TÓTH IDA[1]
ŐSFORRÁSOK
Juhász
Zoltán egy gyimesi lassú magyaros megtalálásáról, mívesen faragott
pásztorfurulyáról és arról a tapasztalatáról, hogy a magyar társadalom
kisközösségek formájában is újraépíti önmagát.
Juhász Zoltán
A Prima
Primissima díj idei jelöltjei között találtuk Juhász Zoltán népzenész, népzenekutatót, a Magyar
Művészeti Akadémia rendes tagját, aki a Kárpát-medencében fellelhető
hagyományos furulya- és dudajáték nyomába eredt közel fél évszázaddal
ezelőtt. A Zeneakadémián és az Óbudai Népzenei Iskolában tanít,
számítógépes eurázsiai összehasonlító elemzéseit számos nemzetközi és hazai
publikációban ismertette. Vallja, hogy a flow-élmény, amely a természet
működtetésében résztvevő embernek jut – és talán jár is –
megnyilvánul a zenélésben.
– Kerítéskiállítás nyílik Illyés Gyula emlékére
2023. november 22-én a Magyar Művészeti Akadémia Andrássy úti irodaépülete
előtt. Népzenészként közreműködik az
eseményen: ha Illyés, akkor Tolna megyei, felsőrácegresi
dallamokkal készül a megnyitóra?
– A pásztorhangszereknek
nagyjából országos az ismertsége. Illyés dunántúli születésű, erről a
tájegységről igazán nem lesz nehéz illő zenét választani.
– Végzettségét tekintve villamosmérnök.
Hogyan lett a Kárpát-medencében fellelhető hagyományos furulya- és
dudajáték gyűjtője, kutatója?
– 1978-ban végeztem a
villamosmérnöki karon, de akkor már a zene is érdekelt, furulyáztam, mert ez
volt a legkézenfekvőbb: a furulya minden kockázat nélkül próbálgatható. A
Hungaroton kiadott néhány népzenei gyűjtést, azok között megragadott három
dallam: egy gyimesi lassú magyaros, egy palóc Vidrócki-nóta
és egy dél-dunántúli hosszúfurulyán megszólaltatott muzsika. Mindháromba
beleszerettem. A táncházakban szert tettem barátokra, többek között Sáringer Kálmánra, aki később
sógorom és zenészkollégám lett – közel fél évszázad elteltével mondhatom, hogy
a mai napig igaz mind a három: barát, sógor és kolléga. Együtt határoztuk el,
hogy utánajárunk ezeknek a dallamoknak. Leginkább az izgatott bennünket, hogyan
kell képezni a hangot, mert a blockflötén azt nem
tudtuk utánozni. A gyimesi lassú magyaros után kérdezősködve eljutottunk
Csíkszeredába, ahol elárulták nekünk, hol van Gyimes: Pávai István adta a tanácsot, hogy keressük meg Timár Jánost Hidegségben.
– Ceaușescu
Romániájában nem volt tanácsos vendéget fogadni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy
a rendszerváltozásig ismeretlen, elzárt vidéknek számított a patakokkal
szabdalt Gyimes.
– Mi azért csak kivonatoztunk, és gyalogoltunk
még vagy tíz kilométert, mire megláttunk egy öregembert a háza udvarán
kaszálni. Megszólítottuk: „Timár Jánost ismeri?” „Ismerem" – jött a
szűkszavú felelet. „Tudja, hol lakik?” – faggattuk tovább a bácsit.
„Tudom” – válaszolta, de ettől sem lettünk okosabbak. „És maga
szerint itthon van?” – próbálkoztunk újra. „Igen.” „Akkor megmutatná, hogy hol
lakik?" – kérdeztünk rá végre. „Itt.” Persze hogy ő volt Timár János!
Sok szép gyimesi dallamot gyűjtöttünk tőle, rögtön utána – szintén
Pávai javaslatára – Magyarszováton kutakodtunk tovább, de azt a bizonyos lassú
magyarost csak nem találtuk. Kérdeztük is János bácsit, ismer-e még
furulyásokat a környéken: „Ki lehet az, aki olyat is tud játszani, amit maga
nem?” „Vannak sokan – válaszolta készségesen –, a fiam is nagyon szépen
játszik.” Na, ennek a mondatnak a második részét bizony eleresztettük a fülünk
mellet, hiszen mi öregembereket kerestünk. Találtunk is, játszottak nekünk
gyönyörűeket, csak nem azt a lassú magyarost! Utólag szimbolikusnak látom,
ahogyan a fa mögött lassan kibontakozott az erdő, és végül a fát is
megtaláltuk, mert persze Timár János fia, Viktor játszotta a keresett dallamot. Ezzel el is telt néhány
nagyszerű tanulóév, amikor megállíthatatlanul gyűjtöttünk Gyimesben,
s közben életre szóló barátságok születtek.
