Bauer Andrea[1]

Mi történik valójában?

Janet Hoskins: Szimbolizmus az antropológiában című írása alapján

Turner, Geertz, Steiner

Kulcsszavak: Társadalom, kulturális rendszerek, rituálé, szimbolizmus, életritmus, hang, ember

Az emberi életritmus a hang és a mozgás alapvető elemei életünknek. Számos művészeti megnyilvánulás, mint a modern tánc a zene és a pantomim ritmusa is tűnhet rítusnak. Elméleti alapját antropozófiai teória alkotja, amely a filozófia, ontológiai és pszichológiai alapkérdéseket foglal magában. A létezés kérdését és alapvető megválaszolását is, mely az antropozófia emberkoncepción alapul. A művészetek kialakulásában a rítusoknak döntő szerepe volt. A zene fontos tényezője a vallásos rituális céloknak. Vannak, akik „belenőnek” a vallásos értékrendbe és a hitbe, de vannak olyanok is, akik később találnak rá a spiritualitás útjára. Minden esetben igaz, hogy tárgyilagos bizonyítékot soha nem találhatunk Isten létezésére és erejére. A bizonyosság mellett személyes tartalommal is felruházhatjuk tapasztalatainkat. Hiszen ez egyedül nekünk, hozzánk szól. A rituálékban való részvétel során érezhetjük a kiválasztottság szerepét, emellett azt, hogy törődnek velünk, vigyáznak ránk melynek része az áhítatosság. Az emberi élet nagy fordulópontjainak jelentősége fontos része lehet a vallás ugyanakkor a mitológia vagy a művészet szimbólumrendszerének is meghatározói. Mint egy dolog, mely olyan közmegegyezés révén jön létre, mint a természetes ábrázolása, bemutatása vagy felidézése valaminek, ami közös minőségek birtoklását, közös gondolatok megalkotását jelenti. Ezt a rendszert nem lehet tisztán racionális alapokon lefordítani vagy magyarázni, mivel többletjelentést hordoznak. Egy jelképes rendszert mely a közlést sejtéssel ruházza fel. Az ember létösszetevőit segíti és alapjaiban véve határozza meg az ember fejlődésének kifejezőkészségét és harmóniájának megteremtését. Vajon milyen nonverbális sémák mentén őrizzük őket?

Bevezetés

A nonverbális kommunikáció társadalmi tünetként való vizsgálata először Durkheim tanítványainál, Hertz (1909) és Mauss (1936) kísérleteiben tűnnek fel. Ők az emberi testet, mint „fiziológiai nyersanyagot” vizsgálták, azt a folyamatot írták le, ahogyan mindez megjelenik a társadalmi közegben, és ezáltal töltődik fel jelentéssel. „Hertz például a baloldal-jobboldal testszimbolikát elemezve kimutatta, hogy a társadalom a jobb testfél enyhe fiziológiai túlsúlyát a nevelés, a különböző rituálék és az illemszabályok révén alakítja a társadalmi és kulturális dualitás, illetve hierarchia szimbólumává: a társadalom a saját értékeit a test két oldalának jellemzőire ruházza.” (Buda, 1981:95) A TEST-HANG szimbolizmus központi szerepet töltött be a kultúra meghatározásaiban, főleg mióta Kroeber és Kluckhohn ezt írta „a kultúra a mintákat explicit és implicit módon veszi figyelembe. Továbbított és örökölt koncepciók rendszereként jellemezve a szimbolizmust, amelynek segítségével az emberek kommunikálnak és növelik az életre vonatkozó ismeretüket és hozzáállásuk.” (Geertz, 1973; 89) Victor Turner, más antropológusokhoz viszonyítva jobban meghatározta a szimbólumok formáit és funkcióit, valamint azok nyelvhez való kapcsolatát. Szerinte egy szimbólumot fontos megkülönböztetni a jeltől.

