DR. BIERNACZKY SZILÁRD[1]
EGÉRRÁGTA MESE
AZ ÚJ ZENEI EXPERIMENTALIZMUSRÓL
A huszadik század
zenéje, mint bármely művészeti ág, csúcsokkal és megtorpanásokkal,
divatokkal és zsákutcákkal, megőrizhetőnek látszó és születése
pillanatában múlandó kísérletekkel terhes fejlődéstörténeti
hullámvonalakat mutat.
Maróthy János
„jajkiáltásai” a Muzsikában az
őszi „Korunk zenéje” sorozat produkciói kapcsán az apály világos jeleit
tették érzékelhetővé. Évtizedes késéssel begyűrűzött tehát a
hazai „hivatalos zene” fórumaira is a parttalan zenei experimentalizmus.
Pontosabban azok a nyitott mű és más divatos esztétikai áramlatok jegyében
született zenei kísérletek, amelyek nagyobbrészt fesztiválokról fesztiválokra
tengetik kérészéletű újra életre hívásaikat.
Jól tudjuk, a művészeti termelés
kialakulása pillanatától az a jellemző, hogy adott időszakaszban
nagyon sok gyenge, több-kevesebb középszerű és csak néhány remekmű
kerül ki az alkotók keze alól. Amikor az avantgárd zenei fesztiválokon felbukkanó
művekkel tömegében szembesülünk, mindjárt érezhetjük, nem pusztán
erről a szükségszerű statisztikai átlagról van szó. A világ
kulturális életében sajátos formában elkülönült zenei experimentalizmus
fórumai kizárólagos gyűjtőhelyei lettek mindannak, ami zömében az
„alkotás” minőségéig nem nő fel – legalábbis a kifejezés hagyományos
esztétikai (!) értelmezését tekintve.
Aligha hihettük
volna, hogy a legnagyobb hagyományú modern zenei egyesület, az ISCM
(International Society for Conteraporary
Music), amelynek megalapításánál 1924-ben Salzburgban Bartók és Kodály is ott
bábáskodott, szintén nem mentesül az új zenei kísérletek „el az embertől”
szindrómájától. Attól a láthatóan tudatos törekvéstől, amelyben a zenét,
mint esztétikai üzenetet illetően már nemcsak az esztétikum, de az emberek
közötti kommunikáció lehetősége is megkérdőjeleződik. Legalábbis
ezt tapasztaltuk az Egyesület 38. közgyűlése és hangversenysorozat idején
(1986), amelyre éppen a mi fővárosunkban került sor. Hadd említsünk
példákat afféle egérrágta eseménytörténet formájában: André Richard (1944*, Svájc):
Vonósnégyes. A nagyszerű
előadás (Kodály kvartett) nem tudja feledtetni a „melódiamentes”,
többnyire összefüggéstelenül hangszínhalmozásokra épülő alkotói logikát.
Dario Maggi (1944*, Olaszország): Le pieghe delle idee nascoste (vonósnégyes).
Végtelen egyhelyben állások, hirtelen kitörések. Az avantgard
zenei szövet semmi újdonságot nem mutat, bár az ismertetőszöveg bonyolult
formai megmunkálásról értesít.
(Egy
mű elmarad; egynek – hangszalagról – a vége hiányzik)
Luigi Nono (1924–1990,
Olaszország): A Carlo Scarpa
architetto (zenekari mű). Az 1950 táján
kibontakozó új zenei hullám neves alakjának egy friss darabja. Korábbról már ismert
hatások, viszont kevésbé sikerült megoldások. Kevés figyelemreméltó pillanat.
Egyszóval szürke kompozíció.
Luigi
Nono A Carlo Scarpa, architetto,
ai suoi infiniti
possibili (1984) (10:01)
Pauline Oliveros (USA): Tashi Gomang (zenekari mű). A kínai kultúrára utaló cím
ellenére olyan nem-zenei logikájú állandó karakter-csereberék sejthetők,
amelyek a hangzásképben valójában nem tükröződnek: a komponista üzenete
így nem jut el a hallgatóig.
Marcelo Koc (1918–2006, Argentína): Brácsaverseny. Egyáltalán nem ellenszenves színhatások, de túl sok
az indokolatlan dinamikai kontraszt, a valódi zenei logika nélkül egymásra
halmozott „új zenei” eszköz.
Marcelo Koc
Marcelo
Koc Concierto para viola y orquesta
(11:19)
Tomas Tichauer
(brácsa), Orquesta Filarmonica
de Buenos Aires
Vezényel:
Juan Emilio Martini
Karen Tanaka
Karen Tanaka (1961*, Japán): Prizmák
zenekarra. Valamivel közelebb a zenei üzenetre törekvéshez. Az
összehalmozott és többnyire széttartó zenei-technikai elemekből azonban
nem bontakozik ki „alkotást” rangjelző folyamat.
