A kiadás éve: 2023, terjedelem: 186 oldal, kötés: kartonált
I.
Miért kell a
művészi értékek, a zenei nevelés fontosságát és hasznát folyamatosan
igazolni? Miért kell figyelmet fordítani a tanulók tanórán kívüli
tevékenységére? Miért nem magánügy, hogyan tölti el a gyermek a kötelező
oktatás utáni időt? Befolyásolja-e a zenei nevelés a kialakuló ízlést?
Miért szükséges a befogadói kultúra kialakítása? Miben tudja a zene segíteni
mindennapjainkat?
Az utóbbi évtizedekben a
kutatások fókuszában állt, hogy képesek vagyunk-e és ha igen, hogyan tudunk
tartalmas értéket adni a nevelés folyamán. A 19-20. század fordulóján a
személyiségközpontú reformpedagógiai szemléletek közös jellemzője volt,
hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak a művészeti, testi és
szociális készségek fejlesztésének.
A 20. század végére
kialakult modern tanuláselmélet szerint a tudás átadása nem egyszerű
közvetítéssel történik, hanem belső konstrukció eredmény. Az oktatás
elsődleges fókuszát nem arra kell helyezni, hogy mit, miért és hogyan
kell tanítani valamit, hanem arra, hogyan tudjuk segíteni a diákok
személyiségének kiteljesedését. A művészeti nevelés célja, hogy az érzelmi
érzékenyítés folyamatában minél gazdagabbá tegye a személyiséget.
A művészet generációkon átívelő hidat képez. Az, hogy egy-egy
korszak értékeiből mi marad fenn, mennyire vagyunk nyitottak a
művészeti értékekre, abban kiemelkedő jelentősége van az
oktatásnak. E kötet hiánypótló, napjaink művészeti nevelésének
iskolai és iskolán kívüli helyzetét és szerepét tárja fel több
dimenzióban. A könyv hasznos információt tartalmaz mindazok számára, akik
foglalkoznak gyermekeink jövőjével, a művészeti neveléssel és a
kultúra, szabadidő területével.
TARTALOM
I.
Bevezetés
(Lásd: 5. oldal)
II.
Az
oktatás színterei és formái
Az extrakurrikulum konceptualiozálása
Tanórán kívüli iskolai foglalkozások
Tanórán kívüli, iskolán kívüli foglalkozások
nemzetközi színtere
Az extrakurrikuláris
foglalkozások hatásának modelljei
Az extrakurrikulum szerepe
a művészetoktatásban
III.
A
művészetoktatás szerepe a tudásalapú társadalomban
Zenével nem csak zenét tanulunk
Kutatások a zenei nevelés szerepéről a szocio-emocionális tanulásban
IV.
A
zenehallgatás társadalmi dimenziói
Zenehallgatási szokások, viselkedéskultúra
Nyugat-Európában
A kulturális szociológia, a kulturológia
dimenziói
V.
A
zenefogyasztás lehetőségei
A személyes részvételen alapuló
kulturális fogyasztás jellemzői
Zenefogyasztás a digitális térben
VI.
A
művészeti nevelés helyzete, a kulturális és művészeti rendezvényekhez
fűződő attitűd
A tanulók
és szülők társadalmi hátterének jellemzői
A
művészeti tevékenység szereplőinek véleménye a művészeti nevelésről
VII.
A
kulturális és művészeti rendezvények szerepe a művészeti nevelésben
A művészeti élmény személyes
tapasztalatai a zenei eseményeken
A
művészeti rendezvények látogatásának jellemzői a tanulók körében
A
művészeti és kulturális rendezvények fogyasztásához kapcsolódó attitűd
a tanulók körében
VIII.
Összegezés
Hivatkozott irodalom
II.
MÉRFÖLDKŐ a zenepedagógiai kutatásban[1]
Az
Észak-alföldi régióban működő általános iskolák 4. és 6. évfolyamos
diákjainak zenei nevelését vizsgáló tanulmánykötetet mutattak be a Debreceni
Egyetem Bölcsészettudományi Karán. A Zeneművészeti Kar egyetemi tanára
által írt tudományos munka öt aspektusból vizsgálta a tanulókat érintő
zenei hatások megjelenését.
A
tudományos munkában részt vett zenepedagógiai kutatócsoport
Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar, valamint Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyékre
fókuszálva harmincegy általános iskolában mérte fel kérdőívek
segítségével azt, hogy milyen szinten találkoznak az oktatás során a
zenével a diákok. Az ötdimenziós kutatás során megkérdezték a diákokat, a
szülőket, a pedagógusokat, az intézményvezetőket és a szolgáltatókat
is.
A
kutatási eredmények alapján a DE Zeneművészeti Kar egyetemi tanára, Váradi
Judit által írt kötetet szerdán ismertették a Debreceni Egyetem
Bölcsészettudományi Kar Nevelés- és Művelődéstudományi Intézet
Könyvbemutató a Debreceni Oktatáskutató Műhely eredményeiből VI.
című rendezvényén.
Dr. Lakatos Péter egyetemi docens, a Zeneművészeti Kar
dékánja méltatásában kiemelte a kötet kapcsán a tudomány és a zenei nevelés
különleges egységét.
- Nagy szüksége van a Zeneművészeti Karnak is arra, hogy a hangszeres
képzés mellett legyenek tudományos hátterű munkái. A kérdés mindig az,
hogy hogyan válhat közkinccsé a zenei tudás, ebben sokat segít a Váradi
Judit könyve, mely megkerülhetetlen üzeneteket fogalmaz meg, irányt mutat
abban, hogyan lehet a megfelelő módon, a legmagasabb szinten
művészetre, zenére oktatni a gyerekeket – emelte ki a kari vezető.
Dr. Takács Levente egyetemi docens, a DE Bölcsészettudományi
Kar oktatási dékánhelyettese elmondta: a kötet csaknem egy évtizedes
együttműködés eredménye.
- Az
oktatás-kutatásnak nagy hagyományai vannak a Nevelés- és
Művelődéstudományi Intézetben, illetve a hozzá kapcsolódó doktori
programban. Zenész doktoranduszokból szerveződött a zenepedagógiai
kutatócsoport, melynek tagjai hét évvel ezelőtt indították útjára az akkor
még fehér foltnak számító művészeti nevelésről szóló kutatásokat. A
szociológiai jelentőségű tanulmány segíthet megérteni azt, mennyire
nélkülözhetetlen a művészeti nevelés a 21. században – tette hozzá a
dékánhelyettes.
Prof. Dr. Pusztai Gabriella egyetemi
tanár,
a BTK Nevelés- és Művelődéstudományi Intézetének vezetője
elmondta, hogy a kötet azoknak készült, akik fogékonyak a tudomány
korszerű iránymutatásaira.
- A huszonegyedik század azoknak a kutatóknak a korszaka, akik képesek
együttműködni. Példaértékű eredményei születtek a ZK és a BTK közös
tudományos tevékenységének, ez pedig arra sarkallhatja a hallgatókat, hogy
elsajátítsák azokat a korszerű munkamódszereket, melyek révén sikeressé
válhatnak a tudományos pályán – tette hozzá az intézetvezető.
A szerző, Prof.
Dr. habil. Váradi Judit, egyetemi tanár szerint szakmailag fontos volt a
munka, mivel korábban semmilyen kutatás nem foglalkozott az iskolai zenei
nevelés regionális helyzetével.