Egy szimbólumnak több jelentése is lehet és egy jelnél bonyolultabb folyamaton megy keresztül. Az érzékekkel észlelhető belső vagy „külső forma” a szimbólumok esetében összetettebb és többértelműbb jelentést takar. „A nyelvi jel tetszőleges és konvencionális módon jelöl, míg egy szimbólum metaforikus vagy metonimikus kapcsolatban áll azzal, amit megjelöl. A jelek hajlamosak az egyértelműségre és gyakran szándékos konstrukciók a pontos kommunikáció érdekében, míg a szimbólumok inkább ikonikusak, ahol egy érzéki hasonlósági kapcsolat szándékozott vagy értelmezett.” (Turner 1975;172). A kognitív nyelvészet is, amikor a jelentést az ember és kultúra viszonyában igyekszik meghatározni. „Az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat. A kultúrát tekintem ennek a hálónak, elemzését pedig éppen emiatt nem törvénykereső kísérleti tudománynak, hanem a jelentés nyomába szegődő értelmező tudománynak tartom.” (Geertz 2001, idézi Kövecses-Benczes 2010). A kognitív nyelvészet alapvető szempontnak tartja, hogy a fogalmi kereteket a kultúra is befolyásolja. Bár a megismerés egyénenként más-más úton történik, az emberek csoportokba tartoznak, ami bizonyos mértékben befolyásolja a tapasztalatokat és a megismerés módjait. Számos antropológus szerint egy adott kultúra tagjainál a keretek nagyjából azonosak, ezért úgy tekintenek a kultúrára, mint a fogalmi keretek által képviselt, a közösség tagjai számára közös értelmezések összességére. Piaget által kidolgozott elméletben a fogalmak egyszerű és tapasztalathoz kötött sémákon keresztül egyre komplexebb struktúrákat alkotnak (genetikus episztemológia). Felfogása szerint a pszichés fejlődés a világ megismerő ábrázolásának és szemléltetésének kognitív reprezentációjának, illetve rekonstrukciójának, ( konstruktivizmus) folyamatos differenciálódásán keresztül valósul meg. A folyamatot az asszimiláció (a környezetből származó tapasztalatok már meglévő sémákba való beillesztése) és az akkomodáció (a sémáknak a környezethez való igazítása) egyensúlyának fokozatos megjelenése jellemzi. Piaget-nak a gyermek kognitív fejlődésére vonatkozó elképzeléseit melyek nagy hatással voltak az intelligenciakutatásokra. Piaget munkásságát sokkal közelebb hozza a szociális konstrukcionistákhoz, mint azt szoktuk volt hangsúlyozni vagy észrevenni. A társas szerkezet és a gondolkodásmódok együttes kibontakozása ennek az elméletnek a lényege. Az egyik a saját cselekvésből való kiindulás, abból a kontrollhelyből Rotter (1954) ami egy specifikus szituációban, vagy a szituációknak egy bizonyos osztályában aktív cselekvésre bír minket. Közvetlen kapcsolatot kialakítva azzal, amivel az egyént az adott szituációban tett, tesz vagy tenni fog. Ellentétben a külső kontroll attitűddel amikor az egyén abban a hitben él, hogy ami vele egy bizonyos szituációban történik, az nincs összefüggésben azzal, amit ő abban a helyzetben cselekszik. Az egész Piaget-életmű visszatérő gondolatával, ami a dialektikus viszony az adaptáció-akkomodáció-asszimiláció között van. Vagyis igazodunk a környezethez és a környezetet igazítjuk saját sémáinkhoz. Ez mindig azt jelenti Piaget számára, hogy egy megkonstruált világban és megkonstruált reprezentációkkal élünk és semmi nem önmagától megy végbe. A konstrukciós szemlélettel szembeállított innátista felfogásban pedig arról van szó, hogy az emberi idegrendszerben „előhuzalozott kategóriák”, megoldási sémák vagy eljárásmódok teszik lehetővé a világban való tájékozódást. Vannak hagyományos kiutak persze erre, melyek többnyire az érés fogalmával operálnak. Mint a konstrukcionizmus ami legalább három különböző értelemben szokott felmerülni. Az egyik az, hogy a mentális élet belső szerveződései, melyek nem preformáltak, hanem környezet elvűen bontakoznak ki. Illetve a másik, ennek részben ellentmondó értelmezés a konstrukcionizmust vagy egyáltalán a mentális élet szerveződésének megkonstruált jellegét a saját tevékenységhez kapcsolja. Az első a környezethez kapcsolódik, szemben a preformált rendszerrel, a másik értelmezés viszont a saját tevékenységhez illesztve úgy értelmezi a konstrukcionizmus problémáját, mintha a mentális képviselet a személy, az ágens saját tevekénységéből bontakozna ki. (Pléh,1999) Melyben az emberi természet érdekes, még inkább az az egészen kis emberpalánta belső világa. Hogyan élik meg a gyermekek magukat és környezetüket? Ebben a környezeti vizsgálódásban. Turner meghatározza a szimbólumok tulajdonságait az asszociáció bonyolultsága, a többértelműség szemantikai rendszerében. A szimbólumok társadalmi cselekvést válthatnak ki és egyéni cselekvésre ösztökélhetnek, a világot a jelek és saját magunkat pedig szimbólumok révén elsajátítva.” (Turner 1975;159) Vajon milyen jelrendszer az, amelyet a hangi zenei idő szimbólum ritmusai jelölnek? Mint például a vallások hangi szimbólumrendszerei. Az iszlám vallásban a müezzin hangja mely naponta 5 alkalommal hívja imára az embereket. Az iszlám vallásban a mecseteknek az az alkalmazottja, aki az imára hívó szöveget (adzán) elénekli a pénteki közösségi ima, valamint a napi ötszöri hajnali, déli, kora délutáni, napnyugtakori és esti imádság (szalát) előtt. Míg a zsidók sófárt, a keresztények pedig harangot, a muszlimok énekhangot használnak az imára híváshoz. Vajon milyen közösségi és egyéni hangrendszer vagy láthatatlan nyelvi kód (Bernstein,1975) mentén határozzák meg ezek a rítusok a mindennapi élet ritmusait?

