PETRŐCZI ÉVA

Zene-hozta szerelem

A regény 2015-ös és 2023-as kiadásának borítója (Jaffa Kiadó, Budapest)

Nagy öröm a mai időkben, ha egy ilyen, szerelmes és ugyanakkor történelmi krimimotívumokkal átszőtt, de voltaképpen mégis elsősorban komolyzenei motívumokból építkező regény nyolc esztendőn belül eljut az igazán megérdemelt újrakiadásig. Mörk Leonóra Holdfény szonátá-ja úgy képes élvezetes és könnyen befogadható szépirodalmi mű lenni, hogy sok különböző korú és műveltségi hátterű olvasóban akkor is érdeklődést kelt Beethoven, Wagner, vagy éppen Mozart iránt, ha nem nőtt fel olyan tömény zenei közegben, mint maga a „beethoveni keresztnevű” szerző, vagy éppen Eszter, a főszereplő orvosnő és e sorok írója. Most, a történet sokadik olvasásakor, felötlött bennem a nálamnál jóval fiatalabb Mörk Leonóráéhoz kísértetiesen hasonló kamaszkori élményeim hosszú sora: „Az osztálytársaimnak nem fért a fejükbe, hogyan hallgathatok ilyen menthetetlenül idejétmúlt zenéket, és nekem volt annyi eszem, hogy ne próbáljam megmagyarázni nekik, milyen ismeretlen erők veszik át ilyenkor felettem a hatalmat és milyen titokzatos világba repítenek.” (Többek között Bach, Brahms, Beethoven, Mozart és Bartók muzsikája.) Esetemben a zene valóságos menedékül is szolgált apám hat börtönévében, s egész életemben, mindmáig.

A regény másik főszereplője – Eszter doktornő mellett – egy zenészcsaládból származó, Salzburgban, Mozart életének bölcsőhelyén született, nemzetközi hírű zongoraművész, Alexander Thiemann. Egy olyan komolyzenei sztár, akinek a magyar kislány, elragadtatott, lófarkas tizenévesként, bár jól tud németül, a budapesti Zeneakadémia Mozart-koncertjét követően, egy kukkot se szólva, rajongása jeléül némán a kezébe nyom egy tűzpiros matchboxot. Ez a jelenet előrevetít egy, a történeten végig követhető, a hétköznapokban is gyakori dilemmát: a muzsikusok és „civilek” közötti szerelem esélyeit és buktatóit.

Hála egy kótyagos és bosszúálló, végtelenül buta amerikai milliárdoslánynak, a New York-i Taylor Whitfordnak, tizenöt évvel később Thiemann-t ádáz online támadások érik: azt terjesztik róla állandó buzgalommal, hogy nagyapja, Sebastian Thiemann, a salzburgi Mozarteum egykori vezető karnagya az Anschlusst követően a világhírű intézmény könyvtárából ellopott egy ismeretlen Mozart kéziratot és átadta azt a németeknek. (Ha már egy titokzatos, ismeretlen Wagner-kottát nem tudott produkálni, csak a Rienzi-ét. Hála Istennek, s a „tanügyi jószerencsének”, Halász Előd germanista professzornak és zenerajongónak köszönhetően Szegeden elég sok Wagner-szövegkönyvet megismerhettem az ő szombati speciálkollégiumain, többek között Walther von Stolzing, a „tabulatúrát”, a merev mesterdalnok-szabályokat felrúgó frank lovag híres versenydalát, a „Morgenlicht leuchtend im seligen Schein”-t, amely mindmáig bennem él, René Kollo hangján.

