90 ÉVE SZÜLETETT
SZIKLAY ERIKA
I.
(1934. március 4., Rákospalota – 2019. február 25.)
1952 és
1957 között a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában László Géza és Kapitánffy Istvánné növendéke volt, majd 1957 és 1960
között a Zeneakadémián Maleczky Oszkár osztályában
tanult. 1960-tól 1990-ig az Országos Filharmónia szólistájaként lépett fel,
valamint tagja volt a Budapesti Kamaraegyüttesnek. 1959 és 1964 között a
Jászberényi Zeneiskola énektanára, 1964-től a Zeneakadémia Ének
Tanszékének adjunktusa, docense, majd 1993-tól 2004-ig egyetemi tanára volt.
Tanítványa volt többek közt Kukely Júlia, Kertesi
Ingrid, Bátori Éva, Szendrényi Katalin, Bellai Eszter, Szonda Éva, Felber
Gabriella, Váradi Zita, Szabóki Tünde, Fekete Attila,
valamint Meláth Andrea, a Liszt Ferenc
Zeneművészeti Egyetem Ének Tanszékének jelenlegi vezetője.
A
hatvanas-hetvenes években több mint kilencven kortárs vokális mű
bemutatóján működött közre, énekelte Maros Rudolf, Bozay
Attila, Kurtág György, Balassa Sándor és mások szerzeményeit. Ő
szólaltatta meg először Magyarországon Schönberg, Berg és Webern
legjelentősebb műveit, valamint népszerűsítette Boulez, Dallapiccola és más
fontos külföldi szerzők darabjait. Több alkalommal is elnyerte a párizsi
Grand Prix de disque-díjat
(Schönberg: Pierrot Lunaire,
Bartók-összkiadás: Húsz magyar népdal, Falun; Kurtág: Bornemissza Péter
mondásai). Munkásságáért 1969-ben Liszt Ferenc-díjat, 1975-ben Érdemes
Művész kitüntetést, 1981-ben Bartók-emlékérmet, 1986-ban Liszt
Ferenc-emlékérmet, 1996-ban Bartók–Pásztory-díjat, 2000-ben pedig Liszt
Ferenc-emlékgyűrűt vehetett át.
II.
„Drága
Erika néni!
Szörnyű
a gondolat, hogy ezt a megszólítást most írhatom le utoljára… szívbe markoló.
Ingriddel
ezen a héten szerettünk volna meglátogatni, de ez a találkozás már nem
valósulhat meg. Talán egy másik dimenzióban.
Minket,
akik itt maradtunk, gyötör a lelkiismeret-furdalás, kérdések özöne támad,
valóban eléggé hálásak voltunk irányodba, miután a pályára engedtél minket?
Megköszöntük elégszer azt a türelmet és kedvességet, mellyel elhalmoztad
növendékeid? Fogtuk a kezed elég szorosan, mikor egyedül maradtál?
»Kiskutyám,
na jól van, csak tedd a dolgod és énekelj mindig csengésben!« –
valószínűleg ezt válaszolnád – hallom a hangod, arcod előttem.
A 24-es
terem falai rengeteg emléket, a pályára nevelés minden titkát és valós érzelmi
hullámait magába szívta, hiába az átépítés, ahogy Te tanítottál, azt nem lehet
semmilyen burkolattal, vagy festékkel befedni, s elfelejteni.
Nem csak
technikát tanítottál, hanem igazi életre nevelés történt az órákon. Annyi bölcs
intelemmel láttál el bennünket, ami valósan és kézzel foghatóan megmentett
minket a pálya esetleges buktatóin.
Fantasztikus
intelligenciával adtad át tudásod, mindannyiunknak amire éppen szüksége volt.
Soha nem énekeltél opera színpadon, mégis hihetetlen tudással elemezted az
áriák, együttesek operában betöltött szerepét, technikailag és dramaturgiailag egyaránt. Tanításod mindig tiszta és
világos volt, ahogy zongoráztál, mikor énekeltünk, felejthetetlen.
Ami lett
belőlünk, ahova eljutottunk, abban mind benne vagy, drága Erika néni, a
köszönet és hála szavai olyan gyengének tűnnek most.
Bennünk
élsz tovább! … Nyugodj békében!”
Meláth Andrea
(Kép és szöveg: lfze.hu,
2019. II.)
III.
FEUER MÁRIA BESZÉLGETÉSE SZIKLAY ERIKÁVAL
Feuer Mária Sziklay Erika
Ha
külföldön a magyar zenei életre terelődik a szó, gyakran elhangzik Sziklay Erika neve. Aki a mai magyar zenét ismeri, az
ismeri őt is. Zeneszerzőink legnagyobb része komponál énekhangra, az
pedig szinte magától értetődő, hogy Sziklay
Erika mutatja be a művet. Rengeteget tanul és dolgozik, az Országos
Filharmónia szólistája, a Zeneművészeti Főiskola tanára.