Vallási szimbólumok és kulturális rendszerek

Turner nyíltan elismeri Clifford Geertz meglátását, mely jelzi, hogy megközelítése összeegyeztethető, de mégis eléggé különbözik a Geertz által javasolt kulturális megközelítéstől a szimbolikus értelmezést illetően. Míg Turner a szimbólumokat a „különféle erők eszközeinek tekinti – fizikai, erkölcsi, gazdasági, politikai stb. – melyek a társadalmi kapcsolatok elkülöníthető, változó területein hatnak” (Turner 1975; 145) addig Geertz egy kulturális rendszer részének tekinti őket. Turneri a szimbólumokat tanulmányozva a drámák, metaforák formáit azonosította jónéhány részletes tanulmányában a ndembuktól kezdve számos más társadalomig. Híres koncepciója a liminalitás (egy „köztes státusz”), mely a rituális folyamat elemzése során jött létre, amelyben bizonyos szimbólumok jelentése a hatékonyságuk révén alakult ki, transzformációkat eredményezve az átmeneti rítusokban. Később a dráma metaforáját a „performatív antropológiára” is kiterjesztve, arra utalt, hogy a nem nyugati társadalmak ismétlődő, drámai forgatókönyvét vezették be zarándoklatokba, szenvedési szertartásokba és a naptári ünnepekbe.

Geertz újat hozott azzal az érveléssel, hogy a kultúra nem valami privát dolog, elrejtve az egyénekben magát, hanem nyilvános szimbólumokban testesül meg. A vallást tanulmányozva új paradigmájában azt állította, hogy „a szent szimbólumok a nép erkölcsi világképét hivatottak szintetizálni- a kedélyüket, a jellemüket és az életük minőségét. Erkölcsi és esztétikai stílusukat és hangulatukat, világnézetüket – hogy a dolgokat úgy lássák, ahogy azok valójában vannak, minden részletre kiterjedően.” (Geertz, 1973;89) A szimbólumok tanulmányozása lehetővé tette számára annak megértését, hogy az emberek milyen összetett módon kommunikálnak egymással és hogyan adják tovább életmódjukat a jövő generációinak. Geertz azzal érvelt, hogy az antropológusnak a „bennszülött szemszögét” kell tanulmányoznia és ahhoz viszonyítania a szimbólumokat a rituálékban. „Ő az antropológiai értelmezést a történés vallási olvasatának a konstrukciójaként határozta meg. A vallási szimbólumok egy alapvető kongruenciát megfogalmazva, egy bizonyos és egy specifikus (gyakran implicit) metafizikus életstílus között mely támogatja a másiktól kölcsönvett tekintélyt.” (Geertz 1973; 90). Azt is állította, hogy a szimbólumok számos kulturális minta – egy – részét képezik, amelyek egyszerre nyújtanak irányt és erőt az önkontrollhoz. A vallást, mint kulturális rendszert „a teljes aktualitás auráját” elemezte, melynek minden szimbolikus tevékenysége arra hivatott, hogy „létrehozzon, intenzívebbé tegyen és amennyire lehetséges, sérthetetlenséget nyújtson a szekuláris tapasztalat diszharmónikus kinyilatkoztatásai által. Például a rituális előadások – mint például a balinéz táncdráma az egymással szembenálló Rangdával és Baronggal – elemzése azt mutatta számára, hogy „nemcsak a modelljét adják, de a modelljei is annak, hogy a vallási hit aspektusai pusztán egymás transzportációi.” (Geertz 1973; 118) A vallási szimbólumok gondolkodásában „modellt” kínálnak az egyén és a világ között, és egyúttal arra is mintaként szolgálnak arra, hogy hogyan kell cselekedni ebben a világban. Valójában megkülönböztető „mentális diszpozíciók” egész sorának jellemezte azt, amelyek konkrét cselekvési formákat motiválnak. Ezzel szemben Victor Turner azzal érvel, hogy a szimbólumok eszközként használhatók azért, hogy társadalmi cselekvést váltsanak ki, míg Geertz azt a tényt hangsúlyozza, hogy azok elsősorban „a lét általános rendjének koncepciói”, amelyek mind egy térképet, modellt nyújtanak a világ számára.