Karen: Tanaka: Prizmák (11:02)
Orchestra: Malmö Symphony
Orchestra, vezényel: Jun'ichi
Hirokami
(Az MRT
zenekarából alakult kamaraegyüttes hangversenye elmarad: 5 mű nem szólal
meg.)
Julio Estrada Velasco (1943*, mexikói zeneszerző, zenetudós és
teoretikus): Yuunohu’iye (szólócselló darab).
Minden olyan lehetséges, főleg elektronikus zenére utaló megoldás
katalógusa, amely nem adott hangmagasságok sorából keletkező kapcsolódások
(dallamok?) útján jön létre.
Julio Estrada - Chamber Music for Strings (Arditti Quartet & Stefano Scodanibbio) [Full Album] (1:18:34)
Gerard Barry
Gerard Barry (1952*,
Anglia): Lábujjhegyen
(zongoramű). Végtelen akkord-sorok szaggatott (staccato)
vagy kötött (legato) előadásban, valójában
monoton egyhangúságban, alkalomadtán felgyorsított változatban. A hallgató egy
idő múltán ordítani tudna... Az experimentum experimentuma: el az
embertől!...
Fernando Mencherini
Fernando Mencherini (1949–1997, Olaszország): Per Limina (zongoramű). Szinte, mint
előbb. Bár magas hangokra. S így a csilingelő hangszín kevésbé bántó.
A monotóniája éppoly fárasztó.
Sáry László
(1940*): Pentagramm (ütőkre).
Több évtizede tudjuk (már Boulez is fölfedezte), a
távol-keleti világ, Jáva, Bali gamelán-zenekarainak hangszínvilága
lenyűgöző. De sajnos azonban a tradicionalista előadók tudják,
meddig ismételhető egyetlen gondolat, hol válik szükségessé az
improvizációs típus, a tempó vagy a hangszín váltása. A zenén kívüli logika, a
paradox matematikai modell kialakítás e stíluselemek felhasználásánál nem fizetődik ki.
László
Sáry „Pentagram” 1987 Hungaroton (1:00)
George Benjamin (1960*,
Anglia): At first light (kamaramű). A címben megjelölt Turner-kép
hangulatához illően változatos hangszínek, a zsúfolt zenei szövet azonban
megközelíthetetlenné teszi a melodikai
ötlethalmazokat.
Joseph
Mallord William Turner (1775-1851): Norham Castle, Sunrise (c.1845)
George Benjamin
: At First Light (1982) (19:38)
London
Sinfonietta, vezényel: George Benjamin
Denys Boutliane (Kanada): Comme un silene entr’ouvert
(kamaramű). Alig követhető zsúfolt többszólamúság témakarakterek
nélkül, hangszalagra vett bejátszásokkal bonyolítva. A Rabelais regény (Gargantua) részlettel, mint programmal indokoltan a darab
végén elképesztő stílustörés: könnyűzenei idézetek rossz felrakásban.
(Egy belga
szerző műve ismét elmarad)
Ada Gentile
Ada Gentile (1947* zongoraművész, zeneszerző, Olaszország):
Betekintés (vonósokra). Színhalmozás
határozott ritmikai karakterekkel. Dallami figurációk
nem tűnnek elő.
Hans Abrahamsen (1952*, Dánia): Hat darab (három hangszerre). Hagyományosabb stílusú kompozíció:
erősen középszerű darab.
Abrahamsen: Hat darab kürtre,
hegedűre és zongorára – 1. sz., Szerenád (3:49)
Abrahamsen: Hat darab kürtre,
hegedűre és zongorára – 2. szám, blues (2:15)
Abrahamsen: Hat darab kürtre,
hegedűre és zongorára – 3. szám, arabeszk (1:59)
Goffredo Petrassi
Goffredo Petrassi (1904–2003, Olaszország): Tavaszi szextett (hangszerekre). A még mindig megújulásra képes
idős mester e műve a legutóbbi két-három évtized zenei kísérleteinek
számos terhét cipeli. Színekre, nem zenei fejlesztésre épül. Ugyanakkor helyenkénti dallamtöredékek formájában tetten érhető
az olasz komponista eredeti melodikai invenciója. A
lényegében álló hatású hangszíntömböket ugyanakkor időnként, előkészítés
nélkül agresszív dinamikai kitörések szakítják meg.
Ada Valverde (Argentína): Három
darab vonósnégyesre. A fesztivál egyik görcsoldó pillanata. Korszerű melodikai és ritmikai eszközök alkalmazása. Mindemellett a
mű „kibontakozik”. A sorozat legszebb „élő előadása” (Új Budapest
Vonósnégyes).
Gömbök és kockák (zene: Dubrovay László 1943* – Maros Miklós, 1943*),
Az orr (zene: Decsényi János (1927*), S. Beckett: Actes sans paroles I–II.,
Ligeti György 1923–2006): Aventures – Az Állami Bábszínház estje. Szellemes, kedves,
játékos, elgondolkoztató. A zenék ezúttal kitűnően „szolgálnak” – a
játékhoz...
