TARDY LÁSZLÓ

 

ISTENÉLMÉNY A MAI ZENÉBEN[1]

 

Gondolatok magyar nyelvű misékről

 

 

A hívő ember a zeneművészet minden korszakában – a gregorián zenétől napjaink zenéjéig – kereste és meg is találta azt a stílust és formát, melyben elmondhatja és kimondhatja az Istennel való találkozás egész valónkat megragadó élményét. E ,,hitvallás”, egyik állandó eleme volt közel kétezer esztendőn keresztül a latin nyelv. A többféle egy- és többszólamú stílusban, a különböző korok és népek alkotóművészei e nyelv szavait imádkozva öntötték zenébe Istent megvalló hitüket. A névtelen gregorián komponisták, Machaut, Josquin, Palestrina, Bach, Beethoven, Liszt és a többiek zenéjének erejéből az ordinárium latin szavainak már önmagában is olyan erős töltése lett, mely nagy segítséget jelentett az utánuk jövő generációk munkájában. Ám veszélyt is jelentett, mivel a szöveghez tapadó, a zenéből reá átsugárzott hitvallások ereje az újabb nemzedék számára megnehezítette a személyes istenélmény megvallását. A latin nyelv általános visszaszorulása pedig azt eredményezte, hogy a liturgiában sok ember számára a zenei mondanivaló elszakadt a szöveg tartalmától, így az puszta zenei élménnyé változott, s a hallgató már csak érzelmileg volt képes követni a zenei-liturgiai folyamatot, tartalmi-teológiai mondanivalóját nem tudta megragadni.

 

A hívők nagy része örömmel fogadta a II. Vatikáni zsinat liturgikus rendelkezését, amely lehetővé tette a mise szövegének anyanyelven történő imádkozását. A hamarosan már könyv nélkül imádkozott szövegek tartalmukkal, jelentésükkel lassan betöltötték az imádkozó híveket. Az alkotóművészek pedig megkísérelték a latinnál jóval kisebb ,,zenei múlttal” rendelkező, anyanyelvű szövegen is elzengeni az Istennel való találkozás, párbeszéd élményét.

 

Igazi művészi hitellel először Kodály Zoltánnak sikerült a magyar nyelvű ordinárium megkomponálása. Nemcsak mély vallásossága és zeneszerzői nagysága miatt, hanem mert számára a latin kultúra mellett ismert és befogadott élmény volt a magyarság zenei múltjának több évszázados keresztény rétege is. Népzenei gyűjtőmunkája során megismerte azt a 15-16. században felbukkanó, egy évszázad múlva már gazdagon virágzó – az egyház ősi zenéjével rokon, részben belőle fakadó – vallásos énekkincset, mely egyre jobban integrálódott és asszimilálódott zenei nyelvünkbe, és máig élve évszázadokra meghatározta népünk hitét és vallásos élményvilágát. Mint nyelvész, tudós, zeneköltő és nem utolsósorban hívő ember magába építette, majd az európai zenekultúra kifejezési formáival szintézisbe hozta ezt az anyagot, a hozzátapadt vallásos élményvilágot pedig egyéni hitének izzásával hevítve őrizte tovább. E történeti és népzenei anyag motívumaival, dallamaival azonban nemcsak magyar nyelvű egyházi kórusaiban találkozunk (Angyalok és pásztorok, Pünkösdölő, Vízkereszt, Genfi zsoltárok stb.): ezek ,,levegője”, aromája hatja át latin nyelvű kompozícióit is. Vagy véletlen lenne a Missa brevis Kyrie témájának és a ,,Szent vagy Uram, szent vagy” kezdetű népének első dallamsorának szoros rokonsága? 

