95 ÉVE SZÜLETETT
VIKÁR LÁSZLÓ[1]
Széchenyi-díjas zenetudós, nyugalmazott egyetemi
tanár
(Szombathely, 1929. június 8. –
Budapest, 2017. május 12.)
Szerencsés nemzedékként
szokták emlegetni magukat. Persze nem azért, mert fiatalemberként átélték a
történelem legnagyobb világégését, tanúi voltak egy forradalom eltiprásának és
életük nagy részét tekintélyelvű politikai rendszerben élték le.
Nemzedékük szakmailag volt szerencsés, mert Kodálytól tanultak etnomuzikológiát és Szabolcsitól zenetörténetet. Egész
életükre kiható ösztönzést kaptak tanulóéveik alatt, ami egyben
elkötelezettséget is jelentett: tudásuk legjavát adva megfelelni mestereik
elvárásának. Az ezredfordulón ez a generáció 70-es éveiben járt, de képviselői
művész- és tudóstanár elődeik példáját
követve még mindig aktívan részt vettek a tudományos életben és folytatták
kutatómunkájukat, pedig nagy és tiszteletre méltó életművet tudhattak már
akkor is maguk mögött.
Vikár László a népzene
ügye iránt kétszeresen is elkötelezett volt: egyrészt mert Kodálytól tanult,
másrészt mert Vikár Béla családjából származott. 1929-ben született
Szombathelyen, 18 évesen került be a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola ének-zenetanári és karvezetői szakára, tanárai Ádám
Jenő és Vásárhelyi Zoltán voltak. A karnagyi és zenetanári diploma
megszerzése után (1952–56) a zenetudományi szakot választotta, mivel
érdeklődése a népzenetudomány, a népzenekutatás felé terelte. A
főiskola elvégzését követően Kodály tudományos aspiránsaként
folytatta tovább tanulmányait (1956–59), majd 1960–73 tudományos munkatárs és
titkár a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjában (1974-től
MTA Zenetudományi Intézet Népzenei Osztály), 1973-tól tudományos
főmunkatárs, 1977–91 között a Népzenei Osztály vezetője, 1981–84-ig
az intézet igazgatóhelyettese, 1991-től tudományos tanácsadó.
Gábry György, Hoffer
Péter, Székely András, Vikár
László, Pernye András, Tóth Margit, Kárpáti János, Bónis Ferenc, Hegyi
Erzsébet
1970-től
oktatott népzenét a Zeneművészeti Egyetemen, kezdetben óraadóként, később mint az intézmény adjunktusa, 1982–97 között
docense, 1997-től egyetemi tanára. 1985-tól a Calgary Egyetem (Kanada)
előadója volt. 1961-ben védte meg kandidátusi értekezését, 1989-ben nyerte
el a zenetudományok doktora címet. A tudományos életben kivívott tekintélyét
jelzi, hogy az MTA Urálisztikai (Finnugor) Komplex
Bizottságának és a Zenetudományi Bizottságnak tagja volt. Élete során számos
társadalmi funkciót is betöltött: Nemzetközi Kodály Társaság alelnöke
(1975–93), Magyar Kodály Társaság alelnöke (1978–84), ICTM magyar nemzeti
bizottságának ügyvezető elnöke (1970–95). Munkássága elismeréseként
1995-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki.
Vikár „keleti”
érdeklődése már a kínai-magyar népzenei kapcsolatokat tárgyaló, 1955-ben
megjelent első publikációjában megmutatkozott. Valószínűleg ez is
közrejátszhatott abban, hogy Kodály a rokonnépek zenéjének kutatása felé
irányította aspiránsát. Mintegy két évtized alatt a volt Szovjetúnióban
végzett terepmunkával cseremisz, csuvas, votják, mordvin, baskir
és tatár dallamok ezreit gyűjtötte össze és rendezte sajtó alá Bereczky
Gábor nyelvész kollégájával együttműködve. E hatalmas munka elvégzéséhez
pusztán a tudományos érdeklődés, a népzene szeretete nem lett volna
elegendő. Makacs kitartás és mindenre elszánt akarat kellett ahhoz, hogy
az 1960/70-es évek szovjet bürokráciájával megküzdve, szó szerint úttalan
utakon, rendkívüli nehézségek árán, mostoha időjárási körülmények között a
kutató páros elérje a gyűjtések Urálon túli helyszíneit. Négy vaskos
kötetben foglalták össze a kutatóutak eredményeit a dallamok pontos
lejegyzésével, a szövegek magyar fordításával és a dallamokat elemző
tanulmányokkal: Cheremis Folksongs (1971), Chuvash
Folksongs (1979), Votyak
Folksongs (1989), Tatar
Folksongs (1999). Küldetésüket
teljesítették: a kiadványok révén a fentebb felsorolt népek zenei folklórja a
nemzetközi népzenetudomány számára hozzáférhetővé vált, és a tudományág
magyar képviselői végre megfelelő mennyiségű, néprajzilag hiteles adat birtokában alakíthatják ki
álláspontjukat a magyar és rokonnépek népzenei kapcsolatáról.
Vikár László a nagy
elődökhöz hasonlóan vallotta, hogy a népzenekutatás egyik alapfeladata a
gyűjtés, és a népzenekutatóvá válás elengedhetetlen feltétele a
személyesen végzett helyszíni terepmunka. 1952-től kezdődően
Vikár több mint 8000 népdalt gyűjtött magyarok és más népek között. A
legnagyobb számban a rokonnépek dalait jegyezte fel, de járt Kínában,
Mongóliában, Törökországban, Bulgáriában és Finnországban, illetve magyarok
között Erdélyben, a Felvidéken és a Dunántúlon. Népdalgyűjtő útjainak
tapasztalatait, eredményeit számtalan kisebb tanulmány és hanglemezkiadvány
őrzi.
Dr. Richter Pál