CSATÓ MÓNIKA[1]
Zenei szakadékok:
iskola kontra mindennapok; és a szakadékot áthidaló modern középiskolai
ének-zene oktatási sorozat
A „Mi folyhatna valójában az iskolai ének-zene
órákon?” címmel megjelent cikk folytatása
„Olyan komplex zenei nevelésre van
szükség, ami a ma emberének szemszögéből közelíti meg a zenét. A mai
környezetből, mai kulturális közegből kiindulva kell vonzóvá
tenni – nem korhoz és műfajhoz kötve – a művészi igényű
zenét, az értékeket mindenekelőtt szem előtt tartva. Különböző
kulturális közegből jövünk, különböző ízléssel, szociális
kompetenciát, értelmi és érzelmi intelligenciát tudunk fejleszteni a zenével,
de még többet, a világ működését tudjuk megértetni a zenén keresztül.
Igenis, a művészeti, zenei nevelés fontos, mi több: alapvetően
szükséges.” (HVG, 2020.02.13.)
Évtizedek óta foglalkoztat az a kérdés, hogyan lehet a mai világban eljuttatni azt az üzenetet, hogy a művészi érték a szemünk (fülünk) előtt hever, de nem műfajtól függ. És mindenekelőtt: a gyerekek, fiatalok zenét hallgassanak, ne hangzó masszát. Pedig a fiataloknak a zene lételemük; ez mindenkinek feltűnik, amikor az utcán fülhallgatóval közlekedő fiatalt lát, vagy éppen otthon a saját gyerekét, amint szinte le sem veszi a füléről a fejhallgatót. Nem a divat miatt, és nem amiatt, hogy éppen azt hallgassa, amit a többiek. No de miért? Lássuk.
Nézzünk csak
kicsit körül saját közvetlen környezetünkben. Mai világunkban van egy-két olyan
fontos jelenség, ami mindenkinek megszokott és kézenfekvő, mindennap
szembesülünk vele, pedig nem mehetnénk el mellette tétlenül. A virtuális
kommunikáció eszközeiről van szó. Mire szolgálnak az emojik, ezek a
mindenki telefonján megtalálható kis ábrák? Érzelem és hangulat kifejezésre.
Egyetlen karakterrel elmondhatjuk vele érzelmi reakciónkat, állapotunkat, hogy
a szöveges üzenet, azaz a beszéd helyett használt írott szavak esetleges
kétértelműségét eloszlassuk, vagy éppen megerősítsük annak érzelmi
tartalmát. Maga az emoji szó japán; a képek és karakterek egységét jelenti.
Azonban a fiatalabb generáció legújabb kedvencei a mémek: ezek rövid, jelentést
hordozó képek, az online kommunikáció speciális elemei, amelyet igen gyorsan
terjednek, és mára a közösségi média fontos hozzávalói. Miért jó így
kommunikálni? Ez már a társadalomtudomány vizeire kalauzol bennünket: sajnos
mai társadalmunk nem, és talán már nem, hogy nem, de egyre kevésbé tűri az
őszinte megnyilvánulásokat. Holott minden ember tele van feszültséggel, a
társadalom lelki állapota csapnivaló. De képzeljük csak el, ha valaki kiállna
az utcára megénekelni hirtelen támadt érzéseit, mi történne? Nem elég, hogy
hülyének néznék, de lehet, hogy rendőrt vagy mentőt hívnának rá.
Ezek, tehát a
mindennapokban használt hangulat és érzelemkifejező emojik és mémek nem
mások, mint metaforák. Mert mi is a metafora? Költői kép: összevont
hasonlat, két fogalom, két tulajdonság tartalmi-hangulati hasonlósága. Szigorú
nyelvtani értelemben. Azonban léteznek nem szűk nyelvtani értelemben vett
metaforák is: ezek a kognitív metaforák. Kognitív: tehát megismerő,
gondolkodáson alapuló. Arról van tehát szó, hogy érzékeljük, megérezzük az
összefüggéseket. Metaforák: éppúgy, mint a zene elemei. A beszélt nyelvet csak
a költészet képes egy magasabb szintre vinni, a zene viszont már önmagában
metaforikus, hiszen egy speciális nyelv; alapvető elemei mindenki számára
érthetők és kifejezőeszközei sokkal jellemzőbbek a szavaknál. Ez
a zenei szemantikán alapuló koncepció alapja. Amikor zenei szemantikáról
beszélünk, azt jelenti: valami közös tulajdonság kapcsolja össze a zene
elemeit: ritmusokat, dallamokat, harmóniai jelenségeket, és még sok más elemet.