 

Kodaly Missa Brevis 1. Kyrie (2:56)

 

E zenei témák nem élettelenül, idegenül állnak a művek zenei szövetében, hanem velük egyfogantatású zenei anyagba szőve. A szerző személyes hitétől átjárva, erőteljesen sugározzák, felfokozott mértékben jelenítik meg a bennük rejlő közös és egyéni természetfeletti élményt. Ez ragad meg minket a Magyar mise bevezető dallamának alázatos meghajlásában, az ,,Uram irgalmazz” esdeklő könyörgésében, a ,,Krisztus kegyelmezz” meleg odaadásában, a tétel feloldást sugárzó befejezésében. Ez sodor magával a Tinódit – a magyarság Istenbe vetett hittel aratott diadalainak első megéneklőjét – idéző Dicsőség áradásában, ujjongó hálaadásában, az ,,egyedül Te vagy a szent, Te vagy az Úr, Te vagy az egyetlen fölség” erőteljes hitvallásában, és rendít meg az Isten báránya eget ostromló kiáltásában: ,,Adj nekünk békét!”. A Magyar mise hangjaiban benne él őseink hite, meg tudjuk vallani a magunk alázatát és hódolatát, s megrendülten, meghatottan vállaljuk Kodály mindannyiunkat tanító, emelő, vezető szellemiségét. Egy nép nevében tudott Istenhez szólni, és egy népnek tudott Istenről vallani, mert a zsoltáros parancsa szerint élt és dolgozott:

 

Ősidők titkait hirdetem nektek,

Amit hallottunk, amit megismertünk

S amit őseink beszéltek el nékünk...

Nem titkoljuk el fiaink elől,

hanem hirdetjük a jövő nemzedéknek

az Úr dicső tetteit, erejét

és a csodákat, amelyeket művelt...

hadd ismerjék meg a jövő nemzedékek,

a fiak, akik majd születnek...,

hogy Istenbe vessék reményüket,

ne feledjék el Isten tetteit,

hanem teljesítsék parancsait.” (77. zsoltár)

 

A jövő nemzedék azonban mintha ellene mondana a zsoltárosnak és tanárának. Az ősök hite, hagyománya helyett önmaga útját keresi, feledve a hívő magyarság ősi zenei kincsét, nem ismerve és nem is kutatva az egyház sajátos énekét, inkább a maga kamasz hangját próbálgatja. A hatvanas évek második felére a fiatalság nagy tömegeinek egyetemes zenei nyelve – miként szerte a világon – nálunk is a beat lett. Ebben a zenében tudták kellő erővel, hitelességgel kifejezni vágyaikat, élményeiket. Hamar jelentkezett egy részükben az igény, hogy keresztény, hívő emberi mivoltuk kifejezésére is felhasználják az új stílust. A szabadság elementáris igénye, mely az Istenhez fordulás, a vele való közvetlenebb kapcsolat új lehetőségeit is kínálta, találkozott azzal a nyitott, naiv őszinteséggel és lelkesedéssel, mellyel a természetes és természetfeletti dolgoknak egyaránt átadták magukat. Egy zsinat utáni vallásosság volt születőben, mely élményeinek, hitének, hovatartozásának kifejezésére azt a stílust találta alkalmasnak, melyben a világ dolgaival kapcsolatos viszonyát már megtanulta érthetően kifejezni.

 

Szilas Imre: Beatmise – Szent vagy... (a szerzővel) (2:14)

 

Szilas Imre beat-miséje ennek első tanúja a magyar egyházi zenében. Ő adott a már meglévő régebbi és újabb imaszövegeknek olyan dallamokat és zenei töltést, melyek az akkor jobbára csak liturgikus közegben felhangzó énekeket kivitték a templom falai közül: átjárták a fiatalok hétköznapjait is, mindennapi életük részévé lettek, velük eggyé váltak. Az utcán dúdolva, otthon, baráti együttléteken felhangozva az Istennel való párbeszéd mindennapi elemeivé lettek. Talán úgy is mondhatjuk: ez a stílus elsősorban nem mint zene hódított és ragadott magával, hanem mint egy új emberi és keresztény magatartás hangzó megtestesítője, mely a pünkösdkor születő egyház mámoros lelkesültségével, az evangéliumi örömhír egész valónkat átható eksztázisával érez rokonságot. Innen magyarázható sodró lendülete, lelket-testet mozgató dinamizmusa, hitet, meggyőződést bátran kiáltó harsánysága.

