HRUBY EDIT[1]
Paradigmaváltás a XXI. század hangképzésében[2]
A
kezdetek
1922-ben megalakult az American Academy of Teachers of Singing, az Amerikai Énektanárok Akadémiája, amelynek keretein belül a klasszikus műfajok énektanárai az opera, oratórium, műdalok műfajaiban alkalmazott hangképzés tanításának különböző módszereit gyűjtötték össze. Már ekkor megjelent az énekmesterek körében az az igény, hogy az újonnan kialakult nem-klasszikus műfajok hangképzésének módszereit is átgondolják – a különböző új stílusok vokális igényeihez igazítva.
Azonban a klasszikus és a nem klasszikus zene közötti határvonal ekkor még elég markáns volt. A két műfaj közeledésében nagy előrelépést Rodgers & Hammerstein Oklahoma! című musicalének 1943 márciusi bemutatója hozott, ahol a darabban a zene, a librettó, a tánc és a rendezés összhangja a klasszikus és a könnyűzene határait szinte elmosta.[3]
A század közepén az újabbnál újabb műfajok térhódítása korábban soha nem látott mértéket öltött, és a különböző stílusok által megkövetelt hang-igény felvetette annak a szükségességét, hogy módszertani szempontból különböző irányokból közelítsék meg az újonnan megjelent műfajokat. Felmerült az a gondolat is, hogy a kommerciális zenei stílusok a klasszikus hangképzéstől teljesen eltérő hangképzést igényelnek.[4]
A XX. század végéig az énektanítás módszere a klasszikus hangképzés volt, ez volt a kizárólagosan elismert és széles körben elfogadott módszer. A XXI. század elején viszont megnövekedett az igény arra, hogy az újonnan megjelenő zenés színpadi műfajok énekeseinek hangképzését a klasszikus hangképzéstől éles vonallal szétválasszák.[5]
Igen ellentmondásos a helyzet, hiszen a napjainkban tanító énektanárok zöme klasszikus iskolán nevelkedett, illetve a populáris zene hangszereseinek és énekeseinek nagy része részesült valamilyen klasszikus hangszeres vagy elméleti oktatásban. A klasszikus zenei képzésben megszerzett szkillek mind segítenek a különböző stílusokkal való megismerkedésben és az azokban való továbbfejlődésben. A klasszikus zeneelméleti ismereteken túl a klasszikus hangképzésben részesülő énekesek megtanulták / megismerték testük működését, megerősítették a hangadó szerveiket, megtanulták azok helyes és egészséges használatát.
A
klasszikus zene tanulása olyan, mint amikor az úszás tanulásakor legyőzzük
a víztől való félelmünket és megérezzük a vízen való lebegés
nagyszerűségét. Ezek birtokában már bármi megtanulható.[6]
Robert
Edwin szerint – aki 1985-ben elsőként publikált nem-klasszikus
énekpedagógiai témában a NATS Journal of Singing-ben[7] –
míg a zenés színházak nyilvánvalóan haladnak a pop, rock felé, addig az
énektanárok jelentős hányada a zenés színházi képzést adó egyetemeken is
döntő többségében klasszikus hangképzést tanít, és nem rendelkezik
kellő ismerettel a kortárs zenei műfajok sajátosságairól. Véleménye
szerint a „ha megtanulsz klasszikus hangképzéssel énekelni, akkor mindent el
tudsz énekelni” elv megdőlni látszik.[8]
Az azóta eltelt majdnem két évtized gyakorlata csupán részben erősítette meg ezt a megközelítést. A módszertani kutatók többsége szerint a nem-klasszikus hangképzés egyes elemei eltérnek a klasszikustól, ezért a nem-klasszikus énekeseket a különböző műfaji, illetve stiláris igényeknek megfelelően más megközelítésből kell vizsgálni és képezni. Abban is egyetértenek, hogy az éneklés technikai alapjai: a légzés, a rezonancia, a fonáció, és az artikuláció fejlesztése ugyanúgy jelen vannak a nem-klasszikus hang képzésében is.
Jeanette LoVetri[9] használta elsőként a Contemporary Commercial Music, azaz a Kortárs Kereskedelmi/Könnyű Zene fogalmát olyan gyűjtőfogalomként, mely megkülönbözteti azt a klasszikus zenétől, és magába foglalja a pop, rock, jazz, soul, musical theater/musical, kabaré, country, folk, gospel, rhythm & bluest, rap műfajait, és megszabadítja a kissé pejoratív „nem-klasszikus” jelzőtől.
