A sors úgy hozta, hogy megkülönböztető minősítés jutott ennek a kamaradarabnak: opus ultimum, a szerző utolsó kompozíciója, amelyet még láthatott kinyomtatva. Hosszú, és műfajokban gazdag életmű végén tölti be a pont szerepét. Vagy inkább afféle „kipontozott”, „…” kicsengést sugall?

Láng István temetésén búcsúztatójában Hollós Máté mintegy rangsorolva, súlyozva áttekintette az oeuvre-t, amelyben fontos szerepe van a kamaraműveknek. Ráadásul, „tartalmilag” ezek nem alkotnak szigetet, hanem megannyi szállal kapcsolódnak a kisebb, s főként a nagyobb apparátusú kompozíciókhoz. Érdemes emlékeztetni a Varga Bálint András által szerzők sokaságának feltett „három kérdés” egyikére, amely azt firtatta, hogy hol van a határ a „saját zenei nyelv” és az „önismétlés” között. A kapcsolódások sokrétűsége Láng István esetében azt a feltételezést sugallja, hogy a tartalmi (jelentésbeli) azonosság eredményezhet azonos, illetve hasonló hangzó jelenségeket (struktúrákat, harmóniákat, dallam-gesztusokat stb.), amelyek ismételt előfordulásai megkönnyítik a hallgató számára a szerző stiláris felismerését.

Láng István kamarazenéjének alapvető jellemzője a változatos apparátus-használat (tegyük hozzá, ezzel egyszersmind nehezítette is a darabok hangzó élet-pályáját, hiszen némely formáció a nemzetközi előadó-társulások között is unikális). Miközben a gyakorlatban nemritkán „előadókban gondolkodott”, sohasem tévesztette szem elől a számára fontos, par excellence kompozitórius szempontokat. És éppen ez a tartalmi meghatározottság rokonítja a különböző apparátusú szóló- illetve kamaraműveket a (nagy)zenekari alkotásokkal. Tehát, a cseppben a tenger leképezése történik a kamaraművekben.

A különleges összeállítás már-már „természetesnek” tűnik Láng István kamarazenéjében, és a műjegyzék áttekintésével érdemes rácsodálkozni, milyen kihívásokra vállalkozik. Teszi ezt korántsem pusztán kísérletezőkedvből, vagy a választott apparátus hangszín-lehetőségeinek kiaknázásából. A kifejezés mögött (de korántsem a hátterében) mindig megtalálható a kifejeznivaló, ami – tűnjék bármilyen szokatlannak is a 21. században – érzelmi-indulati telítettséggel bír. Interjúkban gyakran hangsúlyozta, hogy számára a zene drámai töltése meghatározó jelentőségű – és a drámai-léptékű kontrasztok, méretarányosan, a rövidebb lélegzetű darabjaiban is megtalálhatóak. Pontosabban: amennyiben az előadók – értő kottaolvasással – megtalálják, emlékezetes zenei élményhez jutnak, s juttatják a hallgatóságot. A hangok korrekt-tárgyilag megszólaltatása olyan elidegenítő hatást eredményezhet, mint ha valaki a jelentés ismerete nélkül, fonetikus segítséggel olvasna fel értékes idegennyelvű alkotást.

Azért érdemes ilyen gondolatokat előrebocsátani, mert a Kaleidoszkóp ugyanakkor egy másik „vonulathoz” is tartozik; azokhoz a művekhez, amelyek tudatosan vállalt töredezettséggel (töredék-jelleggel) sajátos korjelenséget alkotnak napjaink zenéjében. Ennek is megvannak az előzményei az életműben, amire korábban megannyi mű címe alapján is felfigyelhetünk. (Impulsioni 1969-ből, Töredékek 1971-72-ből, vagy Szoros kapcsolatok 2012–13-ból, Jelenetfüzér 2016-ból, Újragondolások 2018-ból, Mozzanatok 2019–20-ből – s az életmű egészében is megkülönböztetett helyet érdemlő Abbahagyott bekezdések 2002-2003-ból.)

A 2021-22-ben komponált Kaleidoszkóp altfuvolára, klarinétra és gordonkára készült, ajánlása az EAR Együttesnek szól – annak a Sugár Miklós vezetésével működő zenei műhelynek, amellyel több évtizedes kapcsolatban állt a szerző, lehetőséget kapva olyan hangszín-elképzelések kikísérletezésére, amelyek „élőben” hangszeren megszólaltathatatlanok, s nem utolsósorban kölcsönös kapcsolatot (akár live-elektronikus) darabjainak előadóival. Akiknek produkciói megannyi bemutatót eredményeztek – s jó esetben a művek további életben tartását.

„Partitura in Do” – olvashatjuk a Kaleidoszkóp elején (a szólam-mellékletek természetesen a megfelelő transzpozícióban kínálják a játszanivalót). A műelemzést megkönnyíti a partitúra áttekintése – amelynek kottaképe, miként az AKKORD kiadványaié kivétel nélkül, esztétikai és praktikus gyakorlati szempontokat egyaránt maximálisan kielégítő. És az érdeklődő különleges „ajándékot” kap, amennyiben beavatottnak érezheti magát az alkotó „műhelytitkaiba: két zenei fordulatnál „szöveges megfejtést” közöl a szerző. Az egyik Mahler névbetűinek megzenésítése (NB., a Fischer Iván és a Fesztiválzenekar által életre hívott – s több évet megért – Mahler Ünnep koncertsorozat műsoraihoz felkért kortárs szerzők sorában az elsők közé tartozott Láng István, s talán a Csipkerózsika-álomra kárhoztatott Ad nominem Mahler (2005–2006) emléke villan fel ebben az utalásban. A másik, ha úgy tetszik, dallamidézet, a generációs zeneszerző-társ, Kurtág György „Virág az ember” motívuma is felvillan e Kaleidoszkópban.

Láng István évtizedekig volt a Zeneakadémia kamarazene tanszékének tanára. A későbbi zenekari tagok és kamaramuzsikusok közül sokan ismerhették meg zenefelfogását (NB., saját szerzeményeit nem építette be a kamaraórák anyagába – egykor a generációhoz tartozó előadóművészek élgárdája vett részt kamaraművei megszólaltatásában, majd azok a fiatalabb muzsikusok, akik több-kevesebb személyes kapcsolatot ápoltak vele (akár zenekari műveiben való közreműködés által, akár az idősebbek példáján felbuzdulva), és arra is lett példa, hogy valaki ismeretlenül „felfedezte magának” a szerzőt, és műveket kért tőle. Amíg élt, mindig készségesen teljesítette az előadói kéréseket, örömmel vett részt a próbákon. Mostantól az ő életműve esetében is életbe lép az a gyakorlat, hogy a kettősvonallal befejezett mű önálló életre kényszerül. Legfeljebb a korábbi hangfelvételek adhatnak támpontokat – és természetesen a szerzői oeuvre, amelynek beható ismerete megannyi felmerülő kérdésre választ adhat.

A Kaleidoszkóp előadása 10 percre kapcsolatot teremthet múlt és jelen között, hangzó hidat létesítve a Túlparttal.

(AKKORD A-1279)

Fittler Katalin