Szimbólumok és rítusok az életritmusban

Turner kialakította a szimbólumok azon szemléletét, mely szerint azok irányítók a társadalmi folyamatban, átalakulásokat eredményezve a rituálékban. Ezt az elemzést alkalmazta a zambiai ndembu törzsi rituálé, a chishing’a megértését illetően is, amely egy ideiglenes oltár a vadászó ősök emlékére. A chishing’a egy három vagy négyágú faág szimbólumai, amelynek kihegyezett végei a vadászmesterség „élességét” mutatják. A kérget lehántják, hogy látszódjon a belső fehérsége, amelyet a ndembuk a tejjel, a termékenységgel és a táplálkozás rituáléjával és ritmusával hoznak összefüggésbe.

A legalacsonyabb faág alá kötött fonott fű állatokat és ősi szellemeket jelképez, akik feljönnek a vörös sírból meginni a vadászok által felajánlott vért. Ez a három szempont egy bonyolult verbális hermeneutika részét képezi, amely magába foglalja a ndembu kultúra számtalan nem verbális szimbólumát és szokásait rituáléját és életritmusbéli explicit jelentések hálózatát. Turner a szimbólumok ezen elemzését nemcsak a ndembuk kapcsán, hanem sok más rituálé kapcsán is alkalmazta. (Turner 1967, 1974, 1986, 1987). Illetve, egy másik aspektust a színházat jellemezte, amely magába foglalja a kozmosz és a káosz gondolatait és képzeteit, a bohócokat és azok bolondságát összekapcsolva az istenekkel és azok fennköltségével.  Az érzékszervi modalitásokon keresztül nonverbális és verbális szimbólumokat és rituálét megjelenítve a színészi folyamatban.  A kifejezés ritmusát, egy olyan folyamat részeként ingerli, ami a Turner „társadalmi drámához” hasonlít. Négy szakaszt megkülönböztetve:

- szakítás (a társadalmi szabályokkal),

- krízis,

- problémamegoldás és visszaintegrálódás

- vagy a szakadás elismerése. (Turner 1987; 34-35)

Láthatóvá téve a rituálé stilizált verbális és nonverbális, feszültségét meghatározva! A „mi legyen előadva” és „a mi történik valójában” között, mindkettőnek felkínálva a folytonosság és a változás lehetőségét, amivel a rituálé egy kapocs lehet a társadalom tagjai számára, melyben visszatükrözhetik saját tetteiket. „A kulturális előadások nem csupán a kultúra vagy akár a változó kultúra visszatükrözői, de ők maguk is a változás aktív képviselői a kultúra tükrében. (Turner 1986; 24)

Közösségi és a saját hangunk szimbólumai

Az ember egyik fontos szimbólumrendszere életritmusa és saját egyéni rendszerének kialakítása.

Rudolf Steiner tanításának egyik alapelve „Nem hinned kell, amit mondok, hanem átgondolnod! Gondolatvilágod tartalmává tenned! Ha ezt cselekszed, akkor gondolataim önmagukról úgy hatnak rád, hogy igazságukat felismerd.”

