Brahms magyar táncai, forrásaikkal[1]
https://www.youtube.com/playlist?list=OLAK5uy_ncSJ_OEdadk_3-K7D9XUYZ56Zk4GcWeac (21
video)
„Hungarian Dances and the Hungarian Tradition”
– ezzel a címmel jelent meg két korongon mintegy harmadfélórányi hallgatnivaló
a NAXOS újdonságaként. Egyszersmind ez az első olyan felvétel, amely
magyar előadókkal rögzíti Brahms 21 magyar táncának négykezes-verzióját.
Mondhatni, az „eredeti” letétet, hiszen első darabjai korábban készültek,
mint a kevesebb tételt tartalmazó zongora-verzió. Más kérdés, hogy azóta is
zenekari hangszerelésben örvendenek nagyobb népszerűségnek – legalábbis
azok a tételek, amelyek a leggyakrabban hallhatóak, leginkább
ráadásszám-funkcióban.
A magyar
zenetörténeti múlt értékes adalékai külföldi nyomtatványokban maradtak fenn,
tánctételek, amelyeknek címe utal nemzeti hovatartozására. A külföldi számára
mindmáig kevésbé problémamentes a „magyarság” felismerése a zenében, mint akár
a hazai szakemberek számára a nemzeti sajátosságok konkretizálása. Ugyanakkor
nem véletlen, hogy ez a „távlati” beazonosítás tipizálható jellegzetességek
körére szorítkozik – éppen ezért megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a
külföldi szerzőknek azok a művei, amelyek részben vagy egészben,
pontosan, avagy csupán markáns karakterisztikumok
kiragadásával, általuk megismert, rájuk hatást gyakorló zenéken alapulnak. E
tekintetben tanulságok gazdag tárházául szolgál Johannes Brahms életműve,
melyben sajátos helyet foglalnak el a Magyar táncok. A
négykezes tételek sorozata nem kapott opus-számot, éspedig azért, mert maga
Brahms nem saját kompozícióinak, hanem feldolgozásoknak tekintette őket.
Ezek a
feldolgozások napjainkban kétségkívül ismertebbek, mint azok a rövid darabok,
amelyek inspiráló forrásként szolgáltak – így tehát a Brahms-darabok forrásának
a feltárása ad megbízható tájékoztatást a tekintetben, hogy milyen zenét
hallhatott Brahms, amikor Magyarországon járt, avagy magyar muzsikus-partnerei
előadásában, s melyek voltak hozzáférhetőek egyszerű letétek
formájában. Sziklavári Károlyé az érdem, hogy alapos kutatómunkával feltárta a
brahmsi táncok megannyi „eredetijét” – s ezt a kísérőfüzet
ismertetőjében tudományos alapossággal közzé is teszi.
A zenei
élményről elsősorban a zongoraduó (Elek Szilvia és Kassai István)
gondoskodik. Partnereik: Miksch Adrienn (szoprán),
Bándi János (tenor) és Szecsődi Ferenc (hegedű). A zongoraduó és
Bándi János korábban is rögzített „Magyar táncok” című programot,
ugyancsak a Naxos kiadványán, éspedig mára csaknem
elfeledett, a maguk korában népszerű magyar szerzők
műveiből (Nittinter, Patikárus, Simonffy). Ráadásul Kassai István köztudottan otthonos a
19. századi magyar zenében (összkiadás-jellegű felvételekkel Erkel, Hubay
és Mosonyi billentyűs ill. kamarazenéjéből), Elek Szilvia pedig a
különböző historikus billentyűs hangszereken való jártasságával
(zongora mellett csembaló és fortepiano) ad többletet az autentikus
interpretációhoz.
