Ajánlott közérdekű tankönyv – élményekből[1]
Különleges
kötet jelent meg az MMA Kiadónál 2022-ben, a méltán a „Kor –Kultúra –
Kapcsolódás” tematikába sorolva. A címlap differenciált betűméretei
informatívak, amennyiben a reflektorfény Bartha Dénesre (1908-1993) irányul (a
címlapkép egyaránt sugallja tiszteletreméltóságát és emberi barátságosságát),
akinek a Pester Lloydban 1939 és 1944 között megjelent zenekritikáiból adott
közre 120-at Scholz Anna, aki a válogatáson és a fordításon túl a bevezető
tanulmány írására is vállalkozott.
A kiadvány nem
előzmények nélkül való: a tudós egyetemi oktató születésének
centenáriumára tudományos közleményei sorozatában Bartha Dénes emlékkönyvet
adott ki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem. Az a kötet két fő
részre tagolódik, az első (Gádor Ágnes válogatásában, Szirányi Gábor
szerkesztésében) Bartha Dénes tanári munkásságát követi a zeneakadémiai
dokumentumok tükrében, a második pedig Pester Lloyd-beli kritikáiból közöl
126-ot (Breuer János válogatásában, Gádor Ágnes fordításában), kiegészítve nyolc
további kritikával (Breuer János fordításában). Bartha Dénes bő
ötödfélszáz kritikájából bőséges készlet maradt tehát, érdeklődésre
számot tartó gyűjtemény összeállításához. Scholz Anna válogatásának
súlypontja – miként bevezető tanulmányában írja – „a hangszeres
műfajokra került: gyakorlatilag hiánytalan képet kapunk a kötetben a
kamarazenei és szimfonikus hangversenyekről, zongoraestekről szóló
tudósításokról”. Tegyük hozzá: a korábbi válogatásban szereplőket
kiegészítendő. A korábbi kritikagyűjtemény a megjelenések
időrendjét követte, a jelenlegi pedig a tematikus csoportosítást
választotta (Szimfonikus- és kamarazenekari hangversenyek, Kamarakoncertek,
Zongorestek, Dalestek, A Magyar Királyi Operaház előadásai, Oratorikus
művek). A szerző szakmai portréjához ad fontos információkat a
kitekintő zárófejezet: Bartha Dénes egyéb zenei írásai a Pester Lloydban,
ékes bizonyságaként, hogy a minél szélesebb körű tájékoztatás érdekében
élt a publikációs lehetőséggel.
A könyv
megjelentetésének nagy érdeme, hogy erősíti azt az „előhívási
jelzést”, amelynek legutóbbi erőteljes impulzusát az Emlékkönyv adta.
Miként a személyes emlékezésnek, úgy a széleskörű, társadalmi-szakmai
érdeklődésnek is elengedhetetlen szüksége van az ilyesfajta
„buzdításásokra”, hogy szakadozottsága csökkenjen. A kritikák esetében: a
közelmúltbeli zenei események felidézése egyszersmind kulturális életünk
jelentős szeletére ad rálátást (s egyúttal némi hasonlítási alapot
napjaink aktuális viszonylataihoz), úgy a műsorpolitikát, mint az
előadóművészek (hazai erők és vendégművészek)
teljesítményét illetően. Ráadásul a kulturális múltidéző avatott
szakember, nemzetközi léptékű perspektívával – és rendszeres reflexiói
szavatolják, hogy a korabeli viszonyok alapos ismerője. Az olvasó pedig
tetszőlegesen meghatározhatja a helyét ebben a zenei közegben,
meglévő tudás- és élményanyaga aktiválásával: „ismerősöket” keresve
tallózhat a beszámolók között, kiegészítve-finomítva az érdeklődésére
leginkább számot tartó előadók (szerzők) portréját.
Ugyanez vonatkozik
a szerzőre is. Nevének említésekor olvasmányélmény alapján minden
bizonnyal Beethoven könyvét (könyveit) említenék legtöbben, avagy
lexikon-társszerkesztői munkásságát. Talán olyanok is szép számmal vannak még,
akik mindmáig használható zenetörténeti antológiájának értékét
felbecsülhetetlenként minősítik. Azok száma pedig sajnálatosan csökken,
akik elmondhatják: személyesen is ismerték.