Rudolf Steiner az euritmia rendszerének megalkotója az érzékelésre, a benyomásokra és a megismerésre hívta fel a figyelmet. A Steineri antropozófia szemlélete, az ember fizikai teste a fizikai világ anyagaiból épül fel oly módon, hogy felépítése a gondolkodó énhez igazodik és a gondolkodás által értelmi lélek válik belőle. Ahogy feltárul az érzetek számára a test, az intuíciók felé nyílik meg és tudati lélekké válik. Erre, azért képes, mert a szellemi világ éppúgy kialakítja benne az intuícióhoz szükséges létezést és annak saját belső ritmusát és rituáléit. Mint ahogyan a fizikai test a maga fizikai szerveit.

Az emberkép a tudat a lélekkel egy olyan egységben találkozik, mint a fizikai test a lélekben az érzékletekkel. A hangi ritmusban mely minden ismert kultúrában megtalálható, mint a vallási imára hívó hangok ritmusai, rituáléi is. Ritka kivételektől eltekintve, a ritmus összehangolása gyakorlatilag egy kizárólag emberekre jellemző képesség. A ritmus auditorikus és motoros aktivitást vált ki nyilvánvaló viselkedési válaszok nélkül. (Chen és mtsai. 2008a; Grahn és Brett, 2007). Habár ez minden ismert kultúrában könnyen megfigyelhető, a hangi ritmus érzékelése változik (Cameron és Grahn, 2014; Drake, 1993; Drake, Penel és Bigand, 2000), más egyéni különbségek (Grahn and Schuit, 2012), a kultúra függvényében. (pl., Cameron, Bentley és Grahn, 2015; Hannon, Soley és Ullal, 2012).

A zenei/hangi rituálé ritmusa számos területen átível, mint például az imára hívás, az időmérés, a hallóképesség, a mozgás, a figyelem, valamint az esztétika, érzelem és szimbolikus jelentéseken át. A jelentős területek diverzitása miatt felmerülő kihívások ellenére, az idegtudományi tanulmányoknak - számos módszertani és elméleti perspektíváját használva. Mint ahogyan a ritmus a hang és a mozgás alapvető elemeit használják a különböző vallások. A rituálék a Steineri gondolatok elméleti alapját antropozófiai teória alkotja, amely a filozófia, ontológiai és pszichológiai alapkérdéseket foglal magában. A létezés kérdését és alapvető megválaszolását is, ami antropozófiai alapú bölcseleti rendszer, amelyben a lélektan egyfelöl a behaviorista, másfelöl a pszichoanalízis rendszerét vehetjük alapul. Mindehhez, hasonlóan a dikciót, recitációt kísérő mozgások változataiból, a mozgásminták kereséséből indult és építkezett a módszer az euritmia, amelynek alapmodellje az ősforma, a ritmus és a művészet maradt. „Ebben a színpadi művek előadásának új módjaként jelent meg a mozgással láthatóvá tett beszéd, a hang, a megtartott szóbeli és érzelmi ritmus és lüktetés kifejezésével.” (Bagdy 1991;59)

A módszer a beszéd szavait látható mozgássá fordítja át, a mozgásbeszéd elemeivel foglalkozik, miközben képes arra, hogy a mozgásból művészetet és költészetet alkosson. Az alapeleme a hangok.

Amikor az ember egy érzelmi-indulati benyomás hatására elemi módon reagál, bármilyen kultúrához tartozik is, illetve bármilyen szemléleti rendszer szerint gondolkodik, azonos módon nyilvánítja meg lelki állapotát, mint ahogyan ez a rítusok hangi vallásos hangvételű szimbolikus kifejezésében is hallható. A tisztán vokális kiáltáshoz a mozgás elemi erővel kapcsolódik, így egyazon belső feszültségből születik a reagáló mozdulat és a kiáltás hangja. Noha a rituálé a gesztikulációs spontaneitást a nevelés szabályozza mindezzel párhuzamosan az önmeghatározást is segítheti. Megerősítve azembert és elhatárolva énjét a külvilágtól létrejön a hang az érzelem a kifejezés és az emberi lét képe jelenik meg, mint amilyen költészet, mely gyakran az embert a közösből szólítja!