-
Elengedhetetlen, hogy már gyermekkorban kaput nyissunk az iskolákban a zene
világa felé, erre akartuk ráirányítani a figyelmet a kötettel. A kutatás
mérföldkőnek is nevezhető, mert a covid előtt ez volt az utolsó
nagyobb volumenű vizsgálódás, így a járvány után a művészeti
rendezvények folyamatos újjáépülése szempontjából, egy későbbi kutatásnál
fontos összehasonlítási alapot is képezhet majd – mondta a szerző.
VÁRADI JUDIT: BEVEZETÉS[2]
Gyermekkorom óta
jó viszonyt ápolok a klasszikus zenével, hallgatom, éneklem, játszom,
koncertezem, felfedezem, vizsgálom, kutatom, elemzem, beszélek és írok róla,
tanítom, bemutatom, ismertetem, szervezem, menedzselem, sokszor még álmodom is
vele, mégis gyakran érzem úgy, hogy megfoghatatlan, a téma pedig
kimeríthetetlen.
Az iskolán kívüli
oktatás iránti érdeklődésem az évtizedek során alakult ki. Az általános
iskolás éveim alatt több szakkörnek is tagja voltam, mindezek mellett jártam
zeneiskolába. Középiskolás koromban már zeneművészeti szakközépiskolában
folytattam a tanulmányaimat, emellé választottam más jellegű tanórán
kívüli tevékenységeket. Dolgoztam a zeneoktatás minden szintjén. Egyetemi
oktatói pályafutásom alatt fordult figyelmem a tanórán kívüli zenei programok
fejlesztése felé.
A célom mindig is
a kötelezően tanított ének-zene tantárgy élményszerű kiegészítése
volt élőzenei hangversennyel. Az évtizedek során több ezer kisiskolás
fordult meg ifjúsági élménykoncertjeinken – van, akiből zenész lett, van,
aki ma már saját tanítványait hozza a hangversenyekre. A 20 évvel ezelőtt
indított ifjúsági előadások szakmai tapasztalata adta doktori
disszertációm témáját. A meglévő gyakorlat mellé ekkor kezdtem feltárni az
ezt támogató elméletet, amely azóta is kifogyhatatlan forrása kutatói érdeklődésemnek.
A kurrikuláris oktatás, a tanterv elemei folyamatos figyelmet
kapnak, kiemelt kutatási területnek számítanak. A tanórán kívüli
tevékenységekben való részvételre gyakran 
oktatás
lényegtelen elemeként tekintünk, kizárólag az iskolai eredmények fontosságát
hangsúlyozva, ezzel a tanulmányi eredményességet helyezve a középpontba. A
tanórán kívüli tevékenységek gyakran a költségvetési korlátok miatt
redukálódnak, annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben számos kutatás
feltárta ezek előnyét.
Miért kell a
művészi értékek, a zenei nevelés fontosságát és hasznát folyamatosan
igazolni? Miért kell figyelmet fordítani a tanulók tanórán kívüli
tevékenységére? Miért nem magánügy, hogyan tölti el a gyermek a kötelező
oktatás utáni időt? Befolyásolja-e a zenei nevelés a kialakuló ízlést?
Miért szükséges a befogadói kultúra kialakítása? Miben tudja a zene segíteni
mindennapjainkat?
Az utóbbi
évtizedekben kutatások fókuszában állt, hogy képesek vagyunk-e és ha igen,
hogyan tudunk tartalmas értéket adni a nevelés folyamán. A 19-20. század
fordulóján a személviségközpontú reformpedagógiai
szemléletek közös jellemzője volt, hogy nagy jelentőséget
tulajdonítottak a művészeti, testi és szociális készségek fejlesztésének.
A gyermekek
szabadság igényének tiszteletben tartása mellett a későbbiek során a
pedagógiák elméletének és gyakorlatának koherens rendszere a közösségi
életforma megteremtésének igényével gazdagodott. A 20. század végére kialakult
modern tanuláselmélet szerint a tudás átadása nem egyszerű közvetítéssel
történik, hanem belső konstrukció eredménye. Freire az oktatás
elsődleges fókuszát nem arra helyezi, hogy mit, miért és hogyan kell
tanítani valamit, hanem arra, hogyan tudjuk segíteni a diákok személyiségének
kiteljesedését (Freire 2000). Ismét a figyelem középpontjába kerül a zene
nevelő szerepe.
A
neveléselméletből jól ismert paradigma szerint a gyermekek életében a
család után az iskola a másodlagos szocializációs színtér, amelynek a tudás
közvetítése mellett a magaskultúra megismerésében is kiemelt szerepe van. Az
iskolai oktatás célját legszűkebb értelemben hármas célkitűzés
határozza meg, a kognitív, affektív és pszichomotoros
képességek fejlesztése. A modern köznevelésben előtérbe került a tudomány
alapú megközelítés, és a művészeti tantárgyakban is a lexikális tudásanyag
átadására koncentrálnak. A művészeti oktatás során a pedagógus feladata
azonban nem csak az ismeret átadása, hanem az alkotás, tapasztalás élményének
megteremtése, az érzékenyítés.
A művészet
sajátossága, hogy interkulturális kánonként több értékhordozó motívumát,
nyelvét integrálja, szintetizálja (Trencsényi 2000). A művészeti nevelés
célja az értékek felismerése, továbbadása, éltetése, hagyományozódása,
amely jól képzett és elkötelezett pedagógiai munkát feltételez (Váradi 2019). A
személyiségfejlődés kiteljesedésében egyre több szerző emeli ki az
esztétikai nevelés fontosságát is (Nicola–Farcas
1995). Zrinszky (2002) értelmezésében az esztétikum
alapvetően a művészeti alkotások jellemzője, így esztétikai
nevelés elsősorban a műalkotások értő befogadásán vagy a
művészeti tevékenységek során átélt kreatív részesedésen keresztül jön
létre. E folyamat során a gyermek felfedezi, megőrzi vagy éppen megalkotja
azt a szépet, amely a természetben, társadalomban és művészetekben is
értelmezhető jelenség.
Ugyanakkor a kurrikulumban a művészeti tantárgyak alacsony óraszáma
mellett a művészeti élmény megteremtésének korlátozottak a
lehetőségei. A művészeti nevelés, a művészet általi nevelés
fogalmát Read határozta meg (Read 1967), aki szerint a művészetek által
megmutatkozhat, kifejeződhet az ember
legbelső énje, és mindezek mellett a harmóniára, kiegyensúlyozott életre
nevel. A művészetpedagógia megoldást jelenthet a negatív tendenciákkal
szemben, hiszen a harmonikus személyiség kialakítására törekszik, a művészet
segítségével formálja, gazdagítja a tanulók személyiségét. A gyakorlat azonban
azt mutatja, hogy a kortárs kutatási eredmények annak ellenére, hogy évszázadok
támasztják alá a jelenséget, nehézkesen jutnak el a mindennapi pedagógia
világába, így a szakemberek kezéhez nem jut hatékony eszköz. Seligman és munkatársai (2009) szülők körében mérték
fel mit szeretnének gyermekeiknek. A válaszok – boldogság, bizalom,
elégedettség, egyensúly, jó dolgok, kedvesség, egészség, elégedettség,
önbizalom – arra utalnak, hogy a szülők a jóllétet ítélik a
legfontosabbnak. Ehhez képest megkérdezték őket, szerintük mire neveli
gyermekeiket az iskola. A válaszok – teljesítmény, gondolkodási képességek,
sikerorientáció, fegyelem és tudományok – azt mutatják, hogy a két elvárás
között egyáltalán nincs átfedés.
