Két, egymás nyelvén megszólalni képes művészet

2025

Petrőczi Éva: Holtig-zengő ég alatt. Versek a zenéről (AB-ART Könyvkiadó, 2025) (Parlando 2025/4.)

Petrőczi Éva legújabb kötete, a Holtig-zengő ég alatt, már címével is sejteti, hogy a zene nála nem pusztán téma, hanem létmód. A „holtig zengő” kifejezés az emberi élet végességét és a dallamok időtlen továbbélését egyszerre idézi: minden hang, minden ének egy nagyobb, kozmikus harmónia visszhangja. Az alcím – Versek a zenéről – első pillantásra szerény, mégis gazdag világot rejt. Versbe sűríteni a muzsikát, megkísérelni a hangok helyett szavakkal rögzíteni mindazt, amit a zene az emberben megmozgat, kockázatos vállalkozás. A zene nyelve univerzális és kimondhatatlan, a költészet pedig a kimondhatót keresi. Petrőczi azonban megmutatja, hogy a két művészet képes egymás nyelvén megszólalni: a szó itt nem leírja a dallamot, hanem vele együtt rezdül.

A kötet tudatosan megtervezett ívben halad: a zenetörténet nagy alkotóit megidéző daraboktól a személyes emlékezésekig, a szakrális hagyománytól a zene hatalmáról szóló elmélkedésekig. Az öt tematikus egység – komponisták, előadóművészek, a református zsoltárhagyomány, a muzsika transzcendens ereje, végül az angol nyelvű önfordítások – olyan, mint egy öttételes szimfónia: minden rész önálló világ, mégis egymásra épül, és együtt hozza létre a nagy egész harmóniáját. Koncz Attila találó megfogalmazásával e kötet „harmonia terrestris”, a földi és égi összefonódása, ahol a hangokból és szavakból épülő egység az olvasót is befogadja.

Az első ciklus a zeneszerzők és a zene történetének alakjait idézi meg. Itt találkozunk Bartók Bélával, Liszttel, Händellel, Vivaldival és Bachhal, de felbukkan Notker Balbulus, a középkor himnuszköltője is. Ezek a versek nem életrajzi vázlatok; sokkal inkább sűrű, meditációs portrék, melyek néhány sorban képesek megmutatni az alkotói lét lényegét. Különösen emlékezetes a Bachról szóló költemény, amely a mester kézírását emeli a középpontba: „Neki nem kellett / kusza zseni-álca.” Ebben a tömör képben ott rejlik a protestáns egyszerűség eszménye, a dísztelenség és a fegyelem szépsége. Bach zenéje nemcsak hangjegyek sora, hanem maga a megtestesült teológia: a megváltás örömhíre fúgákba és korálokba rejtve. Liszt vagy Wagner esetében sem az anekdotikus életrajz a fontos, hanem a zenei és emberi létezés mélysége, amely a versekben villanásszerű képekben, sűrű atmoszférában kap hangot.

A Bartók-versek külön figyelmet érdemelnek. Az „Égi Allegro barbaro” például nem csupán a nagy zeneszerzőre emlékezik, hanem megidézi Geyer Stefi hegedűművészt is, akinek fiatalos tehetsége és titokzatos varázsa egykor mélyen megérintette Bartókot. A versben a zene kozmikus dimenziót kap: a hajdúszoboszlói nyár viharfelhői mögött mintha maga a halhatatlanság zengene. Itt válik érzékelhetővé Petrőczi költészetének egyik legfőbb sajátossága: a személyes élmény, a történelmi emlékezet és a spirituális tapasztalat egymásba olvadása.

A második ciklus a zenészek, előadóművészek világát hozza közel. A legmegrendítőbb alak itt kétségtelenül Fischer Annie, akit a költő személyes emlékek és családi kapcsolatok révén rajzol meg. A „Királynő” című vers a világhírű zongorista kettősségét mutatja: a pódiumon uralkodónő, a hétköznapokban szinte láthatatlan, „szinte a falhoz símulva elsettenkedő” ember. Fischer Annie nemcsak művészi példakép, hanem erkölcsi minta a szerző számára: a méltóság, az alázat és a csendes erő megtestesítője. A kötet más portréi is hasonló élességgel ragadják meg a színpadi csillogás és a magánéleti magány ellentétét, de Annie figurája az, aki köré az egész ciklus gravitál.

