BÚCSÚ BERÉNYI BEA
FUVOLAMŰVÉSZ-TANÁRTÓL
(1960-2023)
Berényi Bea
I.
Kedves Gyászolók,
Kedves emlékezők![1]
Egyek vagyunk érzésekben, gondolatokban.
Mindannyian azt érezzük, hogy neki itt kellene lennie. Hogy ennek nem egy
emlékező alkalomnak kellene lennie, hanem egy tanszaki koncertnek, egy
tanítványi találkozónak. Egy baráti összejövetelnek, egy újévi koncertnek. Ahol
megragadja a fuvoláját, játszik egyedül, aztán Ákossal. Majd a padból
gyönyörködik a tanítványaiban. Abban, ahogyan megszólaltatják a hangszert.
Gyönyörködik abban, ahogyan gyönyörű ívet játszik egy tanítványa a
fuvolaversenyben – pontosan úgy, ahogyan ő tanította. Kijött az első
hangtól az utolsóig. Csendben gyönyörködik a tanítványaiban és eszébe jut,
amikor éppen az itt jelen lévő fuvolistáknak először sikerült a frullato. Sokan ülnek itt most olyanok, akiknek ő
mutatta meg, hogy hogy kell szeretni a hangszert, szeretni a zenét. Hogyan kell
összerakni, majd megfújni. És ha ez sikerült, akkor aztán azt is megmutatta,
hogyan kell szépen, gyorsan, lassan fújni, crescendo, decrescendo
– nem is olyan egyszerűek ezek a dolgok. És az első hangoktól kísérte
a most tőle itt búcsúzókat, figyelte őket, túl Kecskemét határán is,
túl az Akadémián, túl az országhatáron. És most túl az égi határon. Sok
tanítványa ment messzire, külföldre. Most ő ment messzire.
Az út egy része előttünk van, ahogy
ment a terme felé a Kodályban, évtizedeken keresztül... Ahogy kilépett a
színpadra, hangolt, majd belecsapott. De aztán az út teljesen másfelé ment.
Nehéz lett, küzdelmes, és a végtelenbe veszett.
Itt van a fuvolája. És neki is itt kellene
lennie. Neki fuvoláznia kellene, tanítani. Neki most koncerteznie kellene, nem
pedig búcsúzni. És aki miatt most összegyűltünk, pont ő nincs itt. És
éppen emiatt vagyunk együtt, mert a fuvolája nélküle
van itt, a családja nélküle van itt. Ő pedig
valahol nagyon közel hozzánk, a gondolatainkban, az emlékeinkben.
Az, hogy ő hol van, azt nem tudom. De
hiszem azt, hogy ott van, ahol a Teremtő Isten tud rá vigyázni. Hiszem
azt, hogy semmi sem történik a Jó Atyánk tudta nélkül. És hiszem azt is, hogy
minden tapasztalat ellenére Isten most is vigyáz rá, nekünk pedig nem marad
más, mint hogy ebben higgyünk: hogy ha mi most búcsúzunk is, az Isten sohasem.
Ha mi elengedünk valakit, akkor az Isten sohasem. Sőt! Krisztus ígért
nekünk valamit. Krisztus azt ígérte, hogy van folytatás! Krisztus arról beszélt
folyton, hogy van egy olyan ország, hová Isten várja a benne
reménykedőket.
Rengeteg kérdésünk maradt. De az számomra
nem kérdés, hogy Isten vele van, bárhol is legyen. És Isten velünk is itt van.
Aki őt vigasztalja, az bennünket is vigasztal. Arról, hogy mi vár ránk
odaát, nagyon keveset tudunk. A Szentírás utolsó könyve beszél erről, és
csupán egyetlen dolgot mond biztosra, az pedig az, hogy Isten országában
éneklés vár ránk. Zene és zenélés vár minket. Aki zenét tanul, az nem csak az
élet mélységét fogja megtapasztalni, annak nemcsak a mélységek nyílnak meg, a
dolgok és életek, a lelkek és szívek mélysége, hanem a magasságok is! Túl a négyvonalas
oktávon: az égi magasságok.
Aki zenélni tanul, az örök életre készül.