A személyesség
tapasztalata nem elengedhetetlenül szükséges mozzanat, ám kétségkívül
serkentően hat az érdeklődésre. Ennek felismerése is közrejátszhatott
Bónis Ferenc oral history-gyűjteményeinek sikeréhez (rádiós
műsorsorozatokként csakúgy, mint kötetben közreadva). Az Emlékkönyv két
tanulmánya minden bizonnyal hozzájárulhatott, hogy Scholz Anna elkötelezze
magát Bartha Dénes „hagyatékának széles körben való megismertetésében”. Érdemes
tehát fellapozni a 2008-as könyvet is, ahol olvasmányos formában jutunk
informatív tájékoztatáshoz. Breuer János (1932-2016) a szerző 80.
születésnapja alkalmából írt cikket a Muzsika című folyóiratba. Joggal
számíthatott rá, hogy tisztelgő írásával még egy alkalommal is vizsgázhat
egykori (nála 24 évvel idősebb) tanára előtt, akinek több szakmai
minőségben is követője lett zenei életünkben. Mivel Breuer is azok
közé a zenetudományi tanszakot végzett szakemberek közé tartozik, akik kivették
részüket a zenei közélet mindennapjaiból, értőn és empatikusan olvashatta
azokat a beszámolókat, amelyek gyermekkorának zenei világát idézték – hiszen
akár még hallgatója is lehetett némely kritika tárgyául szolgáló rendezvénynek.
S ha éppen azoknak nem is, az előadók javarészét koncertteremből
ismerhette – a későbbiekben pedig rádió által sugározott estekről,
felvételekről. A közös élményanyag széles nyomtávú pályát biztosított
ahhoz, hogy többrendbélien értékelje a Bartha Dénes pályáján rövid ideig – ám
annál intenzívebben – végzett kritikusi munkáz. Ami teljesítményként is
figyelemreméltó – elsősorban az tanulságos napjainkban, hogy mennyire
gyorsan reagált a sajtó (akkortájt természetesnek vett nyomdai
csúcsteljesítménnyel) a kulturális élet eseményeire. És aligha szorul
magyarázatra, hogy mennyire más helyzetben lehetett a később kritika néven
általánosított, aktuális rendezvényekről beszámoló műfaj, amikor már
másnap eljutott az olvasókhoz… (Breuer eme írásának a szerző által
aktualizált változata kapott helyet az Emlékkönyvben.)
Az Emlékkönyvben
olvasható Wilheim András írása: Bartha Dénes zenetudományi munkássága és
tudományos munkásságának bibliográfiája, amelynek első része mindenképp
jogosult a kritika-olvasók érdeklődésére. Wilheim (1949–2022) is az
egykori Bartha-növendékek közé tartozik – a 41 év korkülönbség, valamint a
kétségkívül jelentősen módosult társadalmi-kulturális környezet némiképp
másfajta emlékezésre-értékelésre készteti, mint Breuert az eredetileg más
céllal írott cikkénél. Mindkettejüknél egyértelmű az méltató,
elismerő értékelés őszintesége – a bennfentesebbek alkalmanként
felfedez(het)nek némi diszkrét „oldalvágásokat”, amelyeket azonban mindig azért
alkalmaznak, hogy az elhatárolással, a különbözőségek kihangsúlyozással
Bartha tudósi (elemzői) avagy pedagógiai jellemzőit értékeljék. A
szakmabeli fiatal generáció figyelmes olvasással módszertani útmutatásokat is
talál a sorok között, mi az, amiben érdemes (lenne) követni Bartha kutatói
szemléletmódját.