 

Szilas Imre: Beat-mise

TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (9 felvétel)

 

Dobos Kálmán 1974-ben komponált Magyar miséjében az európai liturgikus zene hangzásbeli hagyománya él tovább és töltődik meg mai hitvallással. Egyházi zenéjének alaphangzása a nagy akusztikai terek, a katedrálisok tágassága, mely ajtaján és ablakain beengedi a mai világ hangjait, hogy azoktól a székesegyházak hangzását magára öltő – lebegő, zengő – hangzatokat formálja meg. Zenéje a világot, mint Isten hallható jelenlétének terét közvetíti az előadó és a hallgató részére egyaránt. Az ,,Uram irgalmazz” súlyos – harangkondulást is jelző – kvart-kvint lépései, ide-oda lendülő dallami hullámzásai úgy hívnak az Úr színe elé, mint reggeli harangzúgás: boruljunk le Teremtőnk színe előtt, valljuk meg gyarlóságunkat, tárjuk ki teljes bizalommal egész valónkat az Úr előtt. Az orgánum-hangzást, osztinátó és imitációs technikát egyaránt alkalmazó Glória felvillanó fényű hangzásai diadalmasan sugározzák a mai ember és a mai egyház istendicséretét. A sokszínű – ritmikában, metrumban, motivikában ellentétes karaktert hordozó – szólamok úgy ötvöződnek össze széles sodrású, egységes folyamattá, miként a középkori és gótikus székesegyházak kapuzatának szoborcsoportjai. ,,Hiszek-hiszek-hiszek!” – kiáltja mindig megújuló erővel a Credo zenéje a szöveg nagy szakaszhatárain. A hitvallás szövegét hordozó egyszólamú, gregorián lüktetésű dallam nyugodt hullámzása egy mai lélek megküzdött, kiharcolt, Istennel való viszonyában biztos pontra jutott meggyőződését sugározza. A Sanctus harmóniai hullámzása, a Hozsanna polimetriája, az Agnus Dei szaggatott sóhaja az Úr által megígért békéért azt tanúsítja: a mai zene építőköveiből is lehet szent hajlékot emelni az Úrnak, mely ,,az Isten háza és a mennyország kapuja, az Úr lakik benne”.

 

László Sáry: Psalm Canon (3:38)
Szent Efrém Férfikar  

Bubnó Tamás // Bubnó Márk // Bubnó Lőrinc // Balázs Edgár // Nagy Bertalan // Oláh Marcell // Tóth Péter // Pechan Kornél

 

A templomban, Isten jelenlétének szentségi helyén nem csak Isten szól hozzánk, mi is szólítjuk őt. Sáry László II. Magyar miséjének Kyrie tétele Isten és ember párbeszédének kezdeti pillanatát idézi: az ember dadogva, nyögve, a hangot és szavakat egyaránt keresve közeledik a Mindenható felé: ,,Ura-a-a-am, iii- Uram i- irgalmazz!” Miként a siratóének a halál döbbenetének pillanatában zokogva elcsuklik, úgy töredeznek, szakadnak szét az Istennel való első igazi találkozás pillanatában az emberi lét terhével átitatott szavak. Az egyszólamú tételben a siratóének drámaisága, a gregorián tömörsége, a dadogó próféta szavak után kutató erőfeszítése sűrűsödik erőteljes istenkiáltássá.

 

Miként a mindenséget teremtő Isten fényét sugárzó csillagok, úgy ragyognak fel a 12 szólamú ,,Szent, szent...” hangfürtjei, majd az égi kerub- és szeráfkarok kánonja egy vakítóan sugárzó Hozsanna ragyogásban állapodik meg. A húsvéti örömének, az Exultetben megénekelt Hajnalcsillag szelíd fényű sugarában jelenik meg az ,,Áldott, aki jön az Úr nevében”, s bomlik szét Isten és ember szövetségét jelképező hang-szivárvánnyá a Hozsannában.

 

A közénk jött, emberré lett, s az Isten házában szentségi színek alatt közöttünk élő, egyháza tagjaiban titokzatosan jelenlévő Isten Bárányához a nyolcszólamú kánondallam hangjain úgy tolonganak a szólamok, miként a népek az Úr hegyére Izajás próféta látomásában:

 

Hozzá minden nemzet úgy tolong, hogy szinte árad fölfelé...