Inglehart, Peterson és Welzel a World Values Survey és a European Values Study kutatások 1981 és
2007 között történt öt vizsgálatát elemezte. A regresszióanalízis szerint az
emberek ugyan egyre boldogabbnak érzik magukat, de az élettel való
elégedettségük az utóbbi évtizedekben jelentősen csökkent (Inglehart et al.
2008). Az ifjúsági korosztályba egyre inkább időszerűvé válik, hogy
az iskola nagyobb figyelmet szenteljen a jó közérzet kialakítására, az ezt
erősítő kompetenciák fejlesztésére. Az élettel való elégedettség
kismértékű pozitív irányú elmozdulása, a tanulás és a pozitív érzelmek
közötti szinergia azt bizonyítja, hogy a boldogságot, jólétet nem csak lehet,
de kellene tanítani az iskolában. A pozitív érzelmek nyitottá, kreatívvá teszik
a tanulókat, amely a tanulás szolgálatában kiteljesedésre ösztönzi őket,
jobban le tudják küzdeni a kihívásokat, ami a sikerélmény hatására újabb
pozitív emóciót generál (Oláh 2004; Fodor & Korényi
2019). A boldogságot a pozitív pszichológia tudománya különböző területekre
osztja fel, amelyek mindegyike készségalapú, tanítható és mérhető (Seligman 2002). Az egyik ilyen terület a flow, azaz az
áramlás állapota, melynek során az ember teljesen feloldódik, elmerül abban,
amit éppen csinál, amitől örömmel töltődik fel, amikor valaki
azonosul, például eggyé válik a zenével (Csíkszentmihályi 1990).
A művészeti
nevelés célja, hogy az érzelmi érzékenyítés folyamatában minél gazdagabbá tegye
a személyiséget (Váradi 2015). Mivel a zene minden kultúrában jelen van, így
mély gyökerekkel rendelkezik az emberi ontogenitásban
(Trehub 2001), beágyazódik az emberi kultúrába (Cook
2014, 8.). A zenei nevelés jelentőségét és társadalmi szükségességét már
évszázadokkal ezelőtt felismerték többek között olyan tudósok, vallási
vezetők, politikusok és filozófusok, mint Platon,
Arisztotelész, Szent Ágoston, Boethius, Luther
Márton, John Calvin, Comenius, Pestalozzi, Spencer. Tapasztalatuk szerint a
zeneoktatás kérdése társadalmi jelentőségű, amely
személyiségfejlesztő, közösségépítő jellegével segít elérni és
fenntartani a kívánt és elvárt társadalmi normát (Mark 1999), erőteljes
hatása van a hangulatra és az érzelmekre (Sloboda
2001). A zenét és a táncot hatékonynak tartják a társadalmi Kötelékek, a
csoportkohézió kialakításában és a proszociális
elkötelezettség megteremtésére és fenntartására a társadalmi csoportok tagjai
között (Cirelli, Wan & Trainor 2014; & Heath 2009; Huron 2001; McNeal 1995; Roederer 1984). Blacking (1967) zeneiség fejlődésének
dinamikáját feltárva megállapította, hogy gyermekkorban a zene iránti
elkötelezettség legfőbb hatásai a szocialitás
területén rejlenek. „A gyermekdalok társadalmi érték és bizonyos esetekben
társadalmi szükségszerűség egy olyan gyermek számára, aki a saját
korosztályának elfogadott tagja kíván lenni.” (Blacking 1967, idézi Cross, 2007, 26.). Bourdieu a
család szerepét hangsúlyozva a habitust olyan életterületként határozta meg,
amely a szocializáció során kialakít egy viselkedésmintát, meghatározza az
aspirációt, de tudat alatt befolyásolja a beszédet és testbeszédet is (Wright
2010) A szülői minta így befolyásolja a gyermek kialakuló preferenciáit
is.
A zene lényegét mindenki másban látja.
Azzal, hogy szerepet játszik a társas kapcsolatok és a szociális készségek
kialakításában, beágyazódik a társadalmi tevékenységekbe. A zene egy nem
verbális alapokra épülő, évszázadokon átívelő kommunikáció,
időkön szimbolikus kifejezési forma, amely élménymintázatban képződik
le, mindenütt hat a személyiségre, a viselkedésre és az identitás része
(MacDonald, Kreutz & Mitchell 2012). A zene
lényegét kizárólag szavakkal elmondani olyan, mint az „építészetről
táncolni” (Costellót idézi Cook 2014, 10.). Azt, hogy
mit értünk zenén, mit jelent számunkra, mire használjuk és használjuk-e
egyáltalán, azt cselekedeteink mutatják meg.
A
zene gyűjtőfogalomként számos különféle stílust és műfajt foglal
magába.
A különféle tevékenységekhez minden kornak
megvolt a maga zenéje, amit csak ők ismertek. Napjaink infokommunikációs
társadalmában az internetnek köszöntetően zene tértől és időtől
függetlenül bárhol elérhető, így a választás palettája kiszínesedett. .Malonev (2017) elképzelése szerint a zenét a vízhez hasonló
erőforrásként kell elképzelnünk, amit a mindennapi célok elérésére
használnak fel. Véleménye szerint a zene egy haszonelvű erőforrás,
amelyet a hallgatók a saját kognitív, érzelmi, viselkedési és fiziológiai
aspektusainak érdekében használnak. A zene élmények sokasága, amely
meghatározza identitásunkat, a zenei identitás mentén létrejövő
szubkultúrákat, amelyek a határok mentén elkülönülnek, ugyanakkor átfedik
egymást (Cook 2014), ahogy a különböző zenei stílusok is táplálkoznak
egymásból. Koelsch (2014) szerint a zene szocio-emocionális ereje nyilvánvalóan arra a tényre
támaszkodik, hogy a zene az élmények és tapasztalatok sokoldalú birodalma és a
befogadás során minden egyes hallgatóban más-más élményt generál.
A nemzetközi szakirodalomban számos
tanulmány foglalkozik a különböző művészeti ágak (zene, tánc,
színház, vizuális művészet, médiaművészet) a gyermekek és
serdülők szociális-érzelmi fejlődésére gyakorolt pozitív hatásával. A
művészeti tevékenységek és a hozzájuk kapcsolódó tevékenységek, mint
például a kórus-, zenekari próbák, hangszeres gyakorlás, egy színdarab próbája,
egy kép megfestése, graffiti elkészítése magában foglalja a szociális-érzelmi
komponenseket is. A közösségi élmény, az önkifejezés sajátos formája, a
sikerélmény ígérete arra készteti a gyermekeket, hogy reflektáljanak az
életükben zajló eseményekkel kapcsolatos érzésekről, beépítve vagy
megjelenítve azokat egy művészeti tevékenység során. A hosszú távú
művészeti kompetenciák társadalmi-érzelmi komponensei között megjelenik az
érzelmi önszabályozás, a felelősség, empátia, az önkifejezés, önkritika
fejlődése.