Scholz Anna
(*1978) bevezető tanulmánya annak lenyomata, az élmény- és tapasztalat-megosztási
kísérletekből mennyi örökíthető át (70 évvel fiatalabb Barthánál, s
nagyobb a korkülönbség Wilheim és közte, mint Bartha és Breuer között). Ez a
körülmény olyan nézőpont-változást eredményez, amely egyértelműen
történeti távlatba helyezi az elemzett munkásságot, anélkül, hogy a
távolságtartás az elidegenedés legkisebb jelét mutatná. Ugyanakkor nem tagadható,
hogy az értékelési szempontok némiképp „iskolásabbá” válnak, a tájékozódás
irányvonalai erőteljesebbek (kategorikusabbak) lesznek. Módosul tehát a
„terep”, miközben ugyanarról van szó – egyértelmű a szándék:
elkötelezettség a választott téma (a kritikusi életmű) iránt, a cél pedig
„mentés”, a feledéstől. Amelynek okai, körülményei megannyi felmentést
adnak a szakmabelieknek, és indokot az egyébként érdeklődő
zenebarátoknak.
Wilheim András tanulmányának
fontos érdemi része egy zárójelbe tett passzus: „Ha sokáig szinte ismeretlen
maradt is – mert a maga korában is kevéssé olvasott, azóta meg elfeledett fórum
adott neki helyt, nem is szólva a mára feltornyosult nyelvi akadályról – a Pester Lloyd hasábjain négy éven át
kifejtett zenekritikusi munkássága, amelyről bízvást kimondható, hogy a
XX. század talán legimponálóbb magyar zenekritikusi életműve, e napi
penzumként írt cikkeket ma újraolvasva kiderül, hogy ugyanazokat az erényeket
csillantják meg, mint tudományos dolgozatai; hírlapi kritikában ismeretlen
színvonalon, hihetetlen alapossággal s megbízható érveléssel fejti ki
véleményét, s mindig az olvasó
okulására, nem a művész nevelésére, ostorozására gondolva, vagy a
koncerten részt vett hallgatók cinkos egyetértésére sandítva”.
Ezen a ponton
felkapja fejét az érdeklődő: hogyan írtak mások, ugyanebben az
időben? És máris belekerül egy különleges labirintusba, ahonnan csak a
„real time” könyörtelensége szabadíthatja ki – mert külön tanulmány lenne
összevetni az egyazon koncertről készült irományokat, persze, nemcsak
szövegükben (stílusukban, érdemi tartalmukban), hanem figyelembe véve a
megjelenés helyét, tehát a potenciális olvasóközönséget is. És ha egy-egy
elszánt, könyvtárazási, folyóiratböngészési érdeklődéssel megáldott/megvert
érdeklődő ilyesmire vállalkozna, minden bizonnyal megtérülne az
idő-energiaráfordítása élményben és tanulságokban.
Akinek a
publikáció munkája szerves részét alkotja, nyilvánvalóan kénytelen
alkalmazkodni körülményekhez, amelyek bizonyos lehatárolást jelentenek –
ugyanakkor feltérképezheti mindazokat a lehetőségeket, amelyek adottak
(kihasználhatóak). Tehát, akit tanári („tanáros”) habitusa arra késztet, hogy
megossza-átadja tudását, nemcsak keresi, hanem meg is találja annak
lehetőségét. Így válhat „ismeretterjesztővé” akár a kritika is. És
megjelenésének helye (a potenciális olvasóközönség) kijelöli a kereteket, amelyeket
ki-ki a tőle telhető legértékesebb tartalommal tölthet meg. A
tudásanyag-megmaradásnak nincsen képletszerűen használható törvénye, de
természetét kutatva a lehetőségek kiaknázásához lehet eljutni. Ezt tette
Bartha Dénes is, amikor választékosan differenciálta közlendőit,
alkalomról-alkalomról eldöntve, amikor miről „érdemes” írni. Hol a széles
körben ismeretlen szerzőt érdemes társadalmi környezetében elhelyezni, hol
művésztársaival való kapcsolatait feltárni, művek esetében szerkezetről,
hangzásról tájékoztatni (mely ismeretekhez kotta használata nélkül nemigen
juthat el a hallgató), rámutatni előadóművészi teljesítmények
különleges értékeire – és a szempontok sora hosszasan folytatható.
