UNGÁR ISTVÁN[1]
Zárszó
Ungár
István
Keresem magamban a
választ arra a kérdésre, hogy miért írtam rendszeresen egy olyan zenepedagógiai
újság számára, amelynek olvasói nagyrészt szakmabeliek, akik maguk is jól
ismerik az általam elemzésre szánt zeneműveket. Mentségemül szolgáljon az,
hogy gyermek és fiatal felnőtt koromban többször hallhattam Tóth Aladárt
és Szabolcsi Bencét zenéről beszélgetni s megfertőzött az a
legnemesebb értelemben vett, őszinte, laikus rácsodálkozás a muzsika
nagyjaira, amely a két zseniális zenetudós minden szavából áradt. Úgy gondoltam,
hátha nekem is sikerül megfertőzni azzal a szüntelen, újra és újra
felfedezés ámulatával ének-zene tanár társaimat, akik nem részesülhettek ebben
a kiváltságban, amely a zeneművészethez való kapcsolatomat egy életre
meghatározta. Ez a fajta közelítés a zeneművekhez gyakran eshet éppen a
profizmus áldozatává.
Szabolcsi
Bencéről annak idején az a szóbeszéd járta, hogy nem csupán azokat a
zeneműveket ismeri, amelyek a múltban készültek és a jelenben születnek,
hanem azokat is, amelyeket majd a jövőben fognak megkomponálni. Tóth
Aladár úgy tekintett föl Bach, Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms, Verdi,
Muszorgszkij, Bartók és Kodály vagy más muzsikus óriások alkotásaira, ahogyan
csak az képes, aki le tud ásni azok legmélyebb, legrejtettebb zugaiba, és
átlátja azokat a magasságokat, ahová ezek a művek tartanak. Ha valaki,
ő aztán tudta, hogy a Himalája tövében eltörpül a különbség a hivatásos
muzsikus és az egyszerű zenerajongó között. Ezzel az előbbinek kell
tisztában lennie. Tóth Aladár és Szabolcsi Bence megnyilvánulása a bizonyíték
arra, hogy a csodálkozás nem ellentétes a profizmussal.
Bizonyára sokan
ismerik az ironikus mondást: muzsikus és mégis szereti a zenét? Bármilyen
gúnyos ez a megbélyegzés, azért valamilyen figyelmeztető jel mégis csak
lehet benne.
Hiába a
gimnáziumban ének-zene tanárként eltöltött több évtizedes gyakorlatom,
valahányszor, amikor Bach Máté passiójának a történeti sorrendet felborító,
grandiózus nyitókórusába – a Golgotamenet – igyekeztem beavatni a klasszikus
zenében nem annyira otthonos kamasz diákjaimat, a mű súlyát átérezve
kivert a veríték. Érdekességként ugyan elöljáróban elmondható, hogy a barokk korra
jellemző szimbólumok itt is megjelennek. A 12 nyolcad ütemmutató a 12
apostolra, az e-moll hangnem 1#
előjegyzése a megváltó Krisztus keresztjére és megfeszíttetésére, a három
énekkar a Szentháromságra utalhat, de a lényeghez nem visz közelebb. A Máté
passiót nyitó tablóban a Golgota hegy lábához szólító kórus tanúja Jézus
meghurcoltatásának. Az emberiséget hívja, hogy közösen, együtt sirassák a
bűneik bocsánatáért kínhalál árán önmagát feláldozó Embert. Hátán cipelt
keresztjével járja a szenvedés megrendítő és egyben dicsőséges útját.
Az ugyancsak jelenlévő – távolabb álló – másik kórus kíváncsi kérdéseire
ad tömör válaszokat az első énekkar, míg fölöttük a párhuzamos G-dúrban ott tornyosul az
időtlenséget megjelenítő, s mindezt megkoronázó, fiúkaron
felcsendülő, fenséges, egyszólamú korál. Így, a két négyszólamú
vegyeskarral együtt 9 szólamú kórus kíséri Jézus utolsó útját. Eltűnnek az
időhatárok. A Máté passió nyitókórusa a világegyetemre nyit kaput. A
kórusokat körülöleli a végtelent megjelenítő társként a zenekar, amely a
két vegyeskar és az azt bearanyozó korál énekét egészíti ki. A Máté passiót
indító zenei freskó felidézi a múltat, a korállal a jövőbe mutat és szól a
mindenkori mának, a jelennek. A mindenség zenéje szól ebben a nyitó szakaszban.