De térjünk vissza a minden hangversenyét lemondó Alexanderhez, az őt évtizedek óta szerető Eszterhez, s az alaptalan vád hátteréhez, s ahhoz a pillanathoz, amelyben a nehéz természetű, de nagy tehetségű karnagyot, (a sokkal szelídebb és szerényebb pianista nagyapját!) salzburgi otthonában letámadja a Birodalmi Zenei Kamara képviselője: „– Örömmel értesültünk róla, hogy nemrégiben újabb értékes kézirattal gyarapodott a Mozarteum gyűjteménye…– Arra gondoltunk, hogy a Führer is örülne neki. Tudja, mennyire szereti a ritka kottákat. [Amelyeket aligha tudott elolvasni, követni. P. É.] Hát ez kell nekik! A Mozart-kézirat! Thiemann olyan haragra gerjedt, hogy kis híján a másikra borította az asztalt. Hát nem elég nekik Wagner Rienzi-jének eredeti, kézírásos partitúrája, amit Hitler állítólag mindenhová magával hurcol? Nem elég a Bécsi Filharmonikusok Társaságának páratlan zenei gyűjteménye, amire szintén szemet vetettek? ... Most már Mozartra is fáj a foguk? Azonnal elhatározta, hogy a kéziratot nem adja… Thiemann azért is gyűlölte a nácikat, mert kisajátították az egyik kedvenc zeneszerzőjét. Mióta felsőbb utasításra reggel-délben-este Wagnert kellett vezényelnie, attól tartott, előbb-utóbb meg fogja utálni, pedig Mozart után az ő zenéjét szerette a legjobban.” A szerencse és a zene végtelen ereje végül segít összehozni Alexandert és Esztert, akinek egy Salzburg közeli osztrák faluban, Dorfgasteinban katonaszökevényként bujdosó orvos nagyapja, dr. Bodrogi János egy bravúros légcsőmetszéssel megmentette a morcos karnagy muzikális és kedves kisfiát, Thomast, (Alexander majdani apját!) a szörnyű torokgyík-haláltól. S ő nyújtott segítséget az időközben barátjává lett, fiai megmentéséért hálás karmester-apának abban, hogy egy közeli hegyi kápolnában elrejtsék a Mozart mise kéziratát. (Bevallom, számomra ez, a Rekviem mellett elsősorban a gyönyörű C-moll misé-t jelenti, amelynek egyik pécsi előadását, alig öt évesen, moccanás nélkül ültem végig. P. É.)

Miközben Ausztriában Alexandert gyötrik a méltatlan vádak, az épp hosszabb szabadsághoz és céges pénz-útravalóhoz jutó Eszter doktornőnek ugyancsak orvos és zenerajongó apja átnyújtja a legidősebb dr. Bodrogi, a nagyapa naplóját, s ennek nyomán – belekezdve a szöveg németre fordításába – Eszter egy rövid levélben felajánlja a segítségét a vergődő, közönségét vesztett zongoraművésznek, s kiutazik hozzá Ausztriába, természetesen Salzburgba, s nagyon hamar közel kerülnek egymáshoz. Esztert idézve: „A furcsa az, hogy megértem. Én nem vagyok ugyan muzsikus, nem élek ilyen szintű zenefüggőségben, de olykor az én fejemben is megfordul, vajon normális-e például az a Mozart-addikció, amit időről időre tapasztalok magamon? Amikor napokon át a Requiem szól a fejemben? Amikor tizedszer hallgatom végig a Don Giovannit, és még mindig nem unom?” (Egy halk személyes megjegyzés: a híres spanyol szoknyabolondot előszólító Mozart-remekműből én Don Ottavio áriájával vagyok ilyesfajta „függőségben”! P. É.)

Sok Salzburg környéki barangolás után Alexander és Eszter a Szent Sebestyénről elnevezett hegyi kápolnában végül megtalálja a viaszosvászonba csavart hengert, benne a művész nagyapjának tökéletes ártatlanságát bizonyító, a nácik karmából kimentett Mozart mise-kézirattal: „…megfakulva, de tökéletesen olvashatóan ott sorakoznak a gondosan formált hangjegyek, alattuk a szöveggel: „Kyrie eleison, Uram, irgalmazz!” A Mozart-mise.” Ezt követően, kölcsönös és egyre növekvő szerelmük ellenére, Eszter nem meri vállalni azt a kockázatot, hogy egy világhírű zongoraművész egész életre szóló társa legyen, s hazautazik Magyarországra.

Néhány keserves héttel később Eszter kap egy meghívót és egy jegyet a müpa-ból, Alexander Thiemann Beethoven szonáta-koncertjére: „Következik a Mondschein, a Holdfény melléknevet viselő szonáta. Nagyon össze kell szednem magam, nehogy eleredjenek a könnyeim. … A tempó felgyorsul, végül elérkezünk a harmadik tételhez. Presto agitato. Alexander minden zaklatottságát szabadjára engedi a nyugtalanul kergetőző futamokban… Előrelép a zongora mellől, meghajol, majd szeme végigfut a harmadik soron, rám talál, és a tekintete összekapcsolódik az enyémmel… Egyetlen szót nem váltottunk, mióta a jegy megérkezett, mégis a bizonyosság vezet, és valóban, a bejáratnál őrködő fiatalembernél le van adva a nevem, szó nélkül beenged… Kopogok, és kinyílik, majd becsukódik mögöttem az ajtó, amelyiken ennyi áll: Alexander Thiemann!”

Viva la musica!

FÜGGELÉK

A „Holdfény-szonáta” első kiadásának címlapja, amelyet 1802. augusztus 2-án adott ki Bécsben Giovanni Cappi e Comp

Beethoven kézírása: az első oldal nyilvánvalóan elveszett.

Claudio Arrau Beethoven “Holdfény-szonáta” (teljes) (17:00)