„Ez is operett, az is operett”
(Jaffa Kiadó, Budapest, 2023.)
A sokoldalú
ismeretterjesztő, kritikus és művelődés-, továbbá zenetörténész
szerző, a Muzsika és az Opera Magazin egykori, ma pedig a Revizor című portál aktív
szerkesztője, akit a Bartók Rádióból is sokan ismerünk, változatos
olvasóközönséget megszólító könyvvel lepett meg bennünket 2023 karácsonyára.
Örömmel és ismereteiket gyarapítva forgathatják ezt a színes, megszólító erejű könyvet az operett, nálunk igazán az
Osztrák-Magyar Monarchia idején felvirágzó, de a két világháború között, s azt
követően (igaz, akkor bumfordi „termelési operettek” formájában!)
egészséges makacssággal túlélő műfaj lelkes barátai, gyakori
hallgatói. De hasznára lehet ez a kötet még a Zeneakadémia olyan, ének
tanszakos hallgatóinak is, akik az operett színes, hol édesbús, hol kacagtató
világában érzik otthon magukat, s ebben a csak látszatra „könnyű”
műfajban szeretnének majd kiteljesedni.
Jóformán egy zenei
lexikonra való névvel találkozhatunk ebben az értékes könyvben, Blaha Lujzától Pálmay Ilkáig, vagy éppen Johann Strausstól Kálmán Imréig,
Huszka Jenőtől Honthy Hannáig és Rátonyi Róbertig. A fordulatos, sok zenetörténeti forráson
alapuló, de mindig emberközeli és személyes kisportrék kivétel nélkül messze
túlnőnek a „szórakoztató olvasmány” minősítésen, még akkor is, ha egy
alapvetően kikapcsolódásra, ellazulásra termett és teremtett műfaj
nagyjainak galériájába léphetünk be olvasás közben. Köszönhető ez részben
a könyv végén található alapos bibliográfiának, s annak a ma már minden zenei
témájú könyvben követésre méltó, kiváló ötletnek, hogy a szerző minden
portré végén jelzi, hogy – nyilván online, a YouTube-on, vagy esetleg zenei
antikváriumokban – milyen archív felvételeken hívhatja meg ki-ki az otthonába,
a saját kisvilágába a számára legkedvesebb szereplőket. Ez a közelmúltban
képek mellett CD-mellékletekkel dúsított „muzsikás” kiadványok huszonegyedik
századi változata.
Tekintettel arra, hogy a
válogatás „sztárjainak” zöme közismert, egy olyan, Bem apó-i lelkületű,
hozzá hasonlóan Lengyelországból hozzánk került muzsikust, Konti
Józsefet szeretném most közelebb hozni a huszonegyedik századi olvasókhoz,
akinek végtelenül szeretetreméltó alakját Bókay János
nagy megbecsüléssel és az áldozatos lelkeknek kijáró gyöngédséggel szólította
vissza sok kiadást megért Kacsóh Pongrác és János vitéz-regénye, az Egy rózsaszál szebben beszél… lapjain.
Mindmáig méltán népszerű művében mindenki „Józsi bácsija” életének
több fontos mozzanatát Bókay meg sem említi, ezek
„fehér foltok” maradnak. Így egyetlen szó sem esik könyvében arról, hogy e
mostani operett kalauz egyik fontos hőse 1852-ben Kohn
néven, (a Konti nevet csak 1895-ben vette fel. P. É.)