Juhász Zoltán
– Megtalálta a palóc nótát és a
hosszúfurulyán megszólaltatott dallamot is?
– A hosszúfurulyának különösen a hangja
izgatott, mert el sem tudtam képzelni, hogyan fújják. Ám ha hírét vettük, hogy
itt vagy ott van egy mester, mi azonnal a nyomába eredtünk. Agócs Gergely hozta a címeket
Felvidékről – lett is némi eredménye a gyűjtésnek –, tőle
hallottuk, hogy Pál István Tereskén
csinál furulyákat. Ki sem nyitotta a kaput, kis sem nézett az öreg, hiába
zörgettünk az ablakán, a szomszédtól viszont megtudtuk, hol lakik Pista bácsi
fia. Nem sok reménnyel kopogtunk be hozzá, de a házába belépve megláttunk egy
gyönyörű furulyát a falon, s ettől fellelkesültünk. Pista bácsi fia
rávette az apját, hogy keljen fel, de beteg volt az öreg, kedvetlen, és csak
annyit mondott nekünk, hogy már leszámolt az életével, mert annyi csapás érte,
hogy nem látja az értelmét semminek. Valahogy mégis besírtuk magunkat hozzá,
Pista bácsi meg elővette a nagyapja mívesen faragott furulyáját,
nekikezdett, és akkor megint fellebbent a fátyol egy titokról. Mindaddig csak
hangfelvételről hallottunk palóc pásztorfurulyát, el sem tudtuk képzelni,
milyen lehet az a hangszer, amelyen megszólal ez a csoda. Most ott volt
előttünk. Pista bácsi megismertette velünk a palóc zenekultúrát.
Később arra is rábeszéltük, hogy készítsen új hangszereket, és addig
kérleltük, míg végül a tanítványaivá fogadott bennünket. Nagy bánata volt, hogy
a pásztor őseinek tudását nem adhatta tovább az utódainak. Már túl volt a
hetvenen, amikor találkoztunk, és megismerkedett az Egyszólam Népzenei Tábor
közösségével – mintegy háromszázan vagyunk –, de még kilencvenöt éves korában
is okosan, módszeresen tanított minket Váralján. Új értelmet kapott az élete,
néhányan valóságosan is a családjává váltunk.
– Ez a találkozás jó
húsz évvel meghosszabbította az életét?
– Pál Pista bácsi azt tanulta a pásztor
őseitől, hogy a tudást tovább kell adni, ezért úgy gondolkodott, hogy
elkárhozik, ha nem talál magának utódot. Elemi tapasztalata volt arról, hogyan
lehet beavatódni a kultúrába. Amikor először
felfújta a dudát, az apja felkapta őt, és szertartásosan a feje fölé
emelte: „Itt van az én fiam, itt az utódom!” Pista bácsi hat-hét éves korától
járt ki a legelőre segíteni, ekkor kezdett foglalkozni a hangszerrel is.
Amikor megkérdeztem tőle, hogyan tanult meg furulyázni, azt válaszolta:
„magamtól". Százból száz pásztor ugyanezt mondja: „magamtól”, és
hozzáteszi: „csak az első nótát kellett kikeresni, utána ment minden
magától”. Tankó Dezső gyimesi
furulyás mesélte, hogy a társaival jelképesnek szánt ajándékként kapták kezükbe
a furulyát, amikor kikerültek a legelőre. Elérhető volt számukra a
tudás: testre szabott mintát követtek, amit nem sulykoltak, ezért nem is
lázadtak ellene. Pál Pista bácsit sem tanította az édesapja: „Nem kellett –
mondta –, mert figyeltem, hogyan csinálta, és az embernek a fülében volt az a
hang.” A szülők tehát fontosnak tartották a zenei anyanyelv átadását,
miközben módszeres tanítást nem folytattak. A pásztorgyerek életének a
legénykorba is belenyúló programja volt, hogy ellesse a technikát, és
megtanulja elfurulyázni azokat a nótákat, amelyeket hatéves koráig a családja
körében megismert. Ez a játék persze társadalmilag hasznosult a fonókban vagy a
lánykereső akciókban, ugyanakkor a cél a saját teljesítmény felmutatása
volt – a felnőttől kapott minta alapján.
