RADICS ÉVA[1]
Köveskuti Jenő
(*Tolnaszántó,
1865. jan. 3. – † Mátyásföld, 1935. szept. 30.)
zeneszerző,
tanár, tanítóképzői igazgató sírjánál
Személyesen ugyan
nem volt módunk találkozni vele, de sokoldalú tevékenysége ma is hatást
gyakorol kulturális életünkre. Köveskuti Jenő
egy személyben volt nagyhatású tanár, író és muzsikus.
Ismerjük meg
életét dióhéjban:
Kutnyánszky Jenő
néven született 1865. január 3-án Tolnaszántón (ma
Koppányszántó) Kutnyánszky József és Diószegi
Katalin gyermekeként. Nevét 1899-ben Köveskutira
változtatta[2].
Tanári oklevelét a
budai Pedagógiumban[3]
szerezte. Tanító volt Znióváralján 1891-től –
itt ismerte meg és vette feleségül Ulrich Vendel[4]
tanító 3. lányát, Ulrich Adélt[5].
Két gyermekük született: Jenő[6]
és Adél[7].
– A Magyarországi Néprajzi Társaság tagja lett[8].
1894-től a Dévai Állami Tanítóképző oktatója volt, 1896-ban
véglegesítették. Ez idő tájt Kutass néven is publikált. 1900-ban Pápára
került, az Állami Tanítóképző Intézet tanára[9],
később helyettes igazgató lett[10].
Magyar nyelvet, zenét, kántorképzést és alkotmánytant tanított. Zenekart is
vezetett.[11] 1904-ben
megalapította Gáty Zoltán[12]
kollegájával a Zeneiskolát[13].
– 1906-tól az Osztrák-Magyar Monarchia legkorszerűbb iskolája, a Lévai
Magyar Királyi Állami Tanítóképző igazgatója lett.[14]
1919-ben a Csehszlovák állam tulajdonába kerülő intézményből[15]
elüldözték[16]. Ezután
Budapesten, a Csalogány utcai Állami Tanítónőképzőben működött,
majd szakfelügyelői munkát látott el. 1926-ban
vonult nyugalomba. Ulrich Adél halála után 8 évvel Trombitás Erzsébet Annát[17]
vette feleségül[18].
Mátyásföldre költöztek.[19]
Pedagógiai
munkásságában egyedül a nép javának távlatait tartotta szem előtt. Nem
elégedett meg a tanítók eddigi középfokú képzésével, s a szociális
helyzetükkel. Ő fogalmazta meg először, hogy a tanítók érettségi
vizsgát tegyenek, majd ennek birtokában nyíljanak meg előttük az egyetemek
kapui is. Ennek eléréséhez arra volt szükség, hogy a tanítóképzők fölé
kétéves képzést biztosító pedagógiai akadémiák épüljenek. Ettől várta az
intellektuális és szociális felemelkedést[20].
A méltányos társadalmi elismerésért is
síkra szállt. A pap, az ügyvéd, az orvos, a tisztviselő eleve tiszteletnek
örvend, s csak akkor vonják meg tőle, ha arra méltatlanná válik. A
tanítónak egy fél életet kell hasznos munkában eltöltenie, míg végre sikerül
(ha ugyan sikerül) a maga számára azt a tiszteletet és tekintélyt megszereznie,
amit a hozzá hasonló, vagy épp a nálánál alacsonyabb képzettségű
tisztviselő kezdettől fogva élvezett.
Az első
világháború táján a nemzetnevelésre helyezte a hangsúlyt. Felhívta a figyelmet
az ország nemzetiségi és vallási széttagoltságára. Kidomborította: a magyar
tanítóság feladata abban különbözik a francia, olasz, spanyol, angol, sőt
a német tanítóság hivatásától, hogy míg e nagy és egységes nemzetek tanítóira
pusztán kulturális nevelés van bízva, a magyar tanítóságra a nemzet egységessé
tételének és a nemzeti állam közvetlen megalkotásának munkája vár.
A magyar
történelemmel és alkotmánytannal kapcsolatos módszertani értekezéseket is írt[21].
Különféle folyóiratokban jelentek meg cikkei[22].
Erzsébet királyné halálakor két verset is írt[23].
Elkötelezett híve volt a kalokagáthiának.
