Akit a zene mentett meg

Jaffa Kiadó, Budapest, 2023.

Hulej Emese könyve nagyszerűen megkomponált, nagybetűs Mű, amelynek minden oldala magával ragadott, főhőse az egyik Gerbeaud unoka, a Budapesten gyökeret vert, Kugler Henrik műhelyét átvevő, s egészen az Adriáig terjeszkedő svájci cukrász-házaspár egyik sarja. Ő volt az 1906-ban született, 98 évet megélt Elischer Edith, férjezett nevén dr. Szelényi Tiborné, aki 1997 januárjában, hét évvel a halála előtt, Budapesten még átvehette a francia Becsületrendet. Edit, ez a törékeny, finom, először a református Baár-Madasba, majd az evangélikus Lyceumba járó, több világnyelven beszélő és aprócska korától világjáró, Oxfordban is otthonos úrilány 1944-ben élete kockáztatásával részt vett a zsidó Chorin Ferenc és körei, rokonai, többek között Weiss Manfréd családja megmentésében. Éppen a nyilas terror legszörnyűbb korszakában.

Megható fényképekkel gazdagon dokumentált élettörténetének engem az a része rázott meg a leginkább, amely hajszálpontos egyezéseket mutat vele egyidőben, de nem negyvenöt, hanem huszonhárom esztendős korától, s hozzá hasonlóan ugyancsak hat évre egy koncepciós per áldozatává lett, medikus apáméval. Az Edith elleni vád, csak azért, mert jobb állás számára nem lévén, a francia nagykövetségen verte az írógépet, s három világnyelven beszélt, „természetesen” a kémkedés volt. Apámra pedig, zavaróan jól tanuló, felső középosztályból származó fiatalemberként, egy „szovjetellenes összeesküvés” abszurditása jutott. Holott, kevéssel a végzés előtt, ki se dugta az orrát a pécsi orvoskar mikrobiológiai laborjából. A börtönben, sőt, állandóan és kegyetlenül váltogatott börtönökben, mindketten sokat betegeskedtek, s apám nagyon korán, még 67. születésnapja előtt bele is halt az „ülés” (a kor börtönéveket szépítő szépítő zsargonja volt ez!) közben összeszedett betegségekbe. Az, hogy túlélők lehettek, s 1956 februárjának legvégén (apu), illetve május 8-án (Edith) hazatérhettek szeretteikhez, több mozzanatában rokonítható história. Apámat a szigorúan megrostált szépirodalmi művek és idegennyelvű orvosi szakkönyvek, s a nagyon ritka, s rövid házastársi „beszélők”, míg Edithet ugyancsak a családi kötelékek, operaénekes-természettudós férje Trisztánéhoz hasonlítható szerelme és a nagybetűs Zene mentette meg sok egyéb mellett a magánzárkában őt fenyegető tébolytól. Köszönhető ez a megmenekülés részben annak, hogy egyik húga, Dódy neves zenepedagógus lett, s otthonában egy házi muzsikus kört is szervezett. Itt ismerte meg nővére, Edith élete igazi társát, az 1938-ban doktorált Szelényi Tibort, aki a kozmikus sugárzás, a spektrokémia nemzetközi hírű szakembereként is csak 1961-ben, 58 évesen lehetett kandidátus.