Azt mondják majd, Isten népe, jöjjetek!

Arra menjünk, amerre az Úr fényessége vezet!

 

A szólamok áramlása, tülekedése, torlódása a dallam csúcspontján egy ,,adj” kiáltásban állapodik meg, hogy onnan már rendezetten, a hangsor hangjait egymásnak átadva szálljon alá a befejező könyörgéshez: ,,adj nekünk békét!”.

 

Ő megtanít az igaz útra, amit ő adott, csak járjunk rajta.

Igazságot tesz a nemzetek között, és ítélkezik a népek táborán.

Ekevassá olvasztják majd kardjukat, és görbe sarlókká lándzsájukat.

Nemzet nemzet ellen nem hadakozik, háborúra többé nem készülődik.

 

A befejezés harmóniájában egybeolvadó szólamok a harangzúgás fényével és csengésével zengik-kérik: ,,Adj!”

 

E négy mise zenei alapanyagában, stílusában, az istenélményt kifejezésre juttató eszközökben egészen különböző elemekből építkezik. A hangok, dallamok, a zenei szövet mögött meghúzódó hitélmény igazában az élő előadásban válik ,,kitapinthatóvá, megfoghatóvá”. Énekkarommal a tanulás során, s az előadások alkalmával sokszor megtapasztaltuk a művekben testet öltött hitélményt. A hallgatóságtól az egyik legszebb visszajelzést pedig kölni vendégszereplésünk alkalmából kaptuk. 1980. október 20-án egyházzenei hangversenyt adtunk a Dómban, melyet a WDR harmadik műsora egyenes adásban sugárzott. Másnap reggel szentmisén énekeltünk, mindkét alkalommal 20. századi magyar szerzők műveit. A reggeli istentisztelet után egy német szerzetesnő mondott meghatottan köszönetet az előző napi hangversenyért, melyet ugyan rádión keresztül hallgatott társaival, de Sáry László Magyar miséje így is ,,olyan mély, megrázó élményt jelentett”, számára, hogy a közvetítés befejezése után a rend kápolnájában annyira bensőséges, közvetlen módon tudott Istenhez fordulni imájában, amennyire korábban még soha.

 

A gregoriántól a magyar egyházi népénekig, Dufay-től, Bachtól Kodályig és Messiaenig minden szerző és minden igazi benső megtapasztalásból született zenemű a maga nyelvén, a maga sajátos eszközeivel nemcsak az élményről vall és tanúskodik, hanem mindig elmond valamit a Végtelen Istenről is. A sok kisebb és nagyobb – néha dadogó, máskor a reveláció erejével ható – ,,valami”-ből egyre gazdagabban tárul fel a rejtőzködő Isten végtelen fölsége, felénk forduló, emberileg felfogható valósága. A végtelen Isten ma is keresi az embert, és a ma embere is keresi az alkalmat, hogy találkozhasson vele. Ha ez megrázó, maradandó élmény formájában jött létre benne, úgy keresi a módot, hogy gazdagságát másokkal is megossza. A művész az alkotás folyamatában megkeresi, kiválasztja – szükség esetén megteremti – a számára egyedüli megoldást, mely a művével kapcsolatba kerülő, befogadó ember számára a szerző, a kor, egy meghatározott kultúra kifejezőeszközein túl megfoghatóvá teszi a mű belső tartalmát. Ily módon válnak ezek az általános vagy egyéni kifejezőeszközök egy újabb szent, művészi és egyetemes stílus elemeivé, utat építve a többi kereső ember számára is.

 

Tisztelet mindazoknak, akik vállalják a keresést, akik nem térnek ki a találkozás elől. És köszönet mindazoknak a művészeknek, akik a kapott élmény méltó kifejezéséért folytatott küzdelemben gazdagítják számunkra az Istenhez fordulás, a Benne való elmerülés lehetőségeit.

 

1985

 

 


[1]             Megjelent az ÖSSZHANG c. kötetben, amely válogatást tartalmaz Tardy László egyházzenei írásaiból. Szerkesztette: Szalay Olga, Budapest, 2018.