Énektanárok,
néptanítók és tanítónövendékek számára írta az énektanítás módszertana[24]
c. könyvét, melyben az énektanítás célját a következőkben jelöte ki: „a
vallásos, hazafias és általában a nemesebb érzés fölkeltése, fejlesztése,
erősítése; a költészet hatásával az erkölcsi ember képzése.” A dalanyag
megválasztásánál a legfontosabb szempontja a nemzeti jelleg volt. A tanítás
központjába magát a dalt helyezte, melynek megismerésében a kotta csupán
eszköz. Az elsajátítandó zeneelmeéleti ismereteket a dalokhoz elegendő
körben határozta meg, melyben alapvető ritmikai ismeretek, az
előforduló hangok, valamint a dúr- és moll-hangsor szerepel. Elítélte a
sekélyes, gügyögő szövegeket, melyet népies műdalok, nóták dallamára
alkalmaztak. Kezdő fokon a hallás utáni daltanítást ajánlotta. Az idő
érzékeléséhez ütemezést javasolt. A hangjegy alapján történő daltanítás
kapcsán egyértelműen a relatív szolmizáció mellett tette le voksát: C- és
D-dóban is közölt dallamokat, melyeket alatt jelezte a szolmizációs
betűjeleket. Ismertette az abszolút hangneveket és a „szolmizáló”
módszert, majd ezt követően említést tett a Tonic-solfa
rendszerről, illetve a Galin-Chevé-Paris-féle
számjelzéses módszerről is. – Az egy évvel később megjelent Az
énektanítás vezérkönyve[25]
c. munkában gyakorlati szempontból vette sorra a lefektetett elméleti
tételeket. Munkáit Léván, Nagykőrösön, Ungváron, Szarvason, Sárospatakon,
Sopronban és Kalocsán használták fel.
Pedagógiai
tevékenysége az iskola falain kívül eső foglalkozásokra is kiterjedt.
Felismerte a daloskörök esztétikai, vallásos, nemzeti, erkölcsi, szociális és
ízlésfejlesztő hatását. Megvizsgálta, hogy milyen anyag használható fel a
hazafias érzés erősítésére. Kívánatosnak tartotta a magyar népdalok
ápolását, köztudatban való megőrzését.[26]
Hirdette, hogy a daloskör közös és egységes célja a tiszta és szép éneklés.
Ahhoz, hogy ezt megvalósíthassák, együtt kell működnie minden egyes
tagnak. [27]
Említsük meg
zeneszerzői tevékenységét: melodrámákat (Ágnes asszony[28];
Vén kuruc[29]; Czelli búcsú[30]),
orgonaműveket (120 prelúdium; 62 egyházi elő- és utójáték),
férfikarokat (A madár fiaihoz. Tompa Mihály versére; Erzsébet; Hogy egy
csillag; Fiamnak; Búcsú)[31]
és dalokat (Petőfi 33 versére, Arany 5 balladájára, s Vajda János, Tompa
Mihály verseire) komponált. Nagysikerű szerzői estje volt a
Zeneakadémián[32].
A fentiekből mai
gyakorlatban is használatos egyházzenei gyűjteménye, az 1910-ben írt 120
Prelúdium[33], melynek
orgonára, (vagy harmóniumra) írt darabjai túlnyomó részben könnyen, pedál
nélkül is játszhatók.
Több külföldi utat
tett. A valaha volt legjelentősebb lengyelbarát szervezet, a Magyar
Mickiewicz Társaság[34]
ügyvezető igazgatójaként elkészítette a Társaság alapszabály-tervezetét
1928-ban[35].
Füzetet írt A lengyel nép a magyar irodalomban címmel[36].
Verseket[37],
elbeszéléseket,[38]
regényeket[39] is írt,
s elképesztően sokat olvasott[40].
Szépirodalmi körökben is tartott előadásokat. Ismerte a kortárs irodalmat,
Vajdáról[41],
Móriczról[42], Gárdonyiról[43],
Adyról, és a Nyugatról is írt[44].
Nemzeti kultúránkat szolgálta a Gárdonyi Társaságban, a Vajda János
Társaságban, a Turáni Szövetségben stb. Kezdeményezésére alakult Léván 1912-ben
a Reviczky Társulás.
Kollegája[45]
az egész nemzet nevelőjének nevezte, aki eszményi magaslatból nézte a
világot, s aki úri gondolkodásával, nemes magatartásával, izzó hazafiságával
mindenkinek követésre méltó példát adott.
Köveskuti Jenő
A sashalmi
temető felszámolásakor földi maradványait exhumálták[46].
1988-tól napjainkig méltatlan névtelenségben pihent. Ulrich Zsuzsanna
(feleségének rokona) állhatatosságának, áldozatos munkájának köszönhetően
most már felirat jelzi nyughelyét. Farkasréten[47]
temették el, közös sírban nyugszik fiával, ifj. dr. Köveskuti
Jenővel, valamint sógornőjével, Ulrich Erzsébettel, és sógorával, dr.
Pazurik Józseffel[48].
Requiem aeternam dona eis
Domine, et lux perpetua luceat eis!
Dr. Pazurik József, Ulrich Erzsébet, Köveskuti
Jenő és ifj. dr. Köveskuti Jenő sírja a
Farkasréti temetőben