Dr. Szelényi Tibor vegyészmérnök, fizikus, operaénekes

Edith azonban nem a szelíd, szőke óriás természettudósi énjébe szeretett bele. Hanem abba a Szelényi Tibor (néhány régi plakáton Szelényi Tibor Zoltán, vagy éppen Tibor Zoltán!) baritonistába, aki a Zeneakadémiára, majd annak művészképzőjébe járt, s 1933-ban egy bécsi nemzetközi énekversenyen második díjat nyert, egy Álarcosbál, s egy Borisz Godunov-áriával. Ezt követően már az Operaházban is örömmel fogadták, a Faustban Valentint énekelte, s a rádió gyakran közvetítette azokat a passió-előadásokat, amelyek baritonszólója az ő hangján zengett. De idézzük itt Hulej Emese szavait: A zene volt a kerítőjük, az volt az első kötelék. Hangversenyre jártak együtt, és amíg hazafelé sétáltak, annyi mindenről lehetett beszélni a látottak és hallottak ürügyén. A korai évek visszafogott leveleiben még több szó esett frissen megjelent regényekről, egy kiállításról, Mozartról és Wagnerről, mint szerelemről.” Ez a nagyon sokáig plátói szerelem tíz év alatt érett házassággá. Edithet 1950 őszén, éppen a reformáció emléknapján gyűjtötte be az Államvédelem rettegett fekete autója (egy rakottkrumpli készítés kellős közepén!), de a tárgyalásra és ítélethozatalra hosszú vizsgálati fogság után csak 1951. május 28-án került sor. A későbbiekhez képest szinte „emberséges” kalocsai női börtönben, ahol Edith a varrodában dolgozott, már megtapasztalta, hogy egyetlen menedéke csak a zene lehet: „Ebédidőben kiosztották a csajkákat, és bekapcsolták nekik a rádiót, hogy a soványka ebédet korabeli magyar slágerek mellett költhessék el. Kigyúlt a fény a megszépült új Lánchídon… énekelte iskolázott hangján Pogány László, aki ugyanúgy baritonista volt, mint Tibor, a Zeneakadémiát is vele egy időben végezte, csak ő a klasszikus darabok mellett édes-bús dalok éneklésére is vállalkozott. [Nem csak 1945 után, de már a két világháború között is! P. É.] Igaz, nem Wagner, nem is Mozart, Edith mégis átengedte magát a dallamoknak, lehunyta a szemét és kicsit alámerült a múltban. Elképzelte, hogy Tiborral sétálnak a hídon…” A folytatás sokkal irgalmatlanabb volt: egy teljes, levelek és látogatók nélküli év következett, egy tébolyítóan hangok nélküli, társak nélküli magánzárkában: „Most lett csak igazán szüksége a lelki erejére. … Egész operákat hallgatott végig képzeletben, a nyitánytól kezdve minden felvonást. Wagnernél tartott, a Parsifalnál, amikor egy ponton váratlanul megakadt. Bárhogy törte a fejét, nem jutott eszébe, hogy hívták a szereplők közül az öreg Grál királyt. Napokon át vesztegelt a bosszantóan hiányzó névnél, míg egyszer éppen akkor vitték sétára, mint a többieket. Felfedezett egy ismerőst, egy lányt, akiről tudta, hogy az apja operaénekes volt… egy alkalmas pillanatban odasúgta: Zsuzsi, hogy hívták az öreget a Parsifalban? Titurel… Titurel! Hát persze…

Edithnek nem csupán végtelennek tűnő magánzárka éve alatt, de szabadulása után egy nappal is a zene hozott leírhatatlan örömet. A hazafelé tartó vonatúton véletlenül egy vele egy kupéban utazó hárfaművésznőtől hallotta, hogy másnap, május 9-én Yehudi Menuhin ad koncertet Budapesten. S mit tesz Isten, s a házastársak közötti kötelék: férje, Tibor, bár nem ismerte szeretett felesége hazatérésének pontos napját, jó előre szerzett két (!) jegyet a Menuhin-hangversenyre: „Hajnalban már azt is tudta, (Edith) hogy Menuhin szerda esti koncertjén ő is ott lesz. Tibor azonnal [puszta megérzés alapján! P. É.] megvette rá a jegyeket, amint kézhez kapta a levelét. Ott voltak ők ketten, alig lehetett elhinni, hogy ez nem álom. A világhírű hegedűművész azon az estén Mozartot és Beethovent játszott. A nézők között pedig ott ült egy vékonyka őszes hajú nő, egyik kezével a retiküljét, másikkal a férje kezét szorongatta. Folytak a könnyei.”