És aki zenélni tanít: az egy kicsit többet tesz, minthogy az életbe avatja be a
rábízottakat. Aki zenélni tanít: az az örök életre
tanít. Mert odafent zene van. A zenetanár nem csupán pedagógus, hanem teológus,
mint én: a magasságok és mélységek szakértője, az értékes élet
képviselője, a szép és jó elkötelezett szolgája.
Milyen zene lehet odafent? Milyen hangja
lehet Istennek? Van, aki dörgedelmes basszus hangon képzeli el, más simogató
baritonhangon hallja. És egyáltalán, talán itt értenek engem: milyen hangnemben
fogunk zenélni? Bea most milyen hangnemben játszik? Lehet, hogy Isten Országa a
C-dúr egyszerűségében szólal meg. Semmi módosítójel: nincs mit módosítani.
A tökéletes egyszerűen tökéletes, ahogyan a C-dúr. De az is lehet, hogy a
D-dúr pompája vár bennünket. És ha esetleg az Esz-dúr,
vagy Desz-dúr gyönyörű pasztell színe, Isten csendes és gyengéd szava?
Isten felavatott szolgájaként szeretném jelezni, hogy a tritonus
sem az ördög műve. És volt idő, amikor ferdeszemmel tekintettek rá,
de előbb utóbb minden tritonus feloldódik.
Előbb-utóbb kisimul. Vagy össze- vagy széjjel, felfelé, vagy lefelé, de
széppé válik. Feszül, majd old. Ahogyan az életünk. Ahogyan a halál után
eljövő élet.
Talán Fisz-dúrban is megéri skálázni,
hátha az is elő fog fordulni. Ó, hányan köszönhetik neki a Fisz-dúrt! A
keresztek szeretetét! Hány fiatal mellé szegődött társul, amikor együtt
csodálkoztak rá egy fuvolaverseny lassútételének íveire, vagy a H-lábas fuvolák
adta lehetőségekre. A csodákra, amit a zene ad kicsiknek, nagyoknak.
Profiknak és a maguk módján profiknak.
És hányan vannak most is, akiknek elkezdte
tanítani a darabot, de nem értek a végére. Mert a történet befejezetlen maradt. A záróakkord
hiányzik. A zenész és a hallgatóság legnagyobb kínja, amikor nem jön az
V-szeptim után a tonika. És nem jött a záróakkord, mert még nem kellett volna
jönnie. Még javában ment a repríz, még jött volna a menüett tétel, még talán a
kidolgozás sem ért teljesen véget, vissza sem kavarodtunk a tonikára... Annyi
minden maradt befejezetlen. Vajon mit mondott volna még? De jó lenne
megkérdezni. Ott fog ez bennünk maradni, és csak találgatunk. Így akarta-e?
Ahogyan Bartók III. zongoraversenye: ilyen akkordot tervezett a mester, ilyen
utolsó 17 ütemet akart? Vagy Mahler 10. szimfóniája: vajon így gondolta Mahler,
ahogy úgy-ahogy befejezték? Nem ilyen befejezésre számítottunk. Azt hittük,
hogy a befejezés ki van dolgozva. Azt hittük, hogy majd olyan lesz, mint Mahler
3. szimfóniájának a vége: amikor a timpanik a felet
is megfelezik, majd azt is megfelezik. Katarzis, majd csend. Ez a szép vég.
De Bea életének műve befejezetlen.
Hiányzik a záróakkord.
De talán éppen most együtt, akik itt
vagyunk, és emlékezünk: azért vagyunk együtt, hogy mi írjuk meg a záróakkordot.
Ami lezárja az életét. Ami emlékké és kinccsé változtatja a fájdalmat és
gyászt. Milyen legyen ez a záróakkord? Milyet írjunk?
Bea legyen a fő szólam, ő legyen
az akkord koronája. Tegye oda azt a túlvilági fuvolahangját, amit csak ő
tud, amit évtizedek alatt mesterivé gyakorolt. Tegye csak oda onnan
fentről, a jó Atya birodalmából az aranyborítást. És javaslom, hogy legyen
G-dúrban. Miért éppen G-dúr? Mert a G-dúrban tudvalevőleg 1 kereszt van.
Egy kereszt, ami igazán számít. Egy kereszt, ami mindannyiunk halálában és
elköltözésében igazán számít: ez a kereszt pedig nem más, mint Jézus Krisztus
keresztje.
