ELHUNYT Varvasovszky JÁNOSNÉ Velsz Dóra

(1939–2024)

Emlékmorzsák

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Varvasovszky Jánosné Velsz Dóra, sokaknak csak egyszerűen Dóra néni, életének 85. életévében, otthonában szerettei körében csendes békességben elhunyt.” – így kezdődik a gyászjelentés, amely a 2024. február 6-án bekövetkezett, végzetes-visszafordíthatatlan eseményről ad hírt. „Szép kort ért meg” – mondhatnánk hasonló esetben, de ezúttal inkább arra figyeltünk fel, hogy a távozás éppen a névnapján történt. Mert Dóra néni (idősebbeknek szeretetteljesen Dóri) valahogy kortalan jelenségnek tűnt. Mindig alacsony volt, de miközben az idők folyamán – mint legtöbbünk – összement, karaktere meglepően változatlan maradt. Lelkesedése, érdeklődése megfiatalította, aki beszélgetett vele, szellemének aktivitására figyelhetett fel. Társaságban kiváltképp feltűnt ez, s legfeljebb nézeteinek megalapozottsága, tapasztalatainak sokrétűsége sejttetett tiszteletre méltó életkort.

Bő félévszázados ismeretség végére került pont. Miután felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézet győri tagozatára, pillanatok alatt sikerült elérnie, hogy az általa tanított pedagógia és szolfézs-módszertan tantárgyak számomra szinte főtárgy-rangra emelkedjenek. Izgalmas új világra nyitott alakot megannyi ajánlott olvasmánnyal, a pedagógia és a pszichológia határvidékére csábítva a zongorista növendéket, és korántsem tűnt kényszerű kötelezettségnek a „kétszakosság”, amely a hangszertanári képesítés mellett a szolfézs és általános iskolai ének tanítására is felkészítette a főiskolásokat (kiváltképp az olyan hangszereseket, akiknek nem kínálkozott zenekari művész pálya).

A tanítás, mint tevékenység, széles skálán foglal helyet, a tananyag leadásától (anyagközlés) az érdeklődést galvanizáló, együttgondolkozásra serkentő hozzáállásig. Dóra néni időnként csapongott, egy-egy friss olvasmányélményét szívesen megosztotta a diákokkal – és arra is adott lehetőséget, hogy az érdeklődő mintegy konzultálhasson vele, megosztva vele azokat a tanulságokat, amelyeket újonnan szerzett, és rákérdezve az esetleges problematikus részletekre. Óráin – a szó legnemesebb értelmében – mindig mindenre volt idő.

Ahogy lenni szokott, a tanár marad, a diákok cserélődnek, változnak. Ő azok közé a pedagógusok közé tartozott, akik - tantárgyai csoportos óra jellege ellenére – egyéniségként kezelte a rábízott fiatalokat. És korántsem felejtette el őket, miután diplomájuk megszerzésekor búcsút mondtak az intézménynek.

Később Debrecenben tanított – és a figyelmesebb növendékek felfigyelhettek arra, hogy munkavégzése korántsem merül ki a tanításban. Tanulmányokat, cikkeket írt – sőt, előadásokat tartott, néha nemzetközi fórumokon is. A 2000-es évek elején magam is hallottam egy ausztriai előadását, a Mozarteum keretében működő Nemzetközi Poliesztétikai és Nevelési Társaság szimpóziumán. Míg a tanárok életében a diákok „cserélődnek”, a (tovább)tanulóknak is kijut pedagógus-utánpótlásból. Az egykori „egyik kedvenc” tanár minősítés megmaradt, de mindinkább csupán az egykori jó kapcsolat emlékeként, miközben jöttek a lelkesedés-rajongás újabb „tárgyai”.

Azonban az élet nagy játékmester – váratlan találkozások alkalmával felfénylettek a múltbeli emlékek. Mert a figyelem ösztönösen is szelektív: a koncertterem népes közönségében örömteli mozzanat az ismerősök (rég nem látott ismerősök) felfedezése. És milyen öröm, ha ez a rátalálás kölcsönös, amikor szinte egyszerre történik a kétirányú felfedezés! Csakhamar kiderülhet: a kapcsolat nem véget ért, hanem csupán időszakosan szünetelt, s voltaképp ott folytatható, ahol abbamaradt.

Dórinak különleges élményt köszönhetek: hetvenéves elmúlt, amikor magától értetődő természetességgel vállalkozott arra, hogy (férjével együtt) közönségként eljöjjön meghallgatni egy-egy tanszaki hangversenyen kis zongorista-növendékeimet. Ez önmagában is tiszteletreméltó gesztus – ráadásul utána még arra futotta az energiájából, hogy „megbeszéljük” a hallottakat.

A szellemi aktivitás ugyanúgy elidegeníthetetlen sajátja volt, mint felcsillanó tekintet, vagy arcának ráncai. A nyugdíjas kor nem a megérdemelt pihenést hozta számára, hanem a némiképp szabadabb időbeosztást, amikor kedvére válogathat a lehetőségek közül, hogy a szakirodalomban tájékozódjon, vagy terápiás tapasztalatait gazdagítsa kisgyerekekkel való foglalkozások során, avagy publikációkban. Mert az ember, mint olyan, lett légyen fiatal vagy idős, egészséges vagy beteg (testi vagy szellemi fogyatékkal élő), mindenkor fontos volt a számára. A zeneterápia iránti érdeklődése mélységes elkötelezettségből fakadt: volt egy testileg fogyatékos testvére – a segíteni vágyás gesztusa találkozott komplex szakmai tudásával.

„Gyászolja férje János, gyermekei Péter és Zsuzsa, unokái Olivér, Florencia, Balázs, és Bálint, és menye Anikó” – „és kedves tanítványai”, akiknek a személyiségén óhatatlanul is nyomot hagyott példaértékű (szakmai) élete.

Fittler Katalin

***

„Nyugi, mindenre van megoldás” Velsz Dóra irányításával (11:55)

„Légy okos zenész” címmel – komplex zenei témahetet tartottak 2015. június 22-26 között zeneiskolásoknak a Balmazújvárosi Alapfokú Művészeti Iskolában. Ezúttal Varvasovszky Jánosné, Velsz Dóra előadására látogatunk. A Kodály Zoltán által is tanított, nyugalmazott főiskolai docens játékos előadásának főtémája a stresszkezelés volt. Elmondása szerint ügyesek, együttműködők voltak a gyerekeink. A ma is aktív, neves szakember jól érezte magát városunkban.