Kritikákat
olvasva, általában elengedhetetlen ismerni a keletkezésük idejét. És az
időutazás nem merülhet ki ebben, hanem számításba kell venni az adott kor
zenehallgatási lehetőségeit. Manapság, amikor szinte mindennapos gyakorlat
a hangversenytermeknek a média általi (térbeli) végtelenítése, új
lehetőségként általánosodni tűnik az időbeli korlátozásnak a
megszűnése (bármit, bármikor újrahallgathatunk). Az ilyen – részben
kényelmi – lehetőségektől elvonatkoztatva kell értékelni régebbi
korok kulturális eseményeit, élményforrás-lehetőségeit, és az így
újraképzelt keretek között értékelhetjük csak igazán az írások értékét.
Voltaképp nincs
károsabb, mint egy kalap alá venni, vagyis azonos címkével ellátni az eseményekről
való beszámolókat. Amelyek tájékoztatnak, információkkal látnak el és próbálnak
élményt közvetíteni. Mikor-melyiket. Egész holdudvara van a lehetőségeknek
– miközben a némiképp rosszhangzású „kritika” szó nemcsak körvonalaz, hanem egyben
lehatárol, vagyis az egy kiválasztott szemponton kívül valamennyi más
számonkérhető rajta. Pedig jó esetben a kritikus meg tudja ítélni, az
eseményhez képest másodlagos tevékenységével mire reflektáljon, mi az, ami
továbbadásra, esetleg visszajelzésre érdemes és méltó. Bartha Dénes kritikái
több rendbélien is tájékoztatóak – s talán épp ezt a „tájékoztató” szándékot
kellene továbbéltetni, mint az író személyes hozzátételét az élményhez.
Külön fejezetet
érdemes szentelni annak, hogy Bartha Dénes németül írta (németajkúaknak,
illetve német folyóiratot járató, tehát az anyanyelvi tájékozódáson túl a
nyelvtudás által kiválasztottak zártabb köréhez tartozóknak) a kritikákat,
amelyeket szívesen neveznék élménybeszámolóknak, abban a társasági értelemben,
hogy partnernek tekintve az olvasókat, kommentál számukra kulturális
eseményeket. Amelyek frissek, ugyanakkor – a rendszeres tájékoztatási
lehetőségeknek köszönhetően – folyamatba ágyazottak. A „társasági”
közlés nem mentes az érzésektől-indulatoktól (ezeket a nemritkán némiképp
szélsőséges jelzők, illetve határozós – egészen, igazán, stb. - szerkezetes
közvetítik), és az élményközvetítéshez hozzátartozik a környezetre való utalás
is (kedvesen mosolyogtató, ahogyan minősíti a közönséget – „jó ízlésű
zeneértőkből és zeneszeretőkből álló publikum”,
„műértő közönség”, „előkelő publikum”, „hálásan lelkes
közönség” – de a taps is lehet ”meleg és hálás”, vagy éppen „gazdag”).
A szerző
lelkesedése erőteljes, csakúgy, mint zene iránti lelkesedése,
élményközvetítő ügyszeretete. Értékelése mindig valódi értékekre irányul –
az elhitetőerő értékével és érdekében halmozza a jelzőket,
gyakran felsőfokban is. (És nem rójuk fel, ha egyedinek kikiáltó,
kitüntető-minősítő állításakor megfeledkezik a hasonlóképp
egyedi, kitüntető minősítésre alkalmas művészkollégáról – Faragó
György h-moll szonáta-interpretációját dicsérve Fischer Annie-ról.)
Nem lehet
könnyű, és korántsem mondható hálásnak a fordító munkája; a
szöveghűség szempontja felülírja a stilizálásét, akkor is, ha
olvasmányosabb lenne az eredetiben stílusos, magyarul érezhetően „németes”
fordulatok mellőzése. Scholz Anna munkáját az eredetivel való egybevetés
nélkül is dicséri, hogy fordítása alapján ugyanazt a verbális közlést élvezzük,
mint az Emlékkönyvben Gádor Ágnesnél. Mindenesetre, Bartha Dénes magyar
nyelvű írásainak nyelvezete kevésbé viseli magán a nyelv (stílus,
szóhasználat) változásának (időhöz-kötöttségének) jegyeit.
Fittler Katalin