–
Mikor kezdett el a kortárs zenével foglalkozni?
–
Főiskolás
koromban is vonzódtam az új zenéhez, s még növendék voltam, amikor Papp Lajos
diplomakoncertjén bemutattam Trakl-dalait.
Érdeklődésemet egyrészt az keltette fel, hogy szinte mindig
zeneszerzők társaságában voltam, és természetszerűleg azonosultam
gondolkozásmódjukkal. Más- részt viszont úgy érzem, hogy az atomkor küszöbén
nem is lehet hagyományos stílusban komponálni; - én sem közvetíthetem hát
hagyományos előadói nyelven a zeneszerzők érzelmeit és gondolatait.
Valójában 1960 a főiskola elvégzése óta foglalkozom tudatosan az új
zenével, azóta, hogy Kurtág Györggyel dolgozom együtt. Neki köszönhetem, hogy
megtanultam tanulni. Tőle tudom, hogy a zene belső tartalmát kell
kifejezni mindig, akár klasszikus, akár modern darabról van szó. Tőle
tanultam meg azt az alapelvet is, hogy mindig a kottából kell kiindulni. Ezért
nem dolgozom soha külön szólam-kivonatból, hanem partitúrából, mert előbb
meg kell értenem a darabot. Ha az ember pontosan megtartja a zeneszerző
utasításait, a szüneteket csakúgy, mint a ritmikai, dinamikai előírást, – illetve mindazt, ami a kottákból kiolvasható
–, akkor nincsenek külön „előadási
problémák. Persze ez egyszerűen
hangzik, de megvalósítani nem olyan egyszerű. Tanítványaimnál tapasztaltam
– nem csak modern daloknál, hanem a
klasszikus operaáriáknál is –, hogy
milyen nehéz elfelejteni az előadói hagyományokat, és „csupán” a leirt kottaképet megvalósítani. A legtöbben
hanglemezről tanulnak meg egy-egy áriát, s így természetesen átveszik a
nagy művészek egyénileg kialakított manírjait is.
Dalénekesnek lenni, erre specializálódni,
mindenképpen hálátlan feladat. De különösen hálátlan, ha modern daliroda lomról
van szó. Maga a műfaj sem a legnépszerűbb, sokkal nagyobb
közönségréteg jár operába, mint dalestre. Fokozottan vonatkozik ez korunk
alkotásaira nevezzük őket nagyon leegyszerűsítve, összefoglalóan szeriális daloknak. Az énekesnek nehéz állandó repertoárt
kialakítani ezekből a művekből, nemcsak azért, mert egyre
újabbakat kell megtanulnia, hanem azért is, mert nincs, vagy nem igen van mód a
műsorok ismétlésére. Pedig az előadás abban a pillanatban lesz igazán
elő- adássá, amikor kapcsolatba kerül a közönséggel, mert rengeteg olyan
mozzanat ötlik fel, ami négy fal között sohasem jutna eszembe.
–
Alig van olyan zeneszerző, akinek műveit ne énekelte volna
hangversenyen, szerzői esteken, a rádióban, vagy hanglemezre.
Komponistáink termékenyek, a – nevezzük most valóban így – szeriális dalok megtanulása sem lehet könnyű feladat.
A kritika pedig mindig egyértelműen dícséri
kristálytiszta intonációját, tévedhetetlen ritmusát, a modern daraboknál oly
fontos ,,hangszerszerű" éneklésmódját, hogy beleérző
képességéről ne is szóljunk. Hogyan győzi mindezt idővel,
energiával: fejjel és hanggal!?
–
Ha
nem vagyok fáradt, akkor könnyen és gyorsan tanulok. Technikailag nem okoz
nagyobb problémát az ugrások, a szokatlanabb hangközök intonálása, mint egy
klasszikus dal meg- formálása. Sőt, miután évek óta ezzel a stílussal
foglalkozom, otthonosabban és könnyebben mozgok benne. S mivel alt-
énekesnőnek indultam, a hangterjedelmem három oktáv (s csak zárójelben
jegyzem meg, hogy komponista barátaim többsége ezt ki is használja). Bármilyen
különösen hangzik, de a kompozíció nehézségét nem a látszatra nehezen
intonálható hangközök szabják meg, hanem a minősége. Ha jó a darab, akkor
mindennek értelme van, s a legszigorúbban szeriális
Webern-dal, vagy egy Boulez-mű ugyanolyan
dallamos, mint Schubert. De ha rossz zenét kell megtanulnom, az idegileg
kifáraszt, s ha nem érzem a modern hangvétel kiszámítottsága mögött a mondani-
való mélységét, akkor ugyanolyan hiábavaló kóklerkedésnek tartom, mint amikor
egy festő csak azért fest nonfiguratív képet, mert rossz mester, és nem
tud mást.