A harmadik egység a református zsoltárhagyományhoz kapcsolódik. Petrőczi itt mintha évszázadokat lépne vissza: archaizáló nyelvezettel, latin betétekkel, a kálvini örökséghez hűen szólal meg, miközben a huszonegyedik századi ember kérdései és fájdalmai is jelen vannak. Ezek a versek a magyar protestáns identitás mély rétegeit érintik, de nem válnak muzeális emlékké: a zsoltár éneklése itt élő gyakorlat, amely ma is képes vigaszt, közösséget és hitet adni. A költő személyes tapasztalata – a gyász, a veszteség, a mindennapi öröm – úgy illeszkedik ebbe a hagyományba, hogy közben újra is értelmezi azt.

A negyedik rész a zene hatalmáról szól. Itt a muzsika nemcsak szépség, hanem etikai és spirituális erő, amely képes összekötni élőket és holtakat, múltat és jelent. Egy-egy dallam a legmélyebb emlékezet hordozója: felidézhet elhunyt szeretteket, felrázhat történelmi sebeket, és túlmutathat a puszta emberi mulandóságon. A Szól a kakas már című versben a zsidó hagyomány és a holokauszt emlékezete találkozik, megmutatva, hogy a zene identitás és túlélés, a megmaradás egyik formája. Petrőczi számára a muzsika az a kapocs, amely nemcsak emberek között, hanem az idő rétegein át is hidat ver.

Külön figyelemre méltó a kötet kétnyelvűsége: a záró részben néhány vers angolul is olvasható, méghozzá a szerző saját fordításában. Ez nem pusztán egy „anglista nyelvi kísérlete, hanem kulturális gesztus, amely a magyar zenei és költői örökséget a nemzetközi olvasó számára is hozzáférhetővé teszi. A fordítások bizonyítják, hogy a kötet alapélménye – a zene mindent átható ereje – nyelvtől függetlenül is közvetíthető. A magyar és angol szövegek egymás mellett való olvasása ráadásul különleges rezonanciát teremt: mintha ugyanaz a dallam két különböző hangszeren szólalna meg.

Petrőczi stílusa tömör és gazdag egyszerre. Rövid sorok, meditatív hang, letisztult képek jellemzik a verseket. Soha nem túlbeszélt, mégis minden sor mögött tágas világok sejlenek. Ez a költői takarékosság kifejezetten illik a zenéről szóló lírához: a csend, a ritmus, a sorok közötti levegő éppoly fontos, mint a kimondott szó. A versek egyszerre személyes vallomások és közösségi emlékezetdarabok, ahol a múlt és a jelen, az egyéni élmény és a nemzeti hagyomány egymásba olvad. A latin betétek, az archaikus formulák és a modern érzékenység találkozása különös időtlenséget kölcsönöz a kötetnek, mintha a szerző egyidejűleg szólna a 16. századi prédikátorok és a digitális kor olvasóihoz.

A Holtig-zengő ég alatt (terjesztését a Líra vállalta!) befogadása sajátos kettősséget kíván. Egyfelől a versekben rejlő zenei utalások, történelmi és teológiai rétegek megértéséhez jól jön bizonyos előismeret, másfelől azonban a költemények világos képisége és lelki közvetlensége minden olvasót megszólít. Egy-egy rövid darab akár egyetlen olvasás alatt is mély élményt nyújt, újraolvasva pedig újabb és újabb jelentéseket tár fel. Petrőczi tudatosan is alkalmazkodik a mai befogadói szokásokhoz: a versek ökonómiája, sűrítettsége jól illeszkedik a digitális kor figyelméhez, ugyanakkor ellenáll a felületes olvasásnak, és elmélyülést kíván.

Ez a kötet nem csupán költői teljesítmény, nem a költőnő versírói évtizedeinek huszonötödik állomása, hanem spirituális és kulturális tanúságtétel is. A zene itt egyszerre jelenik meg életformaként, vigaszként, hitként és identitásként. Petrőczi sorai arról tanúskodnak, hogy a muzsika valóban „holtig zeng”: túlél nemzedékeket, történelmi kataklizmákat, és az emberi élet határait is meghaladja. A Holtig-zengő ég alatt ezért nemcsak Petrőczi életművének jelentős fejezete, hanem a magyar líra azon nagy hagyományába is illeszkedik, amely a zenét a költészet legmélyebb forrásaként érti. A könyv lapjain a szó és a hang összefonódik, s az olvasó, miközben a verseket ízleli, úgy érzi, maga is részese lett annak a titokzatos harmóniának, amelyben ég és föld, múlt és jelen, emberi és isteni találkozik.

Benedek Ildikó Julianna,

a KRE Hittudományi Karának negyedéves hallgatója, 2025 szeptemberétől Kőrösi Csoma Sándor Ösztöndíjas, Brüsszelben.