Miksch Adrienn Bándi János Szecsődi Ferenc Elek Szilvia Kassai Sstván
Ha valakit kizárólag Brahms Magyar
táncai érdekelnek, megteheti, hogy kizárólag a pontos track-listáról
kiválasztja a 21 brahmsi letétet – aki viszont végighallgatja a műsorokat,
különleges élményben részesül. Része van ebben a gondosan megtervezett
„kettősségnek”: a forrásanyagok felvétele Vámosszabadiban készült, a
Zenekápolnában, a billentyűs szólamot a két művész felosztotta egymás
között, és Schmidt Károly 1844 körül készített fortepianóján mindketten egészen
különleges hangzásélményt produkáltak. Brahms négykezeseit a hét évtizedig a Hungarotonhoz
tartozó budapesti, Rottenbiller utcai stúdióban, Steinway hangszeren
rögzítették (a kísérőfüzet tanúsága szerint „igazságosan” osztoztak meg a
Primo és Secundo szólamokon).
Napjainkban nem
ritkaság, hogy népzenei eredetit és műzenei feldolgozását rendre
párhuzamba állítják (a közelmúltban például Bartók 44 duójához szolgáltatva
gazdag „háttéranyagot”), ám ezúttal sajátos többletet maga a fortepiano ad,
pontosabban a két játékos, akik fölényes technikai virtuozitással néha már-már
olyan hangzást produkáltak, amely szinte elbizonytalanítja a hallgatót: valóban
egyetlen billentyűs hangszert hall? A magas(abb)
regiszter néha cimbalomszerű, míg a magvas mély hangok szinte önálló instrumentum
érzetét keltik. (Felmerülhet a kérdés: vajon az ilyesfajta fortepiano-hangzás
inspirálhatta a cimbalmosokat, hogy hangszerükre átültessék a virtuóz
jobbkéz-szólamokat, esetleg további speciális díszítésekkel cifrázva?)
A
hangzásélmény-többlet önmagában sem kevés – ráadásul „visszakereshető”,
hozzátanulható az egyébként is többé-kevésbé ismert dallamokhoz az eredeti
szerző neve! Az pedig rendkívüli csemege a vájtfülűeknek, hogy
felfedezhetik: Brahms néha másként harmonizálta a kiválasztott dallamokat
(nekünk a brahmsi verzió a „természetes”, épp ezért okoz meglepetést, ha át
kell értékelnünk, a komponista egyéni leleményeként!).
Míg a
billentyűsparádé egészen kivételes, az énekesek feladata korántsem
hasonlóképp problémamentes. Időnként érződik a „tanácstalanság” a
prozódiai „sajátosságok” esetében – annakidején, élő előadásban talán
széles gesztusokkal lehetett elhitetővé tenni az egyébként indokolatlan
szótag-nyújtásokat, erre azonban hangfelvétel esetében nincsen mód. Talán még a
műdalokhoz képest is erőteljesebben érezteti hatását a terjedelem
rövidsége: kevés a történés, a „megformálnivaló”. Ráadásul az album
tematikájából adódóan elszórtan kapnak helyet a népies műdalok, tehát
csupán mintegy felvillantanak egy-egy hangulatot. Esetleg érdemes lett volna
tovább kísérletezni a jó akusztikájú térben az énekszólam és a
kísérőhangszer arányaival (beleértve a mikrofon-elhelyezést is), hogy a
felvétel hallgatója elhihetőbben érzékelje a virtuális teret. Bándi János
rutinosabban, Miksch Adrienn pedig empatikus
kísérletezőkedvvel vett részt a 19. századi népies műdalok
megszólaltatásában. Teljesítményüket dicséri, hogy a 21. század eleji hallgató
el tudja képzelni azt a miliőt, amelyben az ilyesfajta (mindenképp a
kikapcsolódás funkcióját is betöltő) muzsika általánosan népszerű
tudott lenni. A mai kor embere ilyesfajta élményekhez leginkább a régi magyar
filmekből juthat… A hallgató csak azt sajnál(hat)ja, hogy a hegedű
mindössze kétszer kap rövid megszólalási lehetőséget: Szecsődi Ferenc
Reményi Edétől egy Allegro Ungheresét és egy
Frisset játszik.
Fittler Katalin