Ám akármilyen szép
szavakkal igyekeztem felvezetni ezt a 10-12 percnyi zenei katedrálist, szinte
teljesen semmivé lett, mihelyst megszólalt Bach zenéjének varázslata.
Bach
- Nyitókórus Kommt, ihr Töchter a Szent Máté-passióból BWV 244 | Holland Bach
Társaság (8:14)
„A zene
ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér.” – vallotta, ismereteim
szerint, Debussy. Erre azonban rá kellett, és kell ébreszteni azokat a
tinédzsereket, akik zene helyett üres zajokkal süketítették fülüket és amúgy
értékes lelküket. Ehhez próbáltam félig amatőrként némi segítséget
nyújtani. Ehelyütt nosztalgiából olyan művekről elmélkedem,
amelyekről, bár másképpen, de már korábban is írtam, s amelyeket
feltétlenül magammal vinnék arra a bizonyos szigetre. Megfogalmazni a
varázslatot – na, ez az, ami lehetetlen vállalkozás. Ám feltárni
megfertőzött zenetanárként kötelesség.
22. Esz-dúr
zongoraverseny, K. 482: II. Andante (9:42)
Fischer
Annie (zongora), Orchestra: Radio-Sinfonieorchester
Stuttgart des SWR, vezényel: Hans Müller-Kray
Egy
Amadeus Mozart nevű varázsló köznapi világunkba bűvölte a mennyei
örökkévalóság pompáját. A K. 482 Esz-dúr
zongoraverseny c-moll lassú tételének Codája kétszer
is beleselkedik a mennyországba. A klarinét kissé bús dallama indítja a Codát, amelyet emelkedettebb hangvétellel vesz át a
szólóhangszer a fagott kíséretében. Az alapjaiban komor hangvételű tétel Codájában váratlanul a zongora alsó regiszterében egyszer
csak pianissimo C-dúr hármashangzat
felbontások hozzák le közénk néhány ütem erejéig a mennyei birodalmat, és
mintha onnan mosolyogna ránk biztatóan a zeneköltő, Mozart. Ráadásul meg
is ismétlődik megilletődött, simogató könnyekkel díszítve, de a tétel
vége visszasötétül c-mollba, hátrahagyva
a káprázatot. Hatása csak a következő tétel játékos, pajkos rondója alatt
oldódik. Pedig Mozart mintha játszótársat keresne a zárótételben. Igen, úgy
vélem, ha ő most olvasná ezeket a sorokat, bizonyára jót kacagna.
Belőle a legmagasabb rangú muzsika magától értetődő
természetességgel jött. Megmagyarázhatatlan sugallatot kaphatott
odafentről. Talán ezt nevezhetjük csodának. Magunkra erőltethetjük a
magabiztos eszmefuttatásokat, de a csodát megfejteni nem fogjuk, nem is kell. A
titok maradjon az, ami. Fogadjuk el és becsüljük meg azt a boldog érzést, amely
a mozarti titokból fakad.