Edith zenei emlékeibe menekülésének, s általuk a tébolytól és a haláltól való csodálatos megmenekülésének története nem szép mese, nem a képzelet szüle „affabuláció”, hanem maga a színtiszta igazság. Több hasonló esetet, illetve visszaemlékezést ismerek; de a legszebb, s a Gerbeud unoka szenvedéstörténetével leginkább rokonítható igaz krónika egy francia költő-író-publicista orvosnak, Georges Duhamelnek köszönhető.

A Zeneműkiadónál, Oltványi Imre gyönyörű fordításában, 1964-ben megjelent esszégyűjteménye, A vigasztaló zene egyik részlete azt mondja el, hogy az eredetileg orvosként, s az első világháborúban frontsebészként dolgozó Duhamel életét hogyan mentette meg a kollégáiból, illetve „külső”, amatőr muzsikusokból szervezett zenekar minden együtt-zenélő perce. Amelynek csírája az volt, hogy a háború második évében, tehát 1915 telén Duhamel egy lábadozó zeneművész-paciense javaslatára megtanult fuvolán játszani, s korábbi passzív zenerajongóból maga is aktív muzsikussá lett lassacskán: „Én fuvolámmal leggyakrabban egy hegedűt igyekeztem pótolni. Hangszereink eleinte bizony dadogtak, nemigen értették meg egymást, végül azonban összetanultunk. Olykor az is előfordult, hogy mestereink [például Corelli, Mozart, Beethoven! P. É.] szelleme úgy szállt le ránk, mint az isteni galamb. [Erről Elischer Edithnek, épp úgy, mint most nekem, nyilván a Lohengrin Grál-elbeszélésének alábbi sora jutna az eszébe: »Évente jő egy szent galamb az égből!«] Néhány percig tökéletlen hangjaink és gyarló játékunk ellenére is azt éreztük, hogy nagy üzenetet bíztak ránk, s mi azt mámorosan, ingadozva, botladozva visszük tovább. SZÖRNYŰ MUNKÁNK KÖZBEN az áhítat ilyen pillanatai a megváltó felszabadulás pillanatai is voltak. Kezdtem rájönni: a muzsika teszi lehetővé, hogy tovább éljek. Nem tudta persze csökkenteni a mészárlás borzalmait, a szenvedést, a gyötrelmeket, de elhozta hozzám még a temető kellős közepébe is a mennyei könyörület leheletét, a remény és az üdvösség forrását. Abban az emberben, akinek nem adatott meg a hit vigasza, ez is hitté vált, vagyis olyasmivé, ami támogat, ami összefűz, ami táplál, serkent, megvigasztal. Nem voltam többé elhagyatva. Olyan hangra tettem szert, amelyen egyaránt tudtam ujjongani, panaszkodni, ünnepelni és imádkozni. A háború végső idején mindig velem volt ez a hang. Azelőtt a zenehallgatásban telt örömöm. Most új örömöt ismertem meg, azt, hogy magam is énekelek, hogy magam is muzsikálok, s végül, hogy bármilyen szerény mértékben, de én is részese lehetek a zenei alkotásnak.” E gyönyörű önvallomás nyomán, bár ők Duhamelék rögtönzött hadi zenekaránál, frontsebész együttesénél ezerszer képzettebb, nem csak orvosként, de muzsikusként is a szó legnemesebb értelmében „profi” együttes voltak, nekünk, magyar olvasóknak azonnal a haláleset miatt megszűnt Semmelweis Vonósnégyes juthat az eszünkbe. Továbbá az, hogy nagyon megérett nálunk a helyzet egy „Kodály országa” restaurációra, amelyben zenebarátként és muzsikusként a mostaninál sokkal többen átélhetik Elischer Edith és Georges Duhamel, s még sokak életének csodáját: a Zene életmentő, de legalábbis életminőség-javító erejét!

Petrőczi Éva