Egy izlandi iróról, KÖLTŐRŐL

Jón Kalman Stefánsson Johann Sebastian Bach

Egy izlandi íróról, költőről szól ez az írás. Meg a műveiről, bár ez már a címben is benne foglaltatik. Mert lehet-e íróról írni a művei említése nélkül? Nos, ez az ember minden elismerésem és csodálatom viselőjévé vált. A neve Jón Kalman Stefánsson (Reykjavík, 1963. december 17.). Sokat próbált ember, valóságban azonban élményanyag begyűjtő. Igaz ugyan, hogy ez a hozzáállás, vagyis a sokféle munkahely nem az élményekért történt, hanem valószínűleg kényszerűségből. A valaha viking hajósok által elfoglalt és benépesített ország (valamivel nagyobb csak, mint hazánk) mindössze néhány százezer lakosú, és ez az adat is csak mostanában jellemzi. Viszonylagos lakatlanságának oka a zord éghajlat. Tény azonban, hogy a jéggel borított Grönlandot „zöld országként”, Izlandot viszont a „jég hazájaként” nevezi a földrajz tudománya. Pedig a valóságban inkább fordítva van. Különösen manapság, amikor az erdőültetések és klímaváltozás miatt is egyre zöldebbnek tudhatjuk. Tény azonban, hogy viharos szelek, hó, jég és eső hazája, ahol a napsütés ritka, ráadásul földrajzi helyzete miatt télen még nappal is sötét van. Az sem javít a dolgon, hogy nyáron viszont nem, vagy csak rövid időre megy le a nap. Aki egy ilyen helyre születik, annak ezekkel a kihívásokkal kell szembesülnie. De még ennél is fontosabb, hogy általa minden bevonódik, átitatódik a külső körülményekkel. Még a lelkületre, következésképpen a stílusra is ráíródik. Ha sikerül némiképp beleélnünk magunkat az izlandi környezetbe, gyorsabban megérthetjük és elfogadhatjuk annak az embernek a művészetét is, aki hiba nélkül vált képessé a természeti környezet és az emberi lélek ábrázolására.

Tekintsük át röviden, mi jellemzi J. K. S. írásművészetét!

Már a címadásban (hozzátéve a fejezetcímeket is) is megtapasztalhatjuk szerzőnk szokatlan hozzáállását. „A halaknak nincs lábuk” – ezt a címet adta Stefánsson a most szóba kerülő regényének. Mint kiderül, a cím valahol, valamelyik fejezetben szó szerint, vagy némi módosítással szerepel. A fejezetcímekkel is ez a helyzet. Voltaképpen az adott mondat (vagy gondolat, elgondolás) megerősítésére szolgál. Ilyen például „ha az Isten nő, akkor az ördög bizonyára férfi”. Tehát, ha úgy tetszik, nem csak formai megoldásnak tekinthetjük. Másik szembeötlő sajátosság, hogy az egymástól időben, térben elkülönülő részeket is tagolja: „Keflavik – ma; Intermezzo, Nordfjördur – régen” címek olvashatók, de valóságosan mégiscsak keresztül-kasul, át-meg átszövik az utalások, elejtett megjegyzések a tér-idő eseményeiből következően, vagy azokra vonatkozón. A többi stilisztikai fogásra csak olvasás közben jövünk rá. Így például a beat-zenei slágerek mély ismeretére (ezek angol nyelvű címére vagy mondataira), a halál gyakori emlegetésére és ábrázolására, vagy a főleg a szexualitás terén megnyilvánuló vulgáris szókimondás eseteire (ami manapság már nem számít pornográfiának), de legfőbbképpen mély emberismeretére, humánumára. Hirtelenjében nem találok hasonló képességű írót, aki így, ehhez hasonló módon lenne képes az emberábrázolásra. Ez a megállapításom nem csak egyetlen művére vonatkozik! A „Hiányod maga a sötétség, A csillagok sercegése, Gondolatok a mammutfenyőkről és az időről” – ezeket olvastam eddig, de folytatom! – szóval megállapításom mindegyik műre vonatkozik.

Most pedig lássuk, miért is éppen a Parlandót választottuk e közlés színhelyéül!

„…Arival megfogjuk a Best of Bachot, átvesszük az összehajtogatott angyalszárnyat, hazamegyünk, sietve feltesszük a lemezt a lejátszóra, mielőtt még Ari mostohaanyja és apja hazaérkezne a munkából, feltesszük Bachot, és az angyalszárny kitágul, a fejünk fölé terjeszkedik, és megértjük, hogy a Hljómar énekese az előbb miért nézett ránk olyan sajátságos mosollyal. Hallgatjuk a lemezt, és nézzük a kék eget, a kék színt, belenézünk abba, ami minden bizonnyal az örökkévalóság, látjuk, hogy milyen gyönyörű, és rádöbbenünk, hogy a világban és az emberben sokkalta több szépség és összhang rejlik, mint ahogy azt eddig sejtettük. Bachot hallgatva leginkább sírni szeretnénk.

Talán, szólal meg Ari, miután az egész lemezt végighallgattuk egyszer, egy-egy darabot többször is, talán az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyetlen ülést sem lenne szabad megkezdenie azelőtt, hogy legalább egy fél órán át Bachot játszanának a résztvevőknek, mert aki fél óra Bach után gonoszságra, önkényeskedésre tud gondolni, aki ezek után nem a szépségre, a harmóniára és az igazságra vágyik, az elmebeteg. Igen, helyeslek, annak tényleg nincs ki a négy kereke. A zene képes fényt hozni a sötétségbe, képes kiszakítani az embert a szomorúságból, a szorongásból, a negatív gondolatokból, hogy átlendítse az életvidámságba, a létezés, az itt és most örömébe; nélküle az emberi szív élettelen bolygó lenne.”

Szent Máté-passió, nyitókórus, J.S. Bach (9:00)

Malmői Kamarakórus és Zenekar, vezényel: prof. Dan-Olof Stenlund.

(Lund Cathedral, Svédország, 2009. IV. 8.)

Ez egy vallomás, a szerző vallomása, amit, úgy érezzük, meg kell osztanunk mindenkivel, aki Bachot szereti. Mert ez a vallomás-érzet minden emberben megtalálható, még azokban is, akik soha nem hallottak Bachról, és soha nem találkoztak Bach zeneművel.

Ennek az ismertetőnek persze nem csak ez a rövidke epizód az oka. Jón Kalman Stefánsson – akár megkapja valamikor, akár nem – az én szememben már Nobel-díjas író. Szeretném, ha mások is felismernék tehetségét! Elvégre Izland – bármilyen kis ország is, bármennyire keveset is tudunk róla, mégiscsak irodalmi nagyság. Ne feledjük, a szájhagyomány, majd a pergamenre írt sagá-k (őstörténetek) tipikusan izlandi eredetűek, méghozzá a 9. századtól kezdve! Azt gondoljuk, de ki is mondhatjuk: a közelmúlt embereiről szóló történetek, vagyis Jón Kalman Stefánsson történetei nem mások, mint modern sagák. Egyszersmind prózai költemények. Elárulom: szerzőnk versírással kezdte irodalmi szereplését.

Szili István