Gerard Brophy
Gerard Brophy (1953*, Ausztrália): (nincs címe) Az első ütemek hallatán megnyerő, de végtére
mind unalmasabbá váló vonószenekari expresszivitás-sorozat.
Roger Tessier
Roger Tessier (1939*,
Franciaország): Isomérie
(vonószenekari mű). Lágy pasztelles színvilág, Ligetire utaló
állókép-jellegű effektusok.
Christian Wolff (1934*, USA): Eisler ensemble
(négy hangszerre). Hagyományosabb zenei gondolkodásmód, amelytől nem
idegen a melodikus elemek kibontása és a tematikai fejlesztés. Kontrasztáló, tételszerű építkezés.
Eisler
Ensemble: No. 1, For
Cornelius (6:17)
Eisler
Ensemble: No. 2, Dig a Hole in the Meadow (6:01)
Kurtág György
(1926*): Jelenetek egy regényből
(énekhangra és három hangszerre). Jól ismert és már korábban kellő
kritikai kommentárokkal kísért alkotás. Bár úgy érezzük, a szerző –
időnként visszatérő reflexként – ezúttal is a terjedelem
ökonómiájának kérdésével küzd, az expresszív megoldások fogva tartják a
hallgatót. Alkotás...
Jelenetek egy regényből,
op. 19 (19:33)
(Ismét elmarad
egy mű előadása
Paulo Brandăo
Paulo Brandăo (1950*, Portugália):
Estigma. A
gitár szólóban különösen kényes hangszer. Ha a zene nem eléggé változatos, még
a régi stílusú művek is hamar egyhangúakká válnak. A portugál szerző
kísérletében a szétszórt improvizatív jellegű figurációk
– a keresett újszerű hatások ellenére – dinamikai szinten eggyé olvadnak,
s mind fárasztóbbakká válnak.
Simeon Pironkoff
Simeon Pironkoff (1965*,
Bulgária): Téma változatokkal
(hegedűre és zongorára). Érthetetlen. Betévedt a századelő, mondjuk a
korai Bartók, vagy az ötvenes évek stílusvilága. Kár, hogy igen közepes
kompozícióról van szó.
(Egy
kamaramű megszólaltatása ismét elmarad.)
Zárókoncert két magyar résztvevővel.
Serei Zsolt Calyx
c. zenekari kompozíciója tanúsága szerint világosan az avantgard
kísérletek foglya. Közlendőjének csak akkor lehetne súlya, ha áttörné
változatos eszközökből, ám nem zenei logikával maga köré font akadályokat.
Egy francia szerző műve /D’Alain Banquart (1934*/: Szimfónia), meg egy dán kompozíció /Per Nřrgĺrd (1932*):
Burn/ is elhangzott. A kritikus elfáradt, nem
képes felidézni benyomásait…
ű
Maros
Rudolf
Maros Rudolf (1917–1982): Gemma (zenekarra). Ékkő, amint azt a cím is mutatja.
Feloldhatatlanul paradox „fesztivál-kóda!
Visszatérünk az új zene „emberi környezetébe”, ahol az üzenet és a kódolás
mikéntje „emberközelben” marad. Mint mondhatunk mindezek után. Talán azt az
egyszerű tanulságot tehetjük szóvá, hogy az új zenei törekvések divat-ágán
(bár elképesztő paradoxon: divat közönségmentesen?) láthatóan teljes
egészében elbontották a formálás igényét, a zenei logikával indokolt
kontrasztokban való gondolkodást, a zenei fejlesztés elvét, sőt az
alapelvek – ritmus, dallam, harmónia – évszázadok során kialakult alkalmazási
elveit is. Lehet-e azonban pusztán csak „hang”-hatásokból
emberek közötti esztétikai üzenetet formálni. A zenei kommunikáció, úgy
tűnik, minden új zenei erőfeszítés ellenére sem jöhet létre a
naturális vagy mesterséges zajok esetlegességének szintjén.
Gemma
10:18)
Maros
Rudolf: Gemma
Magyar
Rádió Szimfonikus Zenekar, vezényel: Lehel György
℗
1975 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Az ISCM 58.
rendezvénysorozatának hangversenyei feltehetően hidegzuhanyként zúdultak
minden „újszülöttre”, fesztiváledzett kritikusok, szakmabeliek azonban már jó
ideje ismert „jelenségekkel” kerülhettek szembe. Utóbb a nemzetközi sajtó
felháborodott megnyilatkozásoknak adott hangot – szervezési ügyetlenségek okán
(ezért kár, hiszen az egyesület először választotta színhelyként
Budapestet). De sokkal beszédesebb tény volt ennél az, hogy a hangversenyeket –
pedig volt belőlük bőségesen – egy-két tucat gyanútlan zenerajongón
kívül jószerivel csak mintegy 2-300 vájt fülű: a fesztivál külföldi
meghívottjai és a hazai szűkebb szakma képviselői látogatták.