(Fontos itt megjegyeznünk, hogy a zeneművekre utólag ráragasztott
elnevezések, vagy akár a programzene, tehát a szerző által jelzett
hangulatok nem igazi metaforák, hanem jelentés - magyarázatok, amik
megpróbálják a hangulatot megmagyarázni (pl. Sors-szimfónia).) Nehezebb eset a
szöveges zene is, mivel a szöveg szólhat bármiről, de ha a zene nem
közvetíti saját eszközeivel a szöveg mondanivalóját, ellentmondásba kerülhet.
Ez gyakran vezet az olyan dalok születéséhez, amik nem hordoznak semmiféle
zenei értéket – még akkor sem, ha a szövegük önmagában még akár jónak is
mondható.
A zenei értés nem
egy síkon mozgó dolog, több szintje is van, és van egy olyan szintje, amely nem
feltételez tanulást. Ez a zenei megértés első lépcsője, ami még a
tudatalattin keresztül fogja a zene metaforikus jelentését. Mondhatjuk, hogy a
zenét nem érteni kell, hanem hallgatni. Ez igaz. Ez az első (és egyébként
legfontosabb) lépcső a zene érzelemközvetítő ereje. Ennek oka az,
hogy a zene egy nyelv, mégpedig az egyetlen egyetemes nyelv a világon.
És ez magyarázza azt, hogy a zene üzenetét mindenki érti: zenetörténeti kortól,
műfajtól függetlenül ugyanazok a zenei eszközök hasonló érzéseket fejeznek
ki, illetve hasonló érzéseket keltenek a hallgatóban. Nem korlátozódnak ezek a
kifejezőeszközök csak a „komolyzenére”: minden professzionális zene
használja, a populáris műfajok is: néha ugyanúgy, mint a klasszikus zene,
néha máshogy. Azonban a legtöbb ember megáll ezen a szinten. Emiatt nem lesz
igénye igazán zenét hallgatni, csak háttérként tekint rá. A többi, magasabb
szint tudatos zenehallgatást igényel. Ennek a könyvnek és prezentációs
sorozatnak ez a célja: a magasabb szintek elérése, a zene metaforáinak
megértése.
Tanítással töltött éveim során három nagyon fontos dolgot tapasztaltam
meg. Ami először is nagyon meglepő számomra, az a gyerekek
zenehallgatási szokásai: ahogy meghallják a populáris zenei részletet,
beszélgetni, tenni-venni kezdenek, mintha valami kakaó-partin lennének: jól
látszik, hogy a zenét teljes egészében háttérként szokták meg. A klasszikus
zenei szemelvények hallgatása közben kétféle jelenséget tapasztaltam: az egyik
ugyanez, teljesen háttérként kezelték a hangzó anyagot; a másik féle
zenehallgatási mód pedig a feszült, bezárkózó hallgatás, ami után fogalma
sincs, mit hallott, illetve egyáltalán nem tud vele mit kezdeni, és
kötelezőként éli meg. Az már csak adalék a harmadik
ponthoz, hogy az éneklés a gyerekeknél mára sajnos görcsössé vált,
felsőben, mutáló fiúknál és szorongó kamaszoknál pedig egyenesen roppant
kellemetlen is lehet. Persze, nincs kizárva az éneklés (hogy is lenne?), de a táptalajt
gondosan elő kell hozzá készíteni.
Sok év kutatás, tanulás, szakmai konzultációk és fejlesztő munka eredményként készült el a zenei szemantikára alapozott modern szemléletű oktatást segítő rendszer. Hogy hová jut el előbb - a tanárokhoz vagy a gyerekekhez? Ez még kérdés. Ami tény, hogy a teljes anyag egy kétprofilú könyvet (ami tanároknak, illetve önállóan tájékozódni kívánó középiskolásoknak/felnőtteknek szól), és a könyv anyagát kiegészítendő Mérföldkövek prezentációs sorozatot tartalmazza. Minden téma, így a visszafelé megközelített zenetörténeti sorozat is a jelenből, a mai igényes populáris zenéből indul ki és a zene eszközein keresztül hivatott az értékes zenét bemutatni – a fiatalok zenei nyelvén, a mai zenén keresztül, a zenetörténetben lépésről lépésre mindig visszafelé haladva. Mivel a mai zene folyamatosan újul, az egész sorozat évenkénti update-et fog kapni. A koncepcióhoz kapcsolódó előadások szervezése folyamatban van.
Mert az emberi lélekbe a zene jut el leghamarabb: amire ma igen nagy szükség van; talán jobban, mint eddig bármikor.
Facebook: Új Zenei
Élményműhely