Kohn Chaim (Herman) varsói
zsidó kereskedő fiaként, s anyai ágon a híres kempeni
főrabbi unokájaként látta meg a napvilágot. Idézzük itt László Ferenc
sorait: „…így mikor Konti 1852-ben megszületett, ki
volt mondva rá a szentencia, hogy rabbi lesz belőle. Rá is fogták a kis »Jaszelét« hamarjában a héber tudományokra … a gyerek,
hacsak szerét ejthette, megszökött a héber leckéről, s elment –
muzsikálni. Csinált magának zongorát – cserepekből, s azt verte. Ellenben
azért meg a kis Jóskát verték meg. Atyja utóbb is belátva, hogy nem lesz rabbi
a fiából. beadta 12 éves korában a varsói konzervatóriumba.” Ezt követően
a fiú Bécsben tanult, ahol Felix Otto von Desoff
nagyon megszerette, s „Kis Offenbach”-nak becézte tanítványát. Ezt követően Franz von Suppé mellett képezte magát, elsősorban színpadi
zeneszerzőnek készülve. Vezényelni Salzburgban kezdett, itt volt első
operettje, A vadászok (1875) bemutatója
is. Ezt követően Debrecen, Arad, Nagyvárad, Nyíregyháza Pozsony, Komárom,
Kolozsvár és Sopron színtársulatai nevelték lobogó, „pözsge”,
(így nevezte kedvelt itókáját, a pezsgőt P. É.) szellemű,
Magyarországot, a muzsikát és a vezénylést szenvedélyesen szerető
fiatalembert honoris causa Hungarussá, tiszteletbeli magyarrá. Budapesti
pályafutása 1884-ben, a Népszínházban kezdődött, igazi otthonává azonban
1903-tól 1905-ig, korai haláláig, tehát nagyon rövid időre, Beöthy László
Király Színháza lett. Igazán átütő, első sikerének Az eleven ördög bizonyult, amelyben „Blaháné” tehetségének oroszlánrésze volt. Ezt követően
valósággal ontotta a további operetteket, ám – mint filológusi pontosságú, több
korabeli zenekritikát idéző Operettország
portréjából is kiderül – „Konti zenéje sohasem
túlságosan originális, sőt, ellenkezőleg, de mindig behízelgő,
mindig tetsző, s mindig olyan, ami egyszerre beleolvad az emberek lelkébe,
s úgy zsong benne, hogy már egyszeri hallás után is énekelgeti. Lágy melódia,
kedves instrumentáció, s végtelenül hatásos
csoportosítás olyanná teszik új operettjét is, hogy meg kell hódítani a
közönséget A hangversenyek terme sohasem fog megnyílni nekik, de a farsang, a
bálok, úgy fel fogják kapni, akár Strauss legkedveltebb termékeit. Ezek a
melódiák nem a kritika alá születtek, de talp alá; dalolni fogja a nép, s
táncolni fog rájuk, aki csak táncolni szeret. S ilyen kell a népszínháznak.”
(Részlet A suhanc 1888-as
premierjének a Pesti Naplóban megjelent kritikájából.)
Székely
Mihály : Kis ablakom be van nőve virággal –
YouTube (2:06)
Konti József zenéje és szövege
A Budapesten
sokféleképpen – többek között Pepinek – becézett Konti
József „mogyoros” magyar beszédével nagyjából az a
helyzet, mint az általa szerzett zeneművekkel: van bennük valami
csupaszív, kedves „zagyvaság”, amit csak szeretni lehetett. Rengeteg barátja,
rajongója akadt, szélsőségei, többek között gyerekes „párbajmániája”
ellenére. Alakját mégis elsősorban Kacsóh Pongrác János vitéze tette felejthetetlenné: „A daljáték ugyanis, amelynek
premierje 1904. november 18-án végre meghozta Beöthynek és csapatának a már
nagyon várt, minden várakozást felülmúló sikert, ismertté vált műalakját
az ő [Konti!] parancsoló erejű
tanácsai nyomán érte el.” Számomra nyilvánvaló, hogy Kellér
Andor László által említett Bal négyes
páholy-a, illetve a már említett, Bókay
János-féle Egy rózsaszál szebben beszél” jóformán
szó szerint ugyanúgy örökíti meg azt a pillanatot, amikor a „kis vörös
Offenbach” kiragadta a daliás, fekete bajszú szerző, dr. Kacsóh „Gráci” matematikatanár úr kezéből a karmesteri pálcát:
„Tonar or kitűnően
tanitotta be a muzsikajat,
csak o tempoi lassuk
voltak… és nem elég mogyoros…” „E
meggyőződése jegyében – teszi hozzá e János vitéz keletkezéstörténet felidézéséhez László Ferenc – pedig
rögvest el is készítette Vincze Zsigmonddal… a János vitéz új, (azaz az előadástörténet első)
hangszerelését.” Konti kevéssel élte túl a daljáték
viharos sikerű premierjét: alig 11 hónappal később már búcsúztatták a
lapok az „utolsó bohémet”, a mindössze 53 esztendős „kis öreget”, a
„jókedvű, vidám pojtást.”