Áfra János: Rítus című kötetéből részlet, mely az őszinte és tiszta hangú ember „Hordd el ezerfelé magad, szakítsd meg a töretlen egységet, szóródj szét, elárulva a semmit. Fennmaradt nyomaid szikrázzanak a végtelen űrben, és távolból ismerjenek egymásra töredékeid.”

Ezzel a radikális költői felszólítással kezdődik Áfra János: Rítus című harmadik verseskötete. A kötet beszélője eltávolodik az Éntől, a lírai személyesség közvetlenségétől és az önfeltárás vallomásosságától. Sokkal inkább a személytelen vonzza, valami nagyon egyszerű, ugyanakkor bonyolult beszéd a közösről mely az embert szólítja meg. Segít belül, az élménnel egyedül lenni az és a nehézségeken felülkerekedni, mely azt jelenti, hogy a belső termemben biztonságosan kutathatok. Az én-hatékonyság élménye a készségek határterületein érzelmi válaszokat kiváltva az érintett személyből, amelyek észlelése a reális megoldási lehetőségek kiválasztásában fontos információt jelent. Tehát az emocionális intelligencia meghatározott, potenciális lehetőségét képviseli az életvezetésben elérhető eredményekre vonatkozóan.

Az életvezetési sikeresség feltételeit, mely a gondolkodás és problémamegoldás magas színvonala, pozitív kognitív stílus (amelynek része a megfelelő színvonalú önértékelés és az én-hatékonyság élménye, esetleges kudarcok elviselésének képessége).

Az emberi erősségek kiaknázása lehetővé teszi a belső potenciálok kedvező mederbe tartását. Az egyén tevékenységgel összefüggő motiváltságának személyes tényezőit, önmagához és más személyekhez, közösségekhez való viszonyát az illető érzelmi intelligenciáját foglalva magában. Az én-tudatosság készségével a környezet a természet és az univerzum egységében gondolkodva. Mely – többek között – szerephez juthat a helyzetekkel kapcsolatos döntéshozatali folyamatokban, az erősségek és határok mérlegelése során. Mindezen egyensúly és létezés az egyén belső és az őt ért külső hatások függvényében jelenhet meg. A ránk ható külvilág sajátosságai a hangok belső rezgései is. A hatás megragadása, sajátosan képzett belső erőnk útján jöhet létre bennünk. Az elemi hangzások ritmusai a rítusok hagyományai és struktúrái a primer élménynek konkrét megjelenési és később szimbolikus formában létrejövő megjelenései. Ahogyan a beszéd hangsúlyaiban erejében nyomatékában, dallamában a közlő személy hangulata, lelkiállapota jelenik meg úgy jeleníti meg mindezt az életritmusunk idejének hangi élményei. Az idő múlását vagy életünk mérföldköveit évezredek óta rituálisan ünnepeljük. A rituálék olyan szimbolikus tevékenységek, amelyek időről időre azonos módon ismétlődnek. Közvetítik értékeinket, attitűdjeinek, céljainkat, vagyis lényegében a kultúra magját képezik. Jelentősen hozzájárulnak a közösségi érzés megalapozásához és fenntartásához az életritmusunk kialakításához. Keretet adnak és szervezik kiszámíthatóvá teszik kiszámíthatatlan világunkat. Az életritmusunkat meghatározó periódusok ellenére mindig számíthatunk arra, hogy hozzájárulnak jelentőségteljes lépéseink megtételéhez. Önmagunk és a közösség számára, amelybe tartozunk, a tradicionális hagyományainkat is megjelenítve. Egyfajta kinyilatkoztatásai annak, hogy a kulturális, vallásos vagy egyéni rituálék biztosítanak minket arról, hogy nem vagyunk egyedül. Vannak körülöttünk mások is hozzánk hasonló értékekkel, hiedelmekkel és ideálokkal. Mintát nyújtanak, modellként szolgálnak és közös identitást adnak amellett, hogy jóllétünk megőrzésében segítenek, védőfaktorként is szolgálnak. Ugyanakkor a társadalom tükrében segítenek meglátni az embert. A megélt és a látott test közötti hasadék vagy az integráltsági szint létrejöttét. Nem a verbális közlést, amit leginkább információk átadására és szerzésére használjuk. Hanem a nem verbális csatornák használatát, ami elsősorban egymás iránti magatartásunk kifejezésére, egyesesetekben a verbális közlés helyettesítésére szolgál. Ennek köszönhetően ez a kifejezési forma alkalmas arra is, hogy általa megfejtsük a másik valódi, de esetleg rejtett szándékát vagy érzelmei. Azt a változást, amelynek az a funkciója, hogy viszonyt létesítsen az ember és annak külvilága közt életritmusunk természeti fejlődésének tükrében. Ahol nem csak az a kérdés, hogy ezek a hangi rítusok, hogyan hatnak ránk, hanem az is kérdés, hogy generációkon át, milyen nonverbális sémák mentén örökítjük át őket? A nonverbális kommunikáció egyöntetűségéről legkevésbé sem beszélhetünk. Az egyetemességéről, ill. kulturális meghatározottságáról szóló vitában két tábor áll szemben egymással: az „univerzalisták”, vagyis az etológusok és pszichológusok tábora, akik szerint a nem verbális kommunikáció a törzsfejlődés folyamán alakult ki és genetikailag öröklődik, ill. a szociológusok, nyelvészek és antropológusok tábora, akik szerint egy ilyen pl. a szemiotikai megközelítés (Sebeok, Hayes és Bateson), a metakommunikációs szemlélet (Watzlavick, Beavin, Jackson) és a szemtől-szembe viselkedés interakciós elméletei (Goffman, Kendon, Harris, Key). A kultúra gesztusa amire nagyon is jellemző, hogy az adott közösségre, amely a szociális szimbolizáció során töltődik fel tartalommal és a társadalmi tanulás révén hagyományozódik.

