikkal 1806-ban Gyulára költözik a grófi Wenckheim-család
hívására. A családfő a Wenckheim-kastély intézője, egyben
házimuzsikusa lesz, szintén József névre keresztelt első fia (aki már a harmadik generáció) pedig
idővel a gyulai kántortanító. Ifjabb Erkel József még a pozsonyi
tanulóévek során attól a nagytekintélyű Klein Henriktől tanult
zeneelméletet, orgonát és zongorát, aki később majd saját fia, az ifjú
Erkel Ferenc zenei tanulmányait is egyengeti. Gyulai vonósnégyes partnerei
között pedig rövid időn belül olyan nevek tűnnek fel, akik szintén
meghatározóak lesznek Erkel Ferenc zenei pályájának alakulásában; Czingulszky Simon tanító-másodhegedűs, Rosty Albert alispán, aki brácsázott és Wagner József
gordonkaművész, a későbbi nagyhírű zeneműkiadó.
Időben kissé előre ugorva
következzék egy a családi hagyományban fennmaradt megmosolyogtató történet.
Erkel Ferenc Kolozsvárról eljőve már negyedik éve tevékenykedett
Pest-Budán, amikor Adler György győri
egyházzenész a budavári Mátyás templom orgonista-dirigense lett. A karnagy
felesége a magyar klasszika szintén győri kötődésű
zeneszerzőjének, Istvánffy Benedeknek a
leszármazottja volt, Budán az Úri utcában laktak. Erkel alig másfél évvel
fiatalabb öccse, János albérlő volt náluk, amikor himlőben megbetegedett.
Adlerék lánya, Adél nagy odaadással ápolta a
beteget, aki lázas állapotában hálából házasságot ígért neki, azonban felépülvén a betegségből erről megfeledkezett.
Erkel Ferenc viszont – miután többször közvetített az ügyben – közben
megszerette a "vígkedélyű, temperamentumos leányt", majd
feleségül kérte. 1839-ben kötöttek házasságot, így frigyük révén két nagy múltú
zenész - az Erkel- és az Istvánffy - család egyesült.
Tíz gyermekük született, közülük
heten érték meg a nagykorúságot, négyen aktív résztvevői, formálói lettek
a XIX. századi magyar zenei életnek: Gyula, Elek, László és Sándor. Apjuk
segítőiként Erkel-műhelynek is emlegették – vagy állították
pellengérre éppen – őket. Elek többirányú előzmény után az
1875-ben megnyíló Népszínház első állandó karmestere, a népszínmű
tovább fejlesztője, a magyar operett útjának egyengetője lett. László
27 évesen visszatérve Pozsony városába, megbecsült zongoratanár- és
kóruskarnagyként tevékenykedett. Leginkább azonban azzal írta be magát a magyar
zenei művelődéstörténetbe, amiről Bartók Béla így számol be
önéletrajzában: "Akkoriban a magyar vidéki városok közül Pozsonyban volt a
legélénkebb a zenei élet. Ennek köszönhetem, hogy [...] Erkel Lászlótól
tanulhattam tizenöt éves koromig zongorát és összhangzattant."
Sándor Erkelék negyedik fia atyja és Gyula
fivére nyomdokain haladt az operajátszás és a Filharmónia Társaság
vezetése, a Nemzeti Színház és az Operaház igazgatása, illetve az
Országos Magyar Daláregylet irányítása terén, de még a Zeneakadémia
kialakításának háttérmunkájából is részt vállalt. Kollégái –köztük Hans Richter
és Camille Saint-Saëns –
szinte egybehangzóan kora legnagyobb karmesterének tartották.
Nemzeti zeneszerzőnk
legidősebb fia Erkel szülővárosáról kapta nevét; Gyula szintén komponista, karmester és zenepedagógus volt, apja
legfőbb szakmai támasza. Veleszületett zenei tehetségére jellemző,
hogy hatévesen ült be dobolni a megbetegedett üstdobos helyett a Nemzeti
Színház egyik előadásán. 19 évesen – 1861 végén – Emlék Gyulára címmel zongoraművet írt az akkor elkészült Bánk
bán operából. A továbbiak messze a teljesség igénye nélkül, címszavakban: 1863-84-ig
a Nemzeti Színház másodkarnagya, 1884–89 között az Operaház dirigense, 1892–93
folyamán fél esztendeig az Operaház zeneigazgatójaként helyettesítette Sándor
öccsét. 1878-tól három évtizeden keresztül tanított a Zeneakadémián. Minden
téren atyja nyomába lépett, mégis valamennyi Erkel fiú közül a legszerényebb és
legkomolyabb maradt.
Munkával töltött élete utolsó
felvonásaként Újpestre költözött. 1891. július 24-én harmadmagával megalapította
az Újpesti Zeneművelő Egyesületet, mely 1893 elejére már 6 tanárral,
72 növendékkel, valamint 162 pártoló taggal rendelkezett. A konzervatórium
első zeneigazgatójává Erkel Gyulát választotta, ezért a kerület
zeneiskolája máig az ő nevét viseli. 1892-ben szintén az ő
elnökletével alakult meg a sakk-kör Újpesten, a hétköznapi életben azonban már
jóval fiatalabb korától szívesen biliárdozott az újpesti kávéházak
törzsközönségével.
S bár 1909-ben bekövetkezett halálát
követően őt nem itt, hanem a Kerepesi úti Nemzeti Sírkertben temették
el, ettől kezdve az Erkel család tagjai egyre többen éltek Újpesten; hozzátartozói-leszármazottai
közül többen (legutóbb a 2017-ben elhunyt Erkel Tibor zongoraművész,
egyetemi tanár, Újpest díszpolgára) is itt nyugszanak. Mivel a sírok
jelentős része az idők folyamán eltűnt, Egyesületünk 1992-ben
kopjafát állított az 1968-ban elhunyt Erkel Sándorné sz. Cserha
Olga (1894 – 1968) síremlékére az alábbi szöveggel: „E temető
hantjai takarják jeltelenül ERKEL FERENC zeneszerző gyermekeinek és
unokáinak sírjait. E kopjafát állította In Memoriam
Erkel Mária Anna leánya 1848 – 1919, az Erkel Ferenc
Társaság 1992-ben.
Erkel István fia 1858 – 1933
Ziegler Anna menye 1857 – 1937
Óváryné Erkel Mária unokája 1874 – 1916
Erkel Sándor unokája 1870 – 1945 és a már
említett Cserha
Olga unokamenye”
Szépapám
Erkel Ferenc és Ükapám Erkel Gyula, Atya - Fiú szellemisége hiteles
művészi, s egyúttal honpolgári életpéldával világító-toronyként mutatja
napjainkig az utat hazai zenei életünk – úgy fest időről időre
háborgó – tengerén.
Amire
vigyázni, azt megőrizni feladatunk minden időben!
Somogyváry Ákos
https://www.youtube.com/watch?v=Sp20Q5O2AMk
(3:06) (ÚTV)
Somogyváry
Ákos, Erkel Ferenc szépunokája családjáról mesél, akik közül többen
kötődnek Újpesthez, ezáltal Ő is szorosan kötődik
városrészünkhöz. Szeptemberben a Megyeri temetőben a felújított
síremléknél tartott megemlékezésen is a karnagy úr beszélt. Most felelevenítjük
az akkor elhangzottakat és még többet tudhatunk meg a
család történetéről.