Konti Józsi bácsi
mesébe illő alakja – írom ezt most épp 20 évvel idősebb „néniként” –
amíg magyar a magyar, méltó lesz minden szeretetünkre és megbecsülésünkre.
Utóéletével kapcsolatban azonban egy ponton tanácstalan vagyok. Az Újság október 26-i száma azonnali
tudósítást hozott le az 3 nappal korábban elhunyt, magyar lelkű muzsikus,
sokak barátja végtisztességéről. Ebből megtudjuk, hogy a zsidó
temetési szertartáson először Lazarus
főkántor (Kacsóh egyik korai felfedezettje, diáklányoknak írt daljátéka, a
Csipkerózsika-főszereplője,
a későbbi, gyönyörű hangú mezzoszoprán, Lazarus
Gitta édesapja!) énekelt, majd Hevesi Samu rabbi búcsúztatója hangzott el, s
végül Beöthy László, a Király Színház igazgatója lépett a sír mellé. Ezután még
további megemlékezések sora következett, s végül, a nem-szignált laptudósítás
szerint, a Király Színház, a Magyar Színház és a Népszínház egyesített kórusa
elénekelte Erkel egyik gyászdalát. Ehhez képest a többször idézett Bókay-regény szerint: „És ott álltak a Király Színház muzsikusai
– az egész zenekar – hangszerrel a kezükben. S amikor elhangzott már minden
búcsúztató beszéd és imádság, halkan, fájdalmasan megszólalt – talán most
szólalt meg a legfájdalmasabban – a dal a
rózsáról:
…Nyugszik a csöndes
temetőben,
Szemét lezárta a halál.”
Palló Imre és Kiss
Ferenc - Egy rózsaszál szebben
beszél (5:24)
Részlet az 1939-ben kézült magyar filmbők)
Simándy József: Bagó dala
a János vitézből - Egy rózsaszál
szebben beszél (4:59)
Melis György Egy rózsaszál (5:14)
Nem tudom, melyik – vagy
esetleg mindkét? – változat a hiteles, az azonban bizonyos, hogy a temetésre
betegen felutazott vidékről Bagó első, páratlan alakítója, Papp
Miska, aki ugyancsak korán, ötven éves korában hunyt el. Ne feledjük azt sem,
hogy Konti József temetése a huszadik század elején
még természetes zsidó asszimiláció megható pillanata volt. Szívből
remélem, hogy 34-es számú sírhelye soha nem marad emlékkövek nélkül, a Kozma
utcai izraelita temető 3. jobb parcellájának 47. sorában.
Végül: bármilyen régi
felvételek is, érdemes meghallgatni az Operettország
e fejezetének elolvasása után a
szerző által figyelmünkbe ajánlott két Konti
mű régi felvételét. Az egyik „Józsi bácsi” Sulyom Peti hegedűje című magyar nótája, amelynek szövege
a korszak legnevesebb zsidó költőjének, Kiss Józsefnek egyik balladája. A
másik hangzó relikvia pedig Goldstein
Számi belépője, Kövessy Albert Az új honpolgár című „eredeti
énekes fővárosi életképéből”, amelyben a szerző 1894-ben egy
munkácsi zsidó fiú budapesti beilleszkedését mutatta be. Ez egy 1913-ban
készült ős-gramofonlemez, amelyről, alig nyolc évvel halála után, Konti József nevét a lemezgyártó cég egyszerűen és
hálátlanul lehagyta. Csak Kövessyé s a „kuplé”
előadójáé szerepel rajta. Az online változatban viszont olvasható Számi
belépőjének finoman önironikus, a millenium
utáni névmagyarosítás mánián kedvesen csipkelődő szövege is.
Petrőczi Éva
FÜGGELÉK:
(Parlando 2023/6.)