90 ÉVES Boros Attila
(Budapest, 1934. április
5.)
zenei szerkesztő és író, rádiós
műsorvezető, karmester.
1954-től öt éven át magánúton tanult vezénylést Lukács Miklóstól és Kórodi Andrástól.
Pályáját színházi karmesterként kezdte. 1959-től a Békés Megyei
Jókai Színházban, 1962-től a szolnoki Szigligeti Színházban, az
1965–66-os évadban a budapesti József Attila Színházban vezényelt.
1965-ben a Magyar Rádió munkatársa lett. Évtizedeken át szerkesztett
és vezetett komolyzenei műsorokat, alkalmanként könnyűzenével is
foglalkozott. Jelenleg külső munkatársként a Magyar Katolikus
Rádióban készít hasonló programokat. Zongorakísérőként is szerepel.
Több kötete jelent meg (válogatás):
Klemperer Magyarországon. 1. kiadás: 1973; 2. kiadás: 1984
Harminc év magyar operái -
1948–1978 (1979)
Muzsika és mikrofon. A
Rádiózenekar négy évtizede (1985)
Fordította: Boros Attila
Karl Böhm: Pontosan
emlékszem (1977)
BOROS
ATTILA ÍRÁSA
Aranykoporsó ősbemutatója
Szegeden[1]
Az opera műfaja világszerte
heves viták középpontjában áll. Ennek egyik oka a műfaj bonyolultsága: az
opera a legösszetettebb, ha úgy tetszik, a legtöbb társművészeti ágat
tartalmazó műforma — irodalom, színpad, színjáték, ének és zene ötvözete
(a sorrend persze tetszés szerint felcserélhető). A másik ok, hogy a
zeneszerzők egyre igényesebbek a szövegkönyv tekintetében: a nagy témákat,
az igazi irodalmat keresik. (Néhány operacím az elmúlt évtizedből: von Einem – Velencében, Szokolay – Garcia Lorca: Vérnász, Petrovics – Dosztojevszkij:
Bűn és
bűnhődés, Madách
– Ránki: Az
ember tragédiája.) Nem csoda, ha Vántus István is nagy témához, Móra Ferenc Aranykoporsó című
regényéhez nyúlt.
Nem kívánok itt belebonyolódni az opera
válságának divatos, már-már elkoptatott témájába, csupán jelezni, éreztetni
szeretném, hogy mostanában nekünk, magyaroknak nincs szégyenkezni valónk
operatermésünk mennyiségét és minőségét illetően. Az utóbbi
időben a budapesti Operaházban bemutatott magyar művek nemzetközi
visszhangot keltettek, s remélhetőleg hasonló elismerés vár Vántus István Aranykoporsó című operájára is, ha elég
nyilvánosságot kap. A szerző első operáját, a Három vándort szintén a szegedi színház
mutatta be 1967-ben. Azóta sokat gazdagodott Vántus
zene-, illetve operaszerzői fantáziája és tudása kísér.
A háromfelvonásos opera tíz rövid
képből áll. A szerző dramaturgiai ösztönét dicséri a tömör építkezés,
a cselekmény sűrítése: a tíz jelenet mindegyike egy-egy jól megkomponált,
önállóan is egységes tabló. A jelenetek vége, „lekerekítése" hatásos,
színpadszerű gondolkodásra vall. Énekbeszéd-szerű, rövid zenei
gondolatokból álló mikroáriák, ariozók
követik egymást, amelyek mozaikként állnak össze és hordozzák a nagyobb íveket.
A zenére egyébként a motívumtechnika jellemző, minden szereplőnek
megvan a „névjegye", épp úgy, mint a Holdnak, vagy Baine
szigetének. A zene hangzásképe korszerű, annak ellenére, hogy a komponista
nem él a tizenkétfokú technikával. Egyéni, senkihez nem hasonlítható hangját
egy sajátos ötletnek köszönheti: az ötfokúságot
végtelen sorként úgy alkalmazza, ahogy azt előtte még senki nem használta.
Jelenet az operából
(Réti Csaba és Berdál Valéria)
Az előadás méltó
volt a szegedi operaegyüttes oly sokszor dicsért vállalkozó kedvéhez, amellyel
századunk operáit eddig is színre hozta. A darab kétségkívül leghálásabb
szerepét, Titanillát nagyszerűen énekelte-játszotta Berdál Valéria. Kitűnően formálta meg
ennek a kezdetben kissé Salome-szerű, unatkozó
hercegnőnek emberré válását, megtisztulását a szerelemben. A lelkes
előadás népes szereplőgárdájából kiemelkedett értékes orgánumával,
egyszerűségével Gregor
József, Bion
alakítója, zenei biztonságával, formálásával Réti Csaba, mint Quintipor.
Diocletianus császárt Sinkó György énekelte, hiteles színészi pillanatokat
teremtve, úgyszintén jó alakítással örvendeztette meg a közönséget Ammonius kisebb, de fontos szerepébenGyimesi Kálmán. A
többi szereplőtől is egyenletes, jó alakítást láthattunk: Lengyel Ildikó, Turján Vilma, Csizmadia László Börcsök István, Halmi László, Poór Péter, Vághelyi Gábor, Varga Róbert és a kisebb szerepek
gazdái is hozzájárultak a bemutató nagy sikeréhez. Horváth Zoltánrendezése
érzékletesen bontotta ki a zenéből adódó lehetőségeket és a két
világ, a leáldozó római császárság s az új hit konfliktusát. Egyszerű,
ízléses színpada lehetővé tette a gyors
változásokat (díszlettervezőSándor Lajos), a képek közt nem „állt
meg" a darab. A kórus is fontos szerepet
kapott, amelyet magas színvonalon oldott meg (karigazgató Makláry László). Vaszy Viktor – mint mindig – az ügy iránti
felelősséggel, fáradhatatlan lelkesedéssel állt ki az új mű
sikeréért, vezénylésének drámai ereje szép pillanatokat szerzett.
|
Vaszy Viktor |
Horváth Zoltán |
És végül: nagy kár
lenne, ha ez az opera nyolc-tíz szegedi előadás után lekerülne a
műsorról. Ha nem lehetséges, hogy a sikeres vidéki bemutató után a
budapesti operában is műsorra tűzzék a művet, akkor legalább
arra nyíljék mód, hogy a Szegedi
Nemzeti Színház társulata a fővárosba hozza
vendégjáték keretében. Egy opera megírása több év munkája, bemutatása is jókora
művészi és anyagi erőfeszítést kíván. Nagy fényűzés volna, ha
mindezek után csak szűk kör – jelen esetben a szegedi színház közönsége –
ismerhetné meg az új magyar operát.
FÜGGELÉK:
Aranykoporsó - opera 3
felvonásban
B 1. I.
felvonás - 2. kép
Takács Tamara (Prisca), Sinkó György (Diocletianus); Gregor József (Bion),
a Magyar Rádió és
Televízió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Pál Tamás
B 2. II.
felvonás - 4. kép (Katakomba-jelenet)
Laczó András (Lactantius), a Magyar Rádió és Televízió Énekkara
(Karigazgató: Sapszon Ferenc), a Magyar Rádió és
Televízió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Pál Tamás
THE GOLDEN COFFIN - excerpts
- Act 1, 2nd Scene (15:41)
THE GOLDEN COFFIN - excerpts
- Act 2, 4th Scene. Scene in the Catacomb (7:34)