Jézus Krisztus keresztje felemel
bennünket. Ha a veszteség és a fájdalom földhöz ragaszt bennünket, lehúz és fogvatart, akkor Jézus keresztje felemel. Ez a kereszt
nehéz dolog. Főleg, ha valaki rajong az F-dúrért. Nehéz, de helyreteszi a
többi hangot is, helyreteszi az ívet, a zene ívét, a skálát, a futamokat. A
kereszt helyre teszi az életünk ívét, menetét, a nagy futásokat és a
kényszerű megállásokat is. Most itt vagyunk mi is, akik keresztet
hordozunk. Jézus Krisztus 1 keresztje a vezetőhang, ami vezeti a
tekintetünket. Felfelé fordítja, oda a mennyei Isten felé. Aki a halált
feltámadásával életté változtatja. Akiben megnyugvásunk és vigaszunk lehet most
is: itt van velünk, együtt sír velünk, de közben azt mondja: bízzatok, mert van
feltámadás! Én vagyok a feltámadás és az élet! Az Élet végül mindig győz!
Az élet ma is győz, most is győz!
Hajduch-Szmola Patrik evangélikus
lelkész
II.
A mosoly fuvolistája,
a nevetésé, a hullámos hajé, Berényi Bea.
Hogy mit hozott a szél
tegnap, mit dobott be a postás, csekket, vagy levelet, fújt-e a szél, sütött-e
a nap, mosolygott-e a hold, mit mondott az orvos... megfogtad a kezét? Még egy
mosoly, egy érintés, egy szó, két mondat, van két jó mondat? Találsz szavakat?
Mi az utolsó jó szó? Szeretlek? Lehet ezt még jobban mondani?
Aztán jön a ma, és
hogy ma mi történik és legfőképpen holnap mi lesz… sose látod.
Van a tegnap és van a
ma, percek, órák, és napok, meg az évek, sok évek, milliárd
percek, ezer holdak, napsütések, tavaszok, illatos őszök, havak... írhatnánk
könyveket... miért nem írunk? Minden percről. Minden mosolyról, visszanézésről,
hullámos hajról, reggeli rántottáról, éjszakai lázról...
Jövünk és megyünk, most
már sokan… a legjobbak... nem győzöm tollal
A mosoly, a nevetés, a
csillogó szem Hercegnője
Berényi Bea felment
fuvolázni... odalesznek érte
Bea, itt hagytál
minket, keresni fogom ezt a mosolyt és nem tudom, hogy megtalálom -e? Vigyázz
Magadra, adjon neked a Jóisten jó utat!
lakatosgyuri (Facebook)
III.
VÁLOGATÁS
BERÉNYI BEA FELVÉTELEIBŐL
Fauré: Siciliano
(Karácsonyi Léleksimogató Koncert-2014) (4:08)
Közreműködik:
Berényi Bea (fuvola), Dratsay Ákos (fuvola), Révész
László (zongora)
Antonio Vivaldi: a-moll
kettősverseny két fuvolára és kamarazenekarra RV 522 - Berényi - Dratsay
(19:33)
Berényi
Bea és Dratsay Ákos fuvolaművész, Kecskeméti
Kamaraegyüttes
Koncertmester:
Juniki Spartacus
Vezényel: Pusker Imre
(Országos
Fuvolás Találkozó Kecskemét, 1994)
Con tempo 2011.05.03 (3:37)
A
Bartók Rádió kortárszenei sorozatának első koncertjén Sári József, Sáry László és Sáry Bánk
műveiből játszott Berényi Bea és Dratsay
Ákos (fuvola), Sipos Gergő (gordonka), Gábor-Nagy Nóra (zongora) és
Palotás Gábor (ütőhangszerek).
Rigoletto-fantaisie (Duo concertant) Op. 38 (10:09)
Fantasie sur des motifs hongrois
Op. 35 (10:20)
Op. 25 Rondó (4:17)
La Sonnambula
(Paraphrase en souvenir de
Adelina Patti) Op. 42 (7:58)
Valse di bravura Op. 33 (10:38)
Souvenir de Prague
(Duo concertant sur des motifs
bohémiens) Op. 24 (11:22)
℗
1996 HUNGAROTON RECORDS LTD.