Felhasznált szakirodalom:

Bagdy Emőke (1991): Az euritmia alapjai. On: Bíró S.–Juhász S. (szerk.): Nonverbális pszichoterápiák. Magyar Pszichiátriai Társaság, Budapest

Bagdy Emőke 1991. A nonverbális pszichoterápiák. In: Nonverbális pszichoterápiák. Szerk.: Juhász Sándor. Magyar Pszichiátriai Társaság, Budapest.

Bagdy Emőke (2002): Hangzás, mozgás, ritmus: A muzikalitás lelki szerveződésének méhen belüli gyökerei, Magyar zenei tanács.

Bauer Andrea (2020): Az életritmus, Parlando 69/1., URL: https://www.parlando.hu/2020/2020-1/Bauer_Andrea.pdf

Bezeczky, Gábor (1990); A jelentésteremtő metafora. Helikon, 1990/4. 379-389

Csíkszentmihályi Mihály, 2008. Kreativitás. A flow és a felfedezés, avagy a találékonyság pszichológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Bredács Alice (2012): A zene, tánc, színművészet, képző - és iparművészet területein képzésben részesülő 14–16 éves tehetséges tanulók csoportjaira jellemző tulajdonságok vizsgálata pszichometriai és pedagógiai eszközökkel. PhD értekezés. ELTE Neveléstudományi Doktori Iskola, Budapest

Buda Béla 1992. Szimbólum. In: Világirodalmi lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest. Chandler, Daniel 2011. Semiotics for Beginners. URL: http://users.aber.ac.uk/dgc/Documents/S4B/ Crystal, David, 2003. A nyelv enciklopédiája. 2. kiadás. Osiris Kiadó, Budapest.

Csíkszentmihályi Mihály, 2008. Kreativitás. A flow és a felfedezés, avagy a találékonyság pszichológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Hoskins, J. (2015): Symbolism in Anthropology. In: James D. Wright (editor-in-chief), International Encyclopedia of the Social & Behavioral Sciences, and edition, Vol 23. Oxford: Elsevier. pp. 860-865. ISBN: 9780080970868, fordította Bauer Andrea

Kővári Zoltán (2009): Tanulmányok. Morfium, Matricídum és Pszichoanalízis. Témák és variációk Csáth Géza és Kosztolányi Dezső életművében. Thalassa (20) 2:3-38. Kiadó Rt

Iványi Tamás (2008): A szúfi út (taríqa). Kiadta a Kőrösi Csoma Társaság, Budapest

Losonczi Ágnes (1972): Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Gondolat, Budapest

Losonczi Ágnes (1969): A zene életének szociológiája. Kinek, mikor, milyen zene kell? Zeneműkiadó, Budapest

[1] Bauer Andrea zeneterapeuta, operaénekes, sémi filológus, az É.L.J. Training kidolgozója.