A zene lehetőséget ad arra, hogy a
gyermekek megismerkedjenek más kultúrával, a különböző zenei hagyományok
megismerésével megtanulják elfogadni a különbségeket, így művészet a
társadalmi integráció eszköze is lehet.
Egy-egy zenei fellépés jó alkalom a
gyermekek számára a szociális és érzelmi készségek széles körének gyakorlására.
A mások előtti fellépés lehetőséget ad a lámpaláz, a stressz
leküzdésére, ugyanakkor megtanulhatják kezelni a sikert vagy az esetleges
kudarcot. Egy jól sikerült fellépés javítja az önbecsülést, pozitív élménnyé
válik. A közös zenei produkció segíti a társas kapcsolatok kialakulását, mások
elfogadása mellett a bizalom kialakulását, a hatékony kommunikáció,
együttműködés és problémamegoldás gyakorlása fejleszti a vezetői
kompetenciákat. Akár csak valamelyik szülő, akár az egész család közösen
zenél, a gyermek át tudja élni a közösséghez tartozás élményét. A csoportos
zenélés kialakítja a bizalmat a gyermekben, a közös munka során elismerik a
másik teljesítményét, empátiával fordulva mások felé megbocsátják hibáikat. Megtanulják
egymás tiszteletben tartását.
A közösséghez tartozás élményében
fejlődik saját önkifejezésük. A tisztelet, az együttműködés és a
közösségben végzett tevékenység mind olyan fontos szociális készség, amelynek
fejlesztése már kora gyermekkorban is nagyon fontos. A csoportos zenélés a
gyermekeket arra is felkészíti, hogy figyeljenek környezetükre, a körülöttük
lévő emberekre, vegyék észre és igazodjanak a hangerő és az expresszivítás finom jelzéseihez, amely segíti az érzelmek
felismerését. A zenei kommunikáció és s hozzá tartozó jelzések segítik a
verbális kommunikáció és az emberi mimika, a gesztusok felismerését. A zene
referenciális ki 
fejező
képességéről (Fitch 2006) bebizonyosodott, hogy
hatékonyan kommunikálja a hangulatot, az affektusokat és a különféle érzelmeket
az előadó és a hallgató között (Juslin & Västfjäll 2008; Sloboda & Juslin 2001).
Az empátia és az erkölcsi fejlődés
alapja az, hogy képesek legyünk érzékelni és megérteni az emberek érzéseit. A
pozitív hatások között meg kell említenünk, hogy a művészeti
tevékenységek, amelyeket általában belső motiváció hatására választanak a
gyermekek, segítik személyiségük kiteljesedését, az önértékelés, önmegvalósítás
mellett a tehetség kibontakozását, javíthatja a tanulmányi eredményeket,
valamint gyarapíthatja az inkorporált kulturális
tőkét. A szocioökonómiailag hátrányos helyzetű
tanulókat esetleg segítheti a társadalmi egyenlőtlenségek leküzdésében,
megkönnyítve a beilleszkedést a társadalomba.
A zene a fennálló
rendi korlátokon átívelő társadalmi kapcsolatteremtés eszköze is lehet (Hunter 2003).
A
kötelező tanórák utáni szabadidő értékes eltöltése hozzájárul a
pozitív pszichikai és fizikai állapothoz, a kognitív képességek
fejlődéséhez, befolyásolhatja a pályaválasztást, a művészeti értékek
élményszerű megismerésével megalapozza a kulturális aktivitást. Ugyanakkor
az extrakurrikuláris művészeti tevékenységekben
való aktív részvétel hozzájárul napjaink aktuális problémájának, az iskolai
lemorzsolódásnak a prevenciójához.
Az
élménypedagógia és így a koncertpedagógia alap célkitűzése a
művészeti események, rendezvények megismerése a művészeti tevékenység
eredeti helyszínén, amely során a valóságos környezet gazdagabb kontextusa és
összefüggései által több információhoz jutnak a résztvevők. A kulturális
és művészeti események egyre jobban elérhetőek, hozzáférhetőek. Jenkins a digitális eszköztárat
figyelembe véve a 21. századot a „részvevői kultúra” 
(Jenkins 2007, 3. idézi Kárpáti 2019) koraként determinálja,
ahol a művészeti értékek meg-
osztásával
egyre szélesebb réteghez jut el az alkotás.
A
szabadidős tevékenységek választását az elérhető lehetőség és az
iskolai kultúra mellett jelentősen befolyásolja a tevékenységhez és annak
eredményéhez fűződő társadalmi megítélés vagy a korszak változó
trendje. Az egyes tevékenységek sátus szintje
jelentősen eltérhet. Az általános vélekedés, amely szerint a tanórán
kívüli tevékenységek mindenki számára nyitva állnak, nem veszi figyelembe azt a
tényt, hogy a foglalkozások nagy részéért fizetni kell, más része szakmai
válogatás után érhető el, mint a művészeti tanulmányok többsége, vagy
megfelelő szakember hiányában nem tudják megvalósítani a képzést. Ha a
feltételek együttállása pozitív, még mindig nem
biztos, hogy a gyermek környezetében van olyan személy, aki felismeri
tehetségét és megfelelő helyre irányítja. Bizonyos esetekben eredmény
ismeretében nem is javasolják a plusz elfoglaltságot, tartva attól, hogy
figyelem jut a tanulmányokra.
A művészeti nevelésben az extrakurrikulumnak még inkább kiemelt szerepe van. A
köznevelésben a művészetközvetítés alacsony óraszáma, az osztályok
létszáma, a művészeti tevékenységek szűk elérhetősége nem teszi
lehetővé az egyéni, aktív részvételt, a tapasztalaton alapuló ismerkedést
a művészeti értékekkel. Goleman (1950) szerint a
klasszikus szóval szembeni ellenérzés erősebb, mint a zenei műfajtól
való távolságtartás. A kifejezést a görög és római klasszikus
művészettől kölcsönözve az elmúlt korok zenéjének újra felfedezésével
egyidőben kezdték használni a 19. században, amikor Mendelssohn
elindította a Bach-reneszánszot. Az idegenkedés a
klasszikustól jelenségét Geiger a sznobizmus ellentéteként
azonosítva azt gondolja, hogy az alsóbb társadalmi rétegek úgy mondanak
véleményt, hogy nem ismerik magát a műfajt. Egy dán rádiós kísérletben
Haydn, Schubert, Mozart, Beethoven és Mendelssohn-Bartoldy
műveit közvetítették népszerű zeneként konferálva, majd az azt
követő vasárnap megismételték ugyanezt a zenei blokkot a klasszikus
zenében megszokott formában felvezetve, opus szám és hangnem megjelölésével. A
hallgatóság száma ebben az esetben a felére csökkent. Geiger szerint „a
közönségnek kifinomultabb a zenei ízlése, mint amennyit bevall belőle”
(Geiger 1950, 460.). Sokan úgy tartják, hogy a művészet elit kultúra vagy
egyféle kulturális luxus (Storr 1993). Cook (2014)
kutatása alapján megállapítja, amennyiben a klasszikus zene professzionális
promóciót kap, akkor még a slágerlisták élén is képes átvenni a vezetést. A
zeneipar képes átformálni és integrálni napjaink fogyasztói kultúrájába a
klasszikus zenét, ha gazdasági hasznot lát benne. Gay (1995) a kulturálisan
érzékeny oktatási stratégiákat kulcsfontosságúnak tartja, hiszen az
érdeklődést csak ismeretek és tapasztalatok birtokában lehet felkelteni (Geertz 1974). A klasszikus zene közönségének
elöregedéséről szóló diskurzusok már a 20. század eleje óta
foglalkoztatják a hangversenyszervezőket, a közönség azonban folyamatosan
reprodukálja magát, sőt a statisztikai adatok szerint, köszönhetően a
technikai változásoknak világszerte szélesebb közönséget ér el, mint eddig
bármikor (Cook 2014; 
Storr
1993). Amennyiben válságot érzékelünk, akkor az nem a zenére jellemző,
hanem arra, ahogyan gondolkodunk róla.