Ami viszont a hangszerszerű
megszólaltatást illeti, azt hiszem, az nem csupán a modern darabokra
vonatkozik. Szerintem ez a korszerű éneklés kritériuma, s éppúgy érvényes
a szeriális dalokra, mint Scarlattira vagy
Schubertre.
–
Az imént azt panaszolta, hogy hiányzik az ismétlés, az előadás
érlelésének, gazdagításának lehetősége. Külföldi koncertjein vagy vidéken
nincs alkalma erre? És mi a helyzet a klasszikus repertoárral?
–
Bizonyos
darabok ismétlésére természetesen módom van. Külföldön legtöbbször Bartók-dalok
és népdalfeldolgozások állnak a műsor tengelyében, vidéken pedig ezenkívül
a „szelídebb" modern darabok. Tehát éppen azokat nem tudom kiér- lelni,
amelyeknél még nem alakítottam ki saját előadói, hagyományaimat".
Másik problémám annak a hivatalos, reprezentatív dalestnek a
műsorösszeállítása, amelyre évenként egyszer vagy kétszer nyílik
lehetőségem. Ez azért is okoz problémát, mert a rengeteg alkalmi bemutató
mellett mindig új programmal akarok jelentkezni, de gond maga a válogatás is.
Természetes, hogy a ritka alkalmakon a legjobb oldalammal szeretnék mutatkozni,
tehát a XX. század irodalmával. De sürgető szükségét érzem annak is, hogy
kiszakadjak ebből a világból, arra vágyom, hogy Schubertet énekeljek.
(Schubert itt az egész klasszikus dalirodalom szimbóluma.) Ez a vágy iszonyú
szorongással is társul. Tudom, hogy évekig nem foglalkoztam vele kellő
intenzitással, s most a „muszáj énekelni” kényszere mellett egyenlő erővel
jelentkezik a felelősségérzet, ahogy jövők én ehhez, hogy merem én
ezt?" félelme. A szorongás persze megakadályozza a belső, érzelmi
kitárulkozást, s ami olyan magától értetődő, mondjuk a Pierrot lunaire-ben, vagy akár
Muszorgszkij Gyerekszoba ciklusában, az már gátlás alá kerül Schubert
világában. Hangom is természetesen ehhez a belső reflexsorhoz
alkalmazkodik. Azért próbáltam Scarlattival megkerülni a problémát, mert úgy
érzem, a régi mesterek művészete közelebb áll a legmaibb mához. Nemrégiben Malcolm Frager
kíséretével hanglemezre énekeltem a Pisztráng-dalt, s azt hiszem - remélem -
ezzel megtört a jég, és elindulhatok Schubert felé is.
–
Amikor a Pierrot lunaire-t
először énekelte, a szokástól eltérően nem énekbeszédet alkalmazott,
hanem énekelte a szólamot. A második előadáson ezen változtatott, s talán
még jobban sikerült. Mi ennek az oka?
– Külföldön
beszédhangon adják elő a szólamot. Helga Pilarczyk
nem is Sprechgesangot alkalmaz, hanem meghatározott
magasságokon, ritmikusan mondja a szöveget. Ezt mi száraznak találtuk. A
darabot betanító Mihály András ötlete volt a szabályos éneklés. A második
előadásnál azonban – íme egy
példa az ismétlés szükségére – kifejezőbbnek
éreztem, ha átmenetet keresek a Sprechgesang és az
ének között. A hanglemezfelvételre pedig egy harmadik megoldást kísérleteztem
ki, ami ugyancsak valami furcsa keveréke beszédnek és éneknek.
–
A harmadik megoldást azóta a hanglemez nagydíja és az egyöntetűen
elragadtatott kritika igazolja. Íme, egy példa a Harmonie
című lapból: „ ...Ami a Pierrot
lunaire igen kényes Sprechgesangját
illeti, ritkán hallható ilyen mesteri módon, pontosan a beszélt és énekelt
hangadás középútján. Sziklay Erika hangszíne
fiatalosan könnyed és savas; szinte teljesen vibrato-mentes;
s ezt a szinte instrumentális szint bámulatosan tiszta intonációval és szigorú
precizitással párosítja.”
–
A
kísérletezés, az ismétlés nem volt hiábavaló.
(HUNGAROTON,
1987)
Pierrot lunaire Op.
21 - Three times seven poems (Melodramen) : 8. Die Nacht
- 9. Gebet an...) (9:47)
Pierrot lunaire Op.
21 - Three times seven poems (Melodramen) : 15. Heimweh - 16. Gemeinheit -...
(11:21)