Beethoven
Piano Sonata No 31 A♭
major Op 110 András Schiff (20:08)
1. Moderato
cantabile molto espressivo 0:00
2. Allegro molto 7:18
3. Adagio ma non troppo, b minor 9:39
4. Arioso dolente, a flat minor 11:00
5. Fuga (Allegro ma non troppo)
12:55
6. Arioso, perdendo le forze, dolente, g minor 15:18
7. L'istesso tempo della
Fuga, poi a poi di nuovo vivente 17:35
Aki
racionális feleletet keres arra a gigászi csatára, amelyet Beethoven vívott
önnön tragikus sorsával, téves úton jár. Az Op. 110 Asz-dúr zongoraszonáta
zárótétele egybe sűríti azt a drámai küzdelmet, amely Beethoven lelkében
dúlt. Összeszedve minden erejét neki gyürkőzött a számára nagy kihívást
jelentő fúga fegyelmezett szigorának legyőzésére. Kétszer is nekifut,
hogy kellőképpen uralhassa, ám szenvedélytől fűtött szellemét
nem tudja kordában tartani. Kimenekül a kötöttségek alól. Nem földi léptékkel,
áttörve annak vonzáskörét, türelmetlenül masíroz a fuga téma szekvenciában felfelé kapaszkodó
motívumával. Akadályt nem ismerve, tántoríthatatlanul jut fel az egekbe és
diadalmasan be is vonul oda. Beethoven tisztelte ugyan a műfaji
szabályokat, ugyanakkor dacosan lázadt is ellenük. Ez a szonáta tétel a teljes
beethoveni életút, a meditatív recitativótól a
panaszos ariosók poézisán át. fékezhetetlen ostrom
árán ér el a győzelemig. A beethoveni akaraterő Heiligenstadtól
az Örömódáig. A pokol minél mélyebb bugyrából verekszi ki magát, annál
magasabbra ér. Költészete az emberi akarat és bátorság dicsősége. Nem
ésszerű, sokkal több annál. A saját balsorsával mérkőző hős
felülkerekedése a rámért mázsás terheken. erről szól utolsó előtti
zongoraszonátájának ez a rendkívüli dramaturgiával megáldott, az igazi célt el
nem tévesztő tétele. Ki nem hagynám az úti poggyászomból.
Az univerzum
rendeződik el egy mesebeli erdő naplementéjével Bartók A Fából
faragott királyfi c. táncjátékának utolsó ütemeiben. A C-dúr köntösbe öltöztetett mű a virradat sejtelmességével és
feszültségével kezdődik, benne a hangnemtől idegen fisz hang izgalmával. Az alkony és az
este beköszöntével ugyanez a fisz
hang a nyugalmat, a megérkezést, a hazatérést adó C-dúr hármast egészíti ki egy
B hang társaságában. Teljes békét, teljes harmóniát hoz. A hajnal az
ébredés, az este az álomba merülés ideje. Amikor ékszerként beborítják az eget
a csillagok, az erdőtündér varázspálcájának engedelmeskedve,
feloldódásként beköszönt az éjszaka. Ez az éjszaka nem a végső, – szemben
A Kékszakállú herceg várának éjjelével – mert magában hordozza a holnap
ígéretét is. Egy szép mese színpompás keretben. Majdan szép lassan legördül A
fából faragott királyfi függönye. Miként ezúttal az enyém is.
Ahogy
Bartók csillagai
Kigyúltak
az égen,
Úgy
szeretnék elbúcsúzni,
Éppen
olyan szépen.
Én ne tudnám, hogy ez nem megy?!
Csírája sincs bennem,
Jól esett a sok bíztatás,
De
most ezt kell tennem.
Köszönöm
az olvasóknak
Érdeklődésüket,
Jön még
sok értékes írás,
Olvassuk
ezeket.
Hálás
vagyok az újságnak
Azért,
hogy írhattam,
Nekem
ez sok erőt adott,
S én
is gazdagodtam.
Kedves
Tamás, elsősorban
Neked szól
a hála,
Hogy
munkáim öltöztetted
Szebbnél
szebb ruhába.
De
mára már kifáradtam,
Ezért
búcsút veszek,
Hiba lenne így folytatni,
Hű
olvasó leszek.
A mesének
immár vége,
Én
pontosan érzem,
Látom
Bartók csillagait
Ragyogni az égen.
Béla Bartók - Ballet (28:28)
Koreográfus:
Seregi László
Az
MTV balettfilmjének 1. része
46:13
- 7. tánc: és finálé (Partíturával
kísérve)
(Pierre Boulez és a Chicago Symphony Orchestra)