Fontos meghatároznunk az ízlés fogalmát,
amelynek szociológiai értelmezése Bourdieu-tól
származik, aki szerint az ízlés társadalmi jelenség, ami a szocializáció során
alakul ki (1996). Az alkotás-előadás-befogadás triadikus
relációjában az ízlésnek szerepe az ösztönös választástól az esztétikai
ítéletig tart. Az ízlés olyan értékelő viszonyulás, ami állandó, de
tartalma ismeret és tapasztalat hatására folyamatosan változhat (Hausmann 2011). A preferenciát használják az ízlés
szinonimájaként, de ha finomítani szeretnénk a különbséget, akkor a preferencia
pillanatnyiságát lehet megfogni, – egy adott
pillanatban létrejövő pozitív vagy negatív hatás tetszik vagy nem tetszik
típusú döntését (Turmezeyné 2016). A zenei ízlést
többen a másoktól való szimbolikus határok kialakítására használják fel (Bryson 1996), ezzel megerősítve hovatartozásukat (Bourdieu et al.
1965). A zene ebben az esetben szociális ragasztóként működik (Bernstein
1981).
Előzetes kutatásaink során egy
megyeszékhelyen vizsgáltuk a tanulók részvételét a kulturális rendezvényeken és
az egyházi iskolák szerepét a zenei nevelésben. Nemzetközi kitekintésben
összehasonlítottuk az ének-zene órák gyakorlati módszereit, az énekléshez
fűződő attitűdöt, a tanulók zenei kultúrájának
kialakulására ható tényezőket, a gyermekek művészetekhez
fűződő viszonyát. A koncertpedagógia elméleti hátterének
feltárásával elemeztük a gyakorlati tapasztalatokat. A zeneművészeti
felsőoktatásban megvizsgáltuk a lemorzsolódást kiváló tényezőket, a
képzés megtartó erejének okait. Mindezen tapasztalatra építve indítottuk el
átfogó vizsgálatunkat 2018-ban a Magyar Művészeti Akadémia
Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet támogatásával. Kutatásunkban
arra kerestünk választ, a művészeti nevelésben érintett különböző
közreműködők hogyan vélekednek róla, milyen előnyökkel,
hátrányokkal, problémákkal szembesülnek az oktatás vagy tanulás során. Mi
befolyásolja a részvételt a kulturális és művészeti rendezvényeken, mi
jellemzi, és hogyan oszlik meg a hozzáférés. Tekintettel az iskolán kívüli
tevékenységek kutatásokkal igazolt fontosságára és a részvételből származó
lehetséges előnyökre, vizsgálatunk fókuszában az áll, hogy az eltérő szocioökonómiai, szociokulturális helyzet hogyan
befolyásolja a művészeti nevelés és a művészetben részesedés
lehetőségét. A vizsgált korosztály még a szocializációs színterek
hálójában él, így plasztikusan kirajzolódik azok hatása és szerepvállalása.
A kulturális preferenciákra ható
tényezőknél Bauer (2019) egyaránt megkülönbözteti a kulturális értékek
átadásának vertikális és horizontális formáit. A hosszú folyamatot
feltételező vertikális generációs transzferrel szemben a horizontális transzfer
inkább pillanatnyi, a divathoz alkalmazkodik. A kulturális ízlés kialakulásában
elsősorban társadalmi összefüggéseket vizsgálnak, megállapítva, hogy az
alacsony szocioökonómiai háttér hátrányosan
befolyásolja a kulturális attitűd kialakulását. A kulturális ízlés és a
társadalmi háttér között minden korban volt összefüggés, ezért az ízlés
tanulmányozása segíti a társadalmi differenciálódás feltárását és megértését (DiMaggio 1996). A kulturális választás az előzetes
élmények, tapasztalatok eredménye. Ezért kiemelkedő jelentőségű,
hogy van-e lehetősége az egyénnek megismerni a művészi értékeket.
Írásom az extrakurrikulum
szerepét vizsgálja a művészeti nevelésben az Észak-Alföld régió 4. és 6.
osztályos tanulóinak, szüleiknek, a köznevelésben
művészeti tárgyat tanító pedagógusok,
az intézményvezetők és a kulturális szolgáltatók megszólításával.
Az adatok elemzésének és összefüggéseinek
feltárásához a következő módszereket alkalmaztuk: kvantitatív
vizsgálatunkhoz SPSS 23-as programot használtunk. Az elemzés során egy- és
többváltozós elemzési eljárásokat egyaránt alkalmaztunk. A kétdimenziós kereszttábla
elemzések mellett annak érdekében, hogy a változók közötti összefüggéseket,
korrelációkat feltárjuk többváltozós statisztikai elemzésként faktoranalízist,
klaszteranalízist és logisztikus regressziót, valamint kétmintás t-próbát,
korrelációelemzést és varianciaanalizist alkalmaztunk.
A kérdőívek nyitott kérdéseire adott szöveges válaszok összefüggéseinek feltárásában
a MAXQDA Pro 2020 program volt segítségünkre. Az összegzés átfogóan tartalmazza
eredményeink alapján megfogalmazott gondolatainkat, javaslatainkat.
III.
Pótfi Melinda RECENZIÓJA[3]
2023.
október 30-án jelent meg a Balassi Kiadó gondozásában Váradi Judit A
művészeti nevelés helyzete és szerepe a 21. században című
könyve. A kutatás fókuszában a művészeti tevékenységek lehetősége,
valamint a kulturális és művészeti rendezvények látogatása és az azokat
befolyásoló tényezők vizsgálata áll. A szerzőt jelen könyvben, mint
ahogy szakmai életében és munkássága során is, az alábbi kérdések
foglalkoztatják: Miért kell a művészi értékek, a zenei nevelés
fontosságát és hasznát folyamatosan igazolni? Miért kell figyelmet fordítani a
tanulók tanórán kívüli tevékenységére? Miért nem magánügy, hogyan tölti el a
gyermek a kötelező oktatás utáni időt? Befolyásolja-e a zenei nevelés
a kialakuló ízlést? Miért szükséges a befogadói kultúra kialakítása? Miben
tudja a zene segíteni mindennapjainkat?
Az utóbbi
évtizedek kutatásainak központi témáját képezi, hogy képesek vagyunk-e – és ha
igen, hogyan – tartalmas értéket átadni a nevelés folyamán. Ebből
kifolyólag a téma időszerűségét nem szükséges tovább bizonygatnunk. Napjaink
aktuális témáját képezi a kurrikuláris oktatás, a
tanterv aktualizálása, és természetesen a tanórán kívüli egységek is
folyamatosan a figyelem középpontjában állnak. A mára kialakult oktatás
elsődlegesen arra fókuszál, hogy hogyan tudja leginkább a diákok
személyiségfejlődését, személyiségük kiteljesedését szolgálni. Ennek eredményeképp
a zene nevelő szerepe ismét a figyelem középpontjába került.