Juhász Zoltán
– Hogyan lehet ezt a
pedagógiát – vagy inkább életszemléletet – működtetni a mai viszonyok
között?
– A tanulás hagyományos módszere olyannyira
ideális, hogy annak hatékonyságát az oktatási intézményekben csak megközelíteni
lehet, utolérni semmiképp. A saját példám is ezt igazolja: a feleségem
tárgyalkotó, így a gyerekeink belenőttek a népi
kultúrába, minden különösebb szülői erőlködés nélkül szívták föl ezt
a tudást. Amikor a fiatalok ellesik, „maguktól” tanulják a hangszerjátékot,
akkor a zenetanulás egyúttal személyiségfejlődés is. Mivel nincs
számonkérés, a furulyás maga építi a repertoárját, és ezzel erősíti az
önazonosságát. A kultúra átadása mára beszorult az intézményeinkbe, de
ettől még nagyon jó eredményeket lehet elérni, ha figyelembe vesszük a
tanulás hagyományos módszereit. Példa erre a gödi Búzaszem iskola vagy a
keszthelyi Család Általános Iskola is. Az egész társadalomról reményteli képet
fest a hagyományőrző táborok nagy választéka szerte a
Kárpát-medencében, ami arra utal, hogy a magyar társadalom kisközösségek
formájában is újraépíti önmagát. Nemcsak mint nemzet, amely évente megünnepli az
évfordulóit, hanem úgy is, mint a kisközösségek egyre bővülő
rendszere. A nyári táborozások alkalmával megtapasztalhatók a műveltség
átadásának hagyományos útjai, a természettel együttműködő ember
szinte vallásos emelkedettsége, aki, miközben tanul: ünnepel.
– A beavatottság élménye
is megtapasztalható ilyen alkalmakon?
– Kalotaszegi pásztor furulyázott a csillagos ég
alatt egy májusi estén, és úgy szólt a furulyája, hogy beleborzongtam. Amikor
elköszöntünk tőle, és indultunk hazafelé, ereszkedtem lefelé a
domboldalon, mégis a fülem mellett hallottam a hangját: „Na, leértetek?” A
helyi akusztikai viszonyok ismeretében küldte utánunk a kérdést. Pista bácsi is
tudta ezt Nógrádban, amikor egy népzenei táborban éppen azon ment a tamáskodás,
hogy lesz-e egyáltalán tábortűz. Fennsíkon álltunk, s egyszerre csak látom,
hogy Pista bácsi oldalaz az erdő felé. Két-háromszáz méterre volt már
tőlünk, lassan eltűnt a fák között, mégis úgy hallottam, mintha a
fülem mellett szólalt volna meg a furulyája. Később elmagyarázta, hogy
tavasszal és kora nyári esetéken, naplementekor úgy rendeződik a
levegő, hogy ez a csodahangzás megszülethet. Ez a flow, ami a természet
működtetésében résztvevő embernek jut – és talán jár is – megvalósul
a zenélésben.
Juhász Zoltán
– Hogyan ragadhatók meg ezek az összefüggések a tudomány nyelvén?
– Engem kutatómérnökként különösen az
foglalkoztatott: hogyan marad fenn az a tudás, amit nem rögzítenek? Matematikailag modelleztem, vagyis számokká alakítottam a
dallamainkat, és létrehoztam a magyar dallamok adatbázisát. Olyan struktúra
tárult fel ezáltal, amelyről a vak is láthatja: karbantartott rendszer. A
közösség tagjai élnek vele, használják, de van benne egy szűrő, amely
nem enged be akármit, vagyis nem engedi szétfolyni. Csak önmagát építi a
rendszer. A következő lépés az volt, hogy összehasonlítottam a
zenekultúrákat: melyik nép milyen struktúrát épít magának, és vannak-e ezek
között hasonlóságok? A zenei típusok terjedése természetesen földrajzilag is körülhatárolható.
A nagy népmozgások tükrözik a zenei kultúrát, ami azt is jelenti, hogy a
népzene mégis datálható ezen a módon. Megvizsgáltam tehát, hogy melyek azok a
zenei, illetve genetikai típusok, amelyek egymással párhuzamosan változtak: a
bronzkori népességmozgáshoz kapcsolódó zenei világ például a Kárpát-medencében
élő népességhez köthető, és Kelet-Európa felől jutott el
Belső-Ázsiába. A végső kérdés, hogy milyen ősforrásból
táplálkoznak az egyes kultúrák. Nekem személy szerint pedig az a legfontosabb,
hogy milyen ősforrások táplálják a magyar zenekultúrát.