Jeanette LoVetri
A CCM énektanításának úttörői, Jeanette LoVetri, Bryan és Scott Harrison énekmesterek egyéni módszereket fejlesztettek ki az új, kortárs populáris műfajok igényeinek megfelelően. Módszereiket arra az alapra helyezték, mely szerint az énekhang fiziológiája – amellett, hogy a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetően jóval több ismeretanyagunk van róla – nem változott az elmúlt évszázadok alatt, viszont a megjelenő új műfajok énektechnikai igényei miatt szükséges az énekes hang képzésének újragondolása, és ezzel az új műfaji igények kielégíthetők.[10]
A klasszikus és a nem klasszikus éneklés sok hasonlóságot mutat egymással. Ezek közül legfontosabb, hogy a céljuk ugyanaz: az énekhangot, mint kifejezőeszközt használni. Azonban az énekhang használatának módja, a különböző műfajok esetében, szignifikánsan eltér egymástól.[11]
Legnagyobb kihívást a CCM számára az egységes pedagógiai módszer kidolgozása jelentette és jelenti ma is. Abban a CCM módszertani kutatói egyetértenek, hogy a CCM hangképzésének bizonyos technikai, stílus-specifikus elemei eltérnek a klasszikus hangképzésétől, ezért más irányból kell megközelíteni és képezni a hangot a különböző műfaji, illetve stiláris igényeknek megfelelően.
A képzés többnyire zárt ajtók mögötti magánstúdiókban zajlik, a szakirodalom és a fellelhető online cikkek, videók sokasága, sokszor ellentmondásossága is a fenti állítást erősíti meg, miszerint nincs egységes pedagógiai álláspont a CCM oktatásával kapcsolatban. Egyes részterületeket kiragadnak, más területeket teljesen negligálnak. Az énekesek pályakövetése sincs hivatalosan dokumentálva, empirikus tapasztalatok is csak nagyon kevés esetben lelhetők fel.[12]
Ezt erősíti meg egy 2020-ban a CCM-et tanító hangképző tanárokkal végzett kutatás eredménye is, mely arról számol be, hogy az oktatók saját zeneiségükre építkeznek, kritikus-elemző zenehallgatási módszereket fejlesztenek ki maguknak. Ezek segítségével ismerik meg a különböző stíluselemeket, és a repertoárjuk bővítésével igyekeznek a már meglévő technikai és módszertani tudásukra építve, a vokális szabadság elérését és a stílusok autentikus interpretációjának igényét szem előtt tartva, új megoldásokat kidolgozni. A kutatásba bevont tanárok döntő többsége eklektikusnak nevezte tanítási módszerét, mely szintén az egységes pedagógiai módszertan hiányának számlájára írható.[13]
Ez a hiátus hívta életre az egyéni tapasztalásokon alapuló, egymástól különböző énekiskolák megszületését. Ezek az iskolák még napjainkban is formálódnak és változásban vannak, de bizonyos módszerek, és a rájuk épülő énekiskolák már most elfogadottak a nemzetközi énekpedagógia tudományos köreiben. Ilyenek például a Cathrin Sadolin fémjelezte Complete Vocal Technique, az Estill Voice Model (Jo Estill), a Somatic VoiceworkTM: The LoVetri Method (Jeannette LoVetri), a Speech Level Singing InternationalTM (Seth Riggs), Voiceworks MethodTM (Lisa Popeil), vagy Mary Saunders Barton Bel Canto/Can Belto technikája.
NATS Chat Dec. 2018 — Bel Canto
Can Belto: Cross Training for the 21st Century
Singer:
A különböző megközelítések a fejlődés előmozdítói lehetnek, ha megismerjük az új iskolákat, és felismerjük, mely módszerek erősítik és melyek gyengítik egymást.
A klasszikus és a zenés színház nem klasszikus műfajainak művelésében és hangképzésének tanításában szerzett több évtizedes tapasztalatom azt erősítette meg bennem, hogy az egységes módszertan kialakításához elengedhetetlen megtalálnunk a különböző műfajok és módszerek között átívelő kohéziós erőt, a hidat a műfajok között: a BEL CANTO-t.
Leonard Bernstein-Stephen Sondheim: West Side Story
Klasszikus
hangképzés:
West Side Story - Tonight (Te Kanawa/Carreras)
https://www.youtube.com/watch?v=74UmUhAsMgM (3:41)
Nem-klasszikus
hangképzés:
Rachel Zegler, Ansel Elgort - Balcony Scene (Tonight)
https://www.youtube.com/watch?v=o72zn8G-UYc (3:06)