A
kultúrafogyasztási szokások vizsgálata hazai és nemzetközi szinten is közkedvelt
kutatási témának számít. E vizsgálatok mind az ifjúsági, mind pedig a
felnőtt korosztály kultúrafogyasztási jellemzőinek feltárására
irányulnak. A könyv újszerűségét, egyediségét az adja, hogy nemcsak a
vizsgált célcsoport eredményeinek tényszerű közlésére vállalkozik a
szerző, hanem az általános iskolai tanulók ízlésének kialakulására ható tényezők
feltárására is. Az írás abban a tekintetben is hiánypótló, hogy az adatfelvétel
még a Covid–19-járvány előtt készült, megismételhetetlenné téve a
kutatást, viszont kiváló lehetőséget biztosít a későbbi kutatások
számára a kulturális és művészeti változás irányának meghatározására.
Az írás
alapjául szolgáló kutatás a Magyar Művészeti Akadémia
Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet támogatásával készült. Az
említett kutatást a Művészetpedagógiai Kutatócsoport Váradi Judit
vezetésével 2018 novemberében indította Az extrakurrikuláris
művészeti tevékenység lehetőségei címmel, mely vizsgálat
eredményeiről a 2020-ban megjelentetett Művészeti körkép – Kutatás
a művészeti nevelés helyzetéről és lehetőségeiről, a
tanórai és tanórán kívüli művészeti tevékenységről és
rendezvényekről című tanulmánykötete ad számot. A szerző a
kutatócsoporttal e vizsgálatban arra fókuszált, hogy az Észak-Alföld régióban
(Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar és Jász-Nagykun-Szolnok vármegyékben) a
gyermekek kötelező oktatásában jelen lévő művészeti tárgyak
mellett van-e, és ha igen, milyen lehetőségük van a diákoknak tanórán
kívüli iskolai és iskolán kívüli művészeti tevékenységek végzésére,
illetve, hogy mennyire élnek ezekkel a lehetőségekkel. A kutatás öt
dimenzióban vizsgálta a művészeti rendezvényeken való részvételt és az
általános iskolás tanulók kulturális attitűdjére és ízlésére ható
tényezőket. A vizsgálat célcsoportja az észak-alföldi térség alsó és
felső tagozatos általános iskolás tanulói,
szüleik, az iskolában kötelező művészeti tantárgyat tanító
pedagógusok, a vizsgált iskolák intézményvezetői és az intézményesített
kulturális szolgáltatást képviselő szervezetek voltak. A kutatást és egyúttal
a könyv hitelességét alátámasztja, hogy a kutatás mintája reprezentatív. A
vizsgált intézmények településtípusa (megyeszékhely, város, község),
fenntartótípusa (tankerület, egyház, egyéb) továbbá az egyes megyékben
előforduló alapfokú művészetoktatási intézmények (AMI) arányát
tekintve is reprezentatív. Összesen 30 intézményben végezték el a vizsgálatot,
ahonnan összesen 1844 db kitöltött szülői, 2089 db kitöltött tanulói (4.
és 6. évfolyamos általános iskolai tanulók), 139 db kitöltött tanári
(kötelező művészeti tárgyat oktató tanárok), 30 db kitöltött
intézményvezetői és 45 db kitöltött, különböző fenntartású,
kulturális vagy művészeti tevékenységet kínáló vagy rendezvényt
szervező szolgáltatói kérdőív született. Mind az öt fajta
kérdőív saját fejlesztésű, melyet online, illetve személyesen juttattak
el a célcsoporthoz.
Dr. Váradi
Judit
(MMA MMKI)
A könyv
szerzőjét, Váradi Juditot, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának
egyetemi tanárát mi sem teheti hitelesebbé, mint az, hogy kisgyermekkorától
kezdve aktívan jelen van életében a művészet. Szakmai pályafutása során
számtalanszor bizonyosságot tett szakmai rátermettségéről. A zeneoktatás
minden szintjén (alap, - közép-, felsőfok) rendelkezik szakmai
tapasztalattal. Az elmúlt 20 évben több ezer kisiskolás számára szervezett
ifjúsági élménykoncertet, ezenfelül több hangversenysorozat elindulása is az
ő nevéhez fűződik. Mind oktatóként, mind pedig aktív
művészként jelen van a művészeti életben, melynek gyakorlati élményei
mellett kutatóként az ezt támogató elméletet tárja fel, továbbá kutatói
projekteket szervez, és részt is vesz bennük. Napjainkra a művészeti
nevelés, a művészettel nevelés, a zenepedagógia, a zenével nevelés
területeinek egyik kiemelkedő alakjává vált.
Az írás
szerkezetileg áttekinthető és jól tagolt fejezetegységekre osztott. A
szövegkorpuszhoz szorosan illeszkedő, jól strukturált táblák és ábrák
színesítik a művet, ezzel még inkább szemléletesebbé téve az olvasó
számára a vizsgálati eredményeket, megkönnyítve a megértést. A szerző
szakirodalmi jártassága megkérdőjelezhetetlen. Bőséges hazai és
nemzetközi hivatkozással ellátva támasztotta alá gondolatait, tapasztalatait és
kutatásának eredményeit.
A
bevezető fejezetet követően, melyben képet kapunk a szerző téma
iránti indíttatásáról, kapcsolatáról és elkötelezettségéről, továbbá
szemléletes áttekintést olvashatunk a téma oktatás- és neveléspolitikai
összefüggéseiről, annak előzményeiről, a kutatás elméleti
hátterének feltárása következik.
A második
fejezetben a szerző az oktatás színtereiről és formáiról ad számot. E
fejezetben kapott helyett az extrakurrikulum konceptualizálása, a tanórán kívüli iskolai foglalkozások,
illetve a tanórán és iskolán kívüli foglalkozások bemutatása hazai és
nemzetközi színtéren is. Ezeken felül a fejezet megismerteti az olvasót az extrakurrikuláris foglalkozások hatásának modelljeivel és
ezen foglalkozások szerepével a művészetoktatásban. A fejezet végén a
szerző felhívja a figyelmet, hogy a művészeti tantárgyak
fontosságának elismeréséhez széles körű összefogás szükségeltetik, mely
kiterjed a szülőre, a pedagógusra, de ezenfelül az oktatás különböző
szereplőire, oktatáspolitikusokra és politikusokra – mindenkire, aki
bármilyen szinten befolyásolni tudja a minőségi művészeti oktatás
alakulását, létrehozását.
A
következő fejezet a művészetoktatás szerepét hivatott bemutatni a
tudásalapú társadalom tükrében. A szerző első mondatában egy
alapvető problémára hívja fel a figyelmet: „Annak ellenére, hogy
évszázadok óta ismert, hogy a zenei nevelés a személyiség teljessé válásának
integráns része, a társadalmi megbecsültsége mégis alacsony, sokak szemében a
nélkülözhető luxus kategóriába tartozik, amely nem ad lényeges tudást.”[4]
Több hazai és nemzetközi kutatáson keresztül mutatja be szerző a
pedagógusok szerepét a hatékony és minőségi oktatásban, továbbá arról is
képet kapunk, hogy a különböző teljesítménymérési eredmények alapján
hogyan jutottak el a kutatók arra a következtetésre, hogy a
művészetoktatásnak kiemelkedő hatása van a személyiségformálódásra. A
Zenével nem csak zenét tanulunk alfejezetben a szerző a zenei
nevelés tanulmányi eredményességre gyakorolt hatásáról számol be. A fejezet
végére az olvasó megismerheti a zeneoktatás transzferhatás vizsgálatainak
eredményeit, amelyek alapján megállapították, hogy minél fiatalabb korban
részesül a gyermek zenei képzésben, annál nagyobb a zenei oktatás hatása más diszciplínákra.
A
következő alfejezetben (Kutatások a zenei nevelés szerepéről a szocio-emocionális tanulásban) a szerző számos szocio-emocionális kompetencia tükrében mutatja be a zenei
nevelés hatását. Ezek a kompetenciák az éntudatosság, az érzelmek felismerése;
önmenedzselés, önértékelés; szociális kapcsolatok; szociális tudatosság,
empátia és a társas viselkedés kompetenciái. A szerző a fejezet zárásaként
arról számol be, hogy a művészeti tantárgyak és a teljes társadalmat
átfogó zenei kultúra egyre kevesebb figyelmet kapnak, így jelen oktatási
rendszerünkben a zenei nevelés hatása nem tud érvényesülni. Felhívja a
figyelmet arra a furcsa ellentmondásra is, miszerint ahhoz képest, hogy a
külföldi zenei nevelésben széleskörűen alkalmazzák hazánk zeneoktatási
hagyatékát, a Kodály-koncepciót, addig hazánkban ez egyre kevésbé tud érvényre
kerülni a művészeti óraszámok csökkenése és a társadalmi elismertség
hiánya miatt.
A negyedik
fejezetben átfogó történeti képet kaphatunk a zenehallgatás társadalmi
dimenzióiról. A szerző olvasmányosan, szórakoztatóan, de mégis a lényeg
megragadásával és fontos történeti információkkal telítve vezeti végig az olvasót
a ma ismert és elfogadott zenehallgatási attitűd és szokásrendszer
kialakulásán. Első lépésként képet kapunk a befogadói és a zenei
dichotómiáról, mely alapján világossá válik, hogy a zenehallgató aktív résztvevője
a kulturális folyamatnak a zenei folyamat dekódolása során, továbbá nem
kezelhetjük a közönséget egy elkülönült halmazként, hiszen egyszerre,
egyidőben részesülnek a műalkotások művészi értékében, így a
társas dimenzió mentén pedig a zenehallgatás a társas tanulás egyik formájaként
is megjelenik.
A
következőkben megismerjük Magyarország hangversenyéletének kialakulását,
majd átfogó képet kapunk Nyugat-Európa zenehallgatási szokásairól és
viselkedéskultúrájáról. Ezen belül szerző e téma legfontosabb dimenzióit
érinti: a befogadói attitűd változásait, a hallgatás művészetének
kialakulását, illetve a zenehallgatás térbeli kapcsolatát. A fejezet utolsó
állomása a kulturális szociológia, Berger megfogalmazása alapján a „kulturológia” dimenzióinak feltárása és ismertetése, mely a
művészet társadalmi tartalmának feltárásával vagy dekódolásával
foglalkozik. E dimenziónak legfontosabb erénye, hogy képes elválasztani a
művészeti stílusok és a társadalmi rangok társításának tipológiáját.
Kiemelendő konklúzióként jelenik meg, hogy az elmúlt évek, évtizedek
demográfiai, életstílus- és ízlésbeli, továbbá
technikai fejlődése és a tömegkommunikációs változások a hangversenyéletre
gyakorolt negatív hatásai ellenére továbbra is van iránta érdeklődés,
folyamatosan van közönsége az élő koncerteknek. A szerző Neil Gregor hangversenytermi zenehallgatás-elemzését alapul véve osztja
azt a megállapítást, miszerint nem a nemzetiség, hanem a zenehallgatás módja
határozza meg a hangversenytermek viselkedéskultúráját.
Az utolsó
elméleti fejezetben, a kutatás eredményeinek közlését megelőzően a
zenefogyasztás lehetőségeit mutatja be a szerző az olvasók számára, ahol
a kultúrafogyasztás típusairól, klasztereiről, dimenzióiról kapunk képet
hazai és nemzetközi vizsgálatok mentén. A szerző a személyes részvételen
alapuló, illetve a digitális térben zajló kulturális fogyasztások jellemzőit
is górcső alá vette, ennek során friss hazai és nemzetközi kutatási adatok
segítségével, kifejezetten a klasszikus zenei hangversenyek, illetve a magas
kultúra szegmenseinek látogatottságára irányuló, tényszerű és komparatív
eredmények bemutatására fókuszált. E fejezettel a könyv utolsó fontos
szegmenséről is kapunk egy átfogó képet, mellyel a szerző saját munkáját
a kultúrafogyasztás területén is az eddigi kutatásokhoz kapcsolja, ezzel
megteremtve jelen kutatás helyét térben és időben a hazai és nemzetközi
vizsgálatok sorában.
A hatodik
fejezettel elérkezünk az empirikus vizsgálat és a vizsgálati eredmények
bemutatásához. Elsőként a kutatás előzményei, célja, motivációja és
körülményei kerülnek közlésre. A szerző az olvasó elé tárja a vizsgálat
módszertani részleteit. Részletesen bemutatja a célcsoportot, a mintavételi
eljárást, képet kapunk a mérőeszközről és az adatfelvétel módjáról,
majd az adatfeldolgozás folyamatáról is. A szakirodalom alapján felállított öt hipotézis
is ekkor kerül bemutatásra.
A
vizsgálat eredményeinek ismertetését megelőzően a szerző egy átfogó
történeti visszatekintés révén segít az olvasónak megérteni az intézmények
oktatáspolitikai szemszögből történő változásait. Ennek
folytatásaként az intézményhálózat átalakulásáról is tájékozódhatunk, így
eljutunk a napjainkban ismert és használt alapfokú művészetoktatási
intézmények fogalmáig, oktatáspolitikai meghatározásáig. A leírás során az
adatok már a kutatás mintáját képező régió megyéinek adataira fókuszálnak.
Az
empirikus adatok bemutatása a tanulók és a szülők társadalmi hátterének
jellemzőivel kezdődik, ahol a demográfiai adatok (nemek és életkor
szerinti megoszlás, tanulók családi háttere, testvérek száma, település
szerinti megoszlás, szülők iskolai végzettsége, szülők
munkavállalása, objektív és szubjektív anyagi tőke) mellett a szülők
korábbi és jelenlegi művészeti tevékenységének sajátosságai kerülnek
bemutatásra, ezen belül a zenei tevékenységre fókuszálva. Az eredmények
kitérnek a szülő és a gyermek otthon végzett közös művészeti
tevékenységére is. Ezt követően azokról az adatokról számol be a szerző,
melyek a tanulók tanórai és tanórán kívüli művészeti tevékenységének
lehetőségeit és azok jellemzőit tárják az olvasó elé. A tanulók
művészeti tevékenységeihez kapcsolódó eredmények után érkezünk el a kutatás
egyik unikalitását adó eredmény, azaz a tanulók zenei
tevékenységére ható tényezők bemutatásához. Kiemelkedő kutatói munkát
kíván meg az eredmények ilyen szintű, többdimenziós elemzése, az
összefüggések feltárása.
A
művészeti tevékenység szereplőinek véleménye a művészeti
nevelésről című alfejezetben a művészeti
nevelésről olvashatunk intézményvezetői szemmel, majd a kötelező
kurrikulumban művészeti tárgyat tanító
pedagógusok művészeti meggyőződéseiről kapunk képet. E két
dimenziót követően megismerhetjük a szülők véleményét a
művészeti nevelés kapcsán, ezután a tanulók művészeti tanulmányaikhoz
fűződő tapasztalatainak feltárása során kapott
eredményekről olvashatunk.
A hetedik
fejezet a kulturális és művészeti rendezvények művészeti nevelésben
ellátott szerepének bemutatását célozta meg. Ennek során először a
szülők kultúrafogyasztásainak jellemzőit ismerhetjük meg
különböző háttérváltozók ütköztetése mentén, arra fókuszálva, hogy melyek
azok a háttérváltozók, amelyek hatással vannak a kulturális ízlés alakulására,
amelyek befolyással vannak az aktív részvételre a művészeti
tevékenységekben, a kulturális rendezvények látogatásának lehetőségére és
annak gyakoriságra.
A
művészeti élmény személyes tapasztalatai a zenei eseményeken című
alfejezet a zenei élet professzionális intézményeinek szerepvállalását mutatja
be az ifjúsági zenei nevelés kapcsán. A szerző kitér mind a megyei szinten
működő professzionális együttesek, mind az országos szinten működő
intézmények zenei nevelésben végzett tevékenységére. Ezen túlmenően a szerző
ismerteti az iskolák művészeti rendezvények szervezésében való
szerepvállalását, majd fenntartótól függetlenül, a térségben működő
művészeti tevékenységgel foglalkozó szervezetek szerepvállalását, azaz a
szolgáltatói oldalt is megvizsgálja a holisztikus kép kialakításának érdekében.
Az
intézményi és szolgáltatói oldalt követően a tanulók körében végzett
vizsgálat eredményeinek közlése következik a művészeti rendezvények
látogatásának jellemzői tekintetében. Ennek során a szerző a
hangverseny- és operalátogatás gyakoriságára és az ehhez fűződő
attitűdre ható tényezőkre fókuszál.
Az utolsó
alfejezetben a tanulók körében végzett művészeti és kulturális
rendezvények fogyasztásához kapcsolódó attitűdvizsgálat eredményeiről
olvashatunk. A szerző művészetiattitűd-faktorokat hoz létre,
melyeket különböző háttérváltozók mentén ütköztet, azt kutatva, hogy
melyek azok a tényezők, amelyek leginkább befolyásolják a tanulók
művészethez kapcsolódó attitűdjét. Az attitűdfaktorok mellett a
szerzőnek sikerül négy jól karakterizálható klasztert kialakítania a
tanulók különböző rendezvényekhez fűződő attitűdjére
vonatkozó adatok alapján. Ezt követően az attitűdöt befolyásoló
tényezők vizsgálatára irányuló elemzésekről kapunk képet.
Az
eredmények összegzése részben a hipotézisek helytállásáról
olvashatunk egy összegző, átfogó közlést. Eszerint az első, illetve
harmadik hipotézis részben, míg a második, negyedik és ötödik hipotézis
teljesen mértékben igazolást nyert.
A kötet
egy meglepő eredményről is beszámol: annak ellenére, hogy minden
oldal (tanuló, szülő, pedagógus, intézményvezető, szolgáltató)
többnyire elismerően nyilatkozik a művészeti nevelésről, az
adatok arról számolnak be, hogy a tanulók alig egyharmada részesül ezekben az
előnyökben, noha az intézményvezetői válaszokból kitűnik, hogy
több lehetőség is elérhető lenne. Jelen kutatás adatai alapján
intézményvezetői oldalról az a probléma is megfogalmazódik,
hogy szakemberhiány áll fenn a művészeti tárgyakat oktató tanárok
tekintetében. A szolgáltatók általánosságban az időhiányban látják a
művészeti nevelés legnagyobb ellenségét, de emellett a túlkínálatot és a művészeti
programok minőségének problémakörét is megnevezték a pedagógus
művészeti nevelés irányában tanúsított támogató hozzáállása
szükségességének kiemelése mellett.
Figyelemre
méltó az az eredmény, amely szerint a szülők és gyermekeik otthoni közös
művészeti tevékenységére a feltételezésekkel ellentétben sem a társadalmi
háttér, sem a család szocioökonómiai helyzete nincs
hatással. E kutatás alapján is elmondható, hogy az elsődleges
szocializációs helyszín a család, azonban megkerülhetetlen az eredmények
alapján, hogy a család mellett általános iskolás korban az iskolának van
kiemelt szerepe a művészeti érzékenyítés terén. Mindemellett az is megállapítható,
hogy a művészethez való pozitív attitűdöt nagyban befolyásolja az
előzetes aktív művészeti tevékenység és a művészeti élmények.
Az utolsó,
nyolcadik fejezetben a könyv összegzését olvashatjuk, melyben a szerző a
kultúraátadás folyamatáról, a zene mint művészeti forma sajátosságáról és
területeinek, hatásának, befolyásának kutatásának kifogyhatatlanságáról és
kimeríthetetlenségéről értekezik. Összefoglalóan ír a munka legfontosabb
eredményeiről, megállapításairól, továbbá arra hívja fel a figyelmet, hogy
az oktatáspolitikának kiemelt figyelmet kellene szentelnie a köznevelésen
kívüli iskolai és iskolán kívüli oktatás és tevékenységek fontosságára.
Végszóként
a következőket fogalmazza meg: „A zenei nevelés szerepe, hogy segítse a felnövekvő nemzedéket abban, hogy érzelmileg
kiegyensúlyozott, az életben jól boldoguló produktív felnőtté váljon, így
napjaink pedagógiai gyakorlatában kiemelt fontossága lenne a művészeti
nevelésnek, zeneoktatásnak. A befektetés nem gazdasági hasznot hoz, hanem az
emberiség jövőjének alapja.”
Váradi
Judit: A művészeti nevelés helyzete és szerepe a 21. században
című, hiánypótló könyvét minden olyan kutatónak, hallgatónak, tanulónak,
szülőnek, kulturális szakembernek és művészeti szolgáltatónak ajánlom,
akik foglalkoznak a gyermekek jövőjével, a művészettel, illetve a
művészeti és zenei neveléssel, a kultúra és szabadidő területével,
továbbá szeretnék hiteles forrásból megismerni jelenünk helyzetét, a kulturális
és művészeti rendezvények lehetőségeit, látogatottságát és az ezeket
befolyásoló tényezőket, illetve a kultúrafogyasztási attitűdöket és
az extrakurrikuláris tevékenységekben rejlő
komplex személyiségfejlesztő alternatívákat. Ezenfelül kiemelten hasznos információkkal
szolgálhat a leendő és jelenlegi doktoranduszok számára is, akik képet
szeretnének kapni egy szakmailag kiemelkedő, többdimenziós kutatási
projekt állomásairól, kivitelezéséről, a kapott adatok magas szintű
elemzéséről, majd hazai és nemzetközi szakirodalommal hitelesen
alátámasztott, az eredmények komplex, átlátható, strukturált, de emellett
olvasmányosan és